Somogyi Hirlap, 1915. augusztus (12. évfolyam, 174-198. szám)
1915-08-11 / 182. szám
1915 augusztus 11 Somogyi E hirlap Kaposvár kenyere. A miniszter a lisztellátásról. Sándor János belügyminiszter rendelet intézett a törvényhatóságokhoz és a városokhoz, mely azzal a kérdéssel foglalkozik, miként gondoskodjanak a törvényhatóságok a közönség lisztszükségletéről, anélkül, hogy ezzel nagy kockázatot vállaljanak magukra. A miniszter odaklonkódál, hogy a városok és vármegyék csak úgy menekülhetnek a kockázattól, ha a publikum ugyanakkor, amidőn évi termés, illetve lisztszükségletét bejelenti, egyben kötelezettséget vállal arra, hogy ezt a lisztmennyiséget átveszi. A miniszteri rendelet elsősorban figyelmezteti a városokat, hogy semmiesetre se vásároljanak többet, mint amennyi feltétlenül szükséges, másodszor pedig, hogy a beszerzett lisztszükségletnek a fogyasztók részéről leendő átvételét minél hatékonyabban biztosítsák. Ennek egyetlen módja az, hogy minden fogyasztó, aki a liszt, illetve termésellátásra igényt tart, a bejelentett szükséglet átvételére magát a bejelentéssel egyidejűleg kötelezze. A szükséglet megállapításának nincs más módja, mint az egyénenként való bejelentés. Minden termelő igyekszik saját évi szükségletét okvetlenül megtartani magának, akinek pedig termése nincs, az azt a saját törvényhatósága területén mielőbb szerezze be. Ha ezenfelül is van a lakosságnak oly része, amelyről gondoskodni kell, akkor erre nézve a város hozzon határozatot. Ha a város úgy látja, hogy neki kell a közönség igényeiről gondoskodni, akkor pontosan állítsa össze, mennyire van szüksége. A bejelentést esetleg a lisztkereskedők útján is lehet eszközölni, akiket a város a liszt-kiosztással is megbízhat. A rendelet ezután apróra ad utasításokat és magyarázatokat a lisztbeszerzésre. Kovács-Sebestény Gyula dr. polgármester a miniszteri rendelet figyelembevétele mellett gondoskodik Kaposvár lisztellátásáról. 5 A SOMOGYI HÍRLAP TELEFONSZÁMA 3 Egész évi lisztszükséglet biztosítására előjegyzéseket elfogad Migliór lisztkereskedése, Korona-utca 15. sz. , 44-esek a Búrnál. Találkozás a somogyi fiúkkal. Szalma István, a kaposvári szociáldemokrata párt elnöke, aki mint a 32. gyalogezred népfelkelője hónapokon át a leghevesebb galiciai harcokban vett részt, küldte hozzánk az alábbi érdekes levelet. Szalma István a Bug-menti harcokban megsebesült és most a budapesti Mária Terézia-kórházban fekszik. A levél így szól: Igen tisztelt szerkesztő úr! Megsebesülve fekszem Budapesten a Mária Terézia hadikórházban. Sebem nem súlyos, de annak gyógyulása egy pár hétig mégis eltart. Hogy hol szereztem a sebet? A Búgnál. S hogy miként ? ... Azt hiszem nem lesz érdektelen, ha ennek történetét leírom, annál is inkább, mert sebesülésem — noha rendkívüli körülmények között történt — csak mint mellékes dolog fog írásomban szerepelni. Hogy az eseményeket kronológikus sorrendben leírjam, szükséges legelőször is annak tudása, hogy miként nyomtuk át a Búgon az oroszokat. Az ekörüli operációkban együtt dolgozott a 32-ik gyalogezred a somogyi fiúkkal, a negyvennegyedik gyalogezreddel s éppen ezért látom szükségét annak, hogy ezt a történetet. szerkesztő úrnak megírjam. Ezek előrebocsájtása után, hogy nagyon hosszadalmas ne legyek, elkezdem a Bug mellett csaták leírását: * Nagy a csönd. Pihennek az elfáradt fegyverek. Ritkán ropog egyet a puska, a kézi gránát is csak éjszaka öldöklő. Napok óta csak nehéz gránátok hátborzongató üvöltése rémíi. Legtöbbször az ágyukat keresi, hátul, a tűznél s bizony elég gyakran a rajvonalba is váj öt-hat méteres lyukat. Mert hogy ahová bevág, ott felbuggyan a víz a talajból. Még szerencse, ha csak viz. De hányszor vér ... Drága, piros katonavér. Amikor ez a borzalmas masina befejezi munkáját mindkét részről , templomi, ájtatos csönd ül a tájra. Az erdő énekes madarai rágyújtanak a danolásra, a csiripelésre s mélyen, komolyan beleszól a dalba a kisérő zene: bug az erdő. Van abban a bugásban fájdalom, bánat, vágy, minden, ami csak szívben fakad lélekben szülemlik. Benne van a bugásban a baka igaz ábrándjának, elegikus vágyának sóhajtásszellője, könnye, ereje, vadsága, szelidsége. Hajnalodik. Az ájtatos, templomi csöndben összebújunk a lövészárokban négyen s egyéb szórakozás hijján, no meg azért is, mert már látunk s a muszka is csönben van, elővesszük a harminckétlevelü bibliát s kezdődik a rufináriás. Egyik bajtársam éppen a „kontrát“ akarja bemondani, mikor az orosz egy ekrazit-gránáttal kíván „jó reggelt“ nekünk. Fuccs a parti. Rettenetes módon kezdi emlegetni a muszka cár keserves istenit az, aki a „kontrát“ beakarta mondani s már biztosra vette a nyerést, hogy a „muszi“ így elrontja a játszmát. Mert azt hiszem mondanom sem kell, hogy a „blattot“ azonnal félre tettük s elfoglaltuk helyeinket a lövészárokban. Tüzérségünk is munkába fog s sűrűn küldi a „csomagokat“ — ahogy a bakák az ágyu-lövegeket nevezik — az orosz állások felé. Kezdődik a „nóta.“ Délelőtt 9 óra tájban észrevesszük, hogy 80rin bevagdosnak stellungunkba az orosz kézi fegyverek lövegei. Egyik dumdum a másik után jön s egyenesen becsap lövészárkunkba. Jó szerencse, hogy árkunk jó mély volt s igy semmi kárt nem tudott tenni bennünk. Kezdtünk vizsgálódni. A golyók irányát néztük, merről jönnek. Előttünk hatalmas zab és búzatáblák álltak s igy képtelenségnek tartottuk, hogy a muszka bennünket a stellungjukból lásson. Máshol kell a „muszinak“ lenni. Vizsgálódásunk eredményre vezetett. A búzatábla túlsó végén egy fasor vonult végig. Úgy látjuk, hogy a golyók a fák irányából jönnek. Ohó, megállj, „ruszki“!... Te feltelepedtél a fák tetejére s onnan küldöd golyóidat lövészárkainka ? Majd leszedünk benneteket rögtön. Jelentjük őrmesterünknek, hogy a golyók irányából azt vesszük ki, miszerint a muszkák a fák tetején helyezkedtek el s onnan lődöznek ránk. — A kilövéshez! — hangzik a parancs s mi elhelyezkedünk, a fegyvert lövésre készen tartva, a dekkung lyukainál. Beigazítjuk a távolságmérőt. — An !... Salvé !... hangzik ismét a parancs s rémes sortüz dördül el. A fák felől hátborzongató sikoly, jajgatás. Újabb sortüz. Ismét halljuk a rettenetes, állati bőgőshez hasonló jajgatásokat. Újra lövünk. Öt sor, tüzet intéztünk a fák ellen, amelyeknek tetején a muszkák helyezkedtek el s azután ismét csönd lett. Úgy látszik, fegyvereink a kívánt hatással dolgoztak, mert megszűnt a lövöldözés lövészárkunk ellen. Körülbelül délután 2 óra lehetett, amikor a muszka ismét ágyazni kezdte állásainkat. Igaz, hogy egyetlen löveg sem talált be a stellungunkba, ámde mi mégis nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat ott, mert a srapnell- és gránátlövegek hol előttünk, hol mögöttünk, nem valami tisztes távolban csapkodtak le. Öt óra tájban tüzérségünk erős munkához fogott s sűrü egymásutánban küldte lövegeit az oroszoknak. Hirtelenében tudtuk az okát megmagyarázni, ennek a rémes ágyúzásnak. Csak akkor kezdtük megérteni, amikor az orosz is rákezdte. Ez azonban lövegeit mind a hátunk mögé küldte. Mi lehet ott ? ... Felkapaszkodtunk a lövészárok szélére s látjuk, hogy rajvonalban közelednek árkunk felé a somogyi fiuk, a 44-esek, akik bennünket sürüsiteni jönnek. Ezeknek jó bejövetelét segítette elő tüzérségünk s ezekre bocsájtotta gránát- és srapnellesőjét az orosz. Igaz, hogy nem sok kárt tett a „roszseb bakákban“ a muszka. Szerencsésen beérkeztek a stellungba a 44-esek. (Mellékesen megjegyzem, hogy az én örömem határtalan volt, mert beszélhettem egy pár kaposi gyerekkel.) — Este előremegyünk! — hangzott végig a lövészárkon. Na jaj neked, muszka! A pesti „csibész-ezred“ meg a somogyi „roszseb-bakák“ megtáncoltatnak az éjjel! Este 9 órakor elhang 3