Állami főreáliskola - Széchenyi István gimnázium, Sopron, 1891

Önérzetes kiáltó szózatok Váltak fel lusta szolgaság faját. Lánczok szakadtak s vígan harsogott A szent szabadság szilaj hymnusa Előzve berki csalogány dalát. Aztán jöttek a rettentő szép idők ! Kígyóit az ország­ mind a négy szögén. Nagyra nőtt gyorsan a törpe magyar a csaták tü­zében s méltó leve ismét őseihez, a kik hajdanra kőszülten tomboltak a vén Európa homlokán. A dicső honvédők véráztatta nyomdokain a hir, a dicsőség virága fakadozott szerte-széjjel. A hir, a dicsőség, mely e harczból ozstályrészei­l jutott a magyar nemzetnek, halhatatlan örökül átszállt nemzedékről nemzedékre ; de a szabadság virágát, melyet vérünk öntözött, letépték durva kezek, el­taposta az ellenség szilaj paripáinak aczélpatkója, elhervