Somogyi Hirlap, 1915. február (12. évfolyam, 26-48. szám)

1915-02-28 / 48. szám

2 Újabb sikerünk. Budapest, február 27. (Hivatalos távirat.) A főhadiszállásról jelentik: A Kárpátoknak az ellenségnek az Ondava völgyében, valamint a volóci nyeregtől északra fekvő állásaink ellen intézett támadásai meghiúsultak. A délkeleti Galíciában folyó harcokban egy magaslat elfoglalása alkalmával újólag 1210 oroszt fogtunk el. Hofer altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese. (A miniszterelnökség sajtóosztálya.) Döntés Doksénál, Ungvár, február 27. Az egész kárpáti arcvonalon, a Duklától Máramarosig közeledik a helyzet a megéréshez. A fontosabb pontokon, mint a Dukla körüli völgyekben és az uzsoki hágótól Vereckéig húzódó vonal galíciai lejtőiben a tüzérség előkészítő munkája már eddig is nagy eredményeket tüntetett fel. A duklai átjárók körüli heves harcok, melyek oly nagy emberáldozatába kerültek az oroszoknak, megváltoztatta jellegüket. Sáros megye belsővitközi járására behaolt orosz csapatok az offendvával kénytelenek voltak felhagyni. December dereka óta egy lépéssel sem tudtak előbbre jutni a Makovica völgyeinél, hol előretörésüknek útját állották, holott az egész kárpáti vonalon erre a pontra helyezte a fősúlyt az orosz hadvezetés, mert a könnyebb terepviszonyoknál fogva ezeken a lejtőkön szándékozott nagy seregtesteket leereszteni a felsőmagyarországi utak és vasutak megszállására és az egész nagy frontunk kettétörésére. Azonban ez a terv már túlhaladott kérdés. Kassai, eperjesi és bártfai hivatalos személyiségek, kik szoros érintkezést tartanak fenn a katonai vezető személyekkel, a helyzetet máris olyannak látják, amelyben az ellenség máris a mi akaratunknak kénytelen magát alávetni és most már nem az ellenség föltartóztatásáról, hanem kiveréséről és a sárosmegyei orosz háromszögnek teljes belapításáról van szó. Csór Esvány, a lázitó. Irta Szemere György. III. A somogyi fiú hosszú orral, szalutálás nélkül távozott a tiszti sátorból s megalázottan botorgott vissza a századhoz az elfoglalt sánc felé. Bajtársai faggatni kezdték, de egy szót sem lehetett belőle kicsikarni. Rányekkent a borjújára s pipára gyújtott. Szerencsére nem maradt sokáig homályban a század, pár perc múlva megjöttek a tiszt urak. — Abtretten, — rendelkezett a százados ur. Glédába állott a század s a tiszt urak elléptettek a front előtt. Zordak voltak, mint az északi szélvész, csak a hátul kullogó tiszthelyettes vigyorgott. Markába fogta a száját, hogy a kacagás ki ne törhessen rajta. A százados ur kiállott a sánc partjára és szavalni kezdett. — Bicskások! . . . Nagy kő esett le a bűnös század szivéről. A bizalmas megszólítás eloszlatta az általános drukkot. A százados úr nem szokott tréfálni, mikor mérges. — Ördögfogantatta betyárok, lelketlen kupciherek, tudjátok-e miféle istentelenséget követtetek el? (A kiskésit, mégis csak mérges a százados ur!) — Először is elfoglaltatok egy fontos hadállást, amit csak három nap múlva lett volna szabad megszurmolnotok, akkor sem egymagatoknak, hanem az egész ezrednek. Kivettétek a kész dicsőséget bajtársaitok szájából s magatok ettétek meg. Másodszor megzavartátok a szegény rácok éjjeli nyugalmát, pedig elég bajuk van a jámboroknak anélkül is. Hiába beszélt nektek a pap felebaráti szeretetről, egy morzsányi kíméletességet sem tudott a szivetekbe beleprédikálni! A csata lázától felhevült agyak még nem hűltek el annyira, hogy megítélhették volna, komolyan beszél-e a százados, vagy csak figurázik. A szívszorongató kétség csak akkor oszlott el, midőn a tiszthelyettes példáját követve, markába fogta a száját a százados is, mire az egész tisztikar harsány kacajra fakadt. Persze egyszeribe vége lett a glédának, haptáknak, nagyot ugrottak a legények s körül rajzották a tisztikart. Csór nagyügyesen a százados lába közé fúrta a fejét s vállára kapta a népszerű parancsnokot. Egyéb legények a többi tiszttel labdáztak, játék közben olyan éljenzésre riadva, hogy összerepedezett a levegő. — Fiuk, — jelentette ki a százados a mulatság végén, — én megbocsátok nektek, mert szeretlek benneteket, de nem tudom, mit fog szólni a cécóhoz a tábornok úr, akinek jelentést tenni kötelességem. A jó somogyi fiúk elfintorították az orrukat. Immár azt hitték, hogy végleges bűnbocsánatot nyertek azért a kicsiségért és ime, még mögöttük az árnyék, a szigorú excellenciás táborszernagy úr, akinek a haditervét felszúrták a szuronyok hegyére. A kincs kétség közepette Csór valóban hősiesen viselte magát. — Ne féljetek, legények, magamra vádolom az egész miskulanciát, miattam ne szenvedjen senki fia se. Beszélt a tisztekkel. Hogy egyesegyedül ő a bűnös. Ő lázitott, ő kényszerítette a századot a rohamra, őt akaszszák föl, ha már lógni kell valakinek. A tisztek jóakaróan bólongattak, egy hirtelenszivü tartalékos hadnagy elkapta a lázitó kezét s addig-addig szorongatta, mig a szeméből kicsurrant a köny. Most már egészen biztosra vette Csór, hogy meg kell halnia. Megsiratták. Zord szívében mélységes hála fakadt a tiszt úr iránt, aki érette könyet hullatott. Somogyi ihirlap 1915 február 28 Ágyúharc északon. Budapest, február 27. (Hivatalos távirat.) A főhadiszállásról jelentik: Orosz- Lengyelországban tegnap a Przedborztól keletre eső ütközet szakaszokban élénk ágyuharc folyt. Az arcvonal többi részén a Visztulától északra és Galíciában legnagyobbrészt nyugalom volt. Hofer altábornagy, a vezérkar főnökének helyettese. (A miniszterelnökség sajtóosztálya.) A németek jelentése: Berlin, február 27. (Hivatalos távirat.) A nagy főhadiszállásról jelentik. A hadszínterek egyikéről sincs lényeges jelenteni való. A legfőbb hadvezetőség. (A miniszterelnökség sajtóosztálya.) Somogymegye konyhakertészete. A somogyszentimrei főkertész tanácsai. Csorba Miklós a somogyszentimrei állami kertészeti telep főkertésze küldte hozzánk a következő megszivlelésre érdemes levelet: Igen tisztelt Szerkesztő úr! B. lapjában már ismételten olvastam a konyhakerti termények termesztésére felszólító cikkeket. A mai nehéz időkben, mint a földmivelésügyi kormány egyik tisztviselője, sietek én is szaktudásommal segítségére anynyival is inkább, mivel kötelességemnek tartom — most különösen — a nagy közönséget szolgálni tudásommal. Bizony nem szabad a szó szorosan vett értelmében egy talpalatnyi földet sem parlagon hevertetni, azokat a kisebb területeket pedig, melyeken mezőgazdálkodni nem áll módunkban, használjuk fel konyhakerti termények előállítására. Ezáltal élelmezési nehézségeket fogjuk leküzdeni, mert bizony most a földművelőknek az a része, mely a mezőgazdasági munkát végezte, a harctéren érettünk s hazánk jövő boldogságáért küzd. Az itthonmaradottak s a női munkaerő a gazdasági munkák végzésével lesz elfoglalva s ezért a konyhakerti termények termelése csökkeni fog. S itt van a baj! Ha csökken, drágul s ha drágul a megélhetést fogja megnehezíteni. Ezt kell minden erőnkkel meggátolnunk. Módunkban áll. Igen könnyen megtehetjük az által, ha ki-ki a saját jól felfogott érdekében beáll a termelők soraiba és ha békés időkben a munka nem szégyen, úgy most kötelesség, melynek elmulasztása halálos bűn. Sőt éppen olyan, mint a hazaárulás, most, amikor ellenségeink minden igyekezete oda irányul, hogy kiéheztetéssel győzzenek le bennünket. Ennek tudata serkent engem is, hogy tudásommal előálljak, mert nézetem szerint nem elég csak buzdítani, de különösen a kezdőknek, segíteni is kell. A cselekvés órája elérkezett, az idő tavaszodik, lássuk az e hó folyamán végezhető munkát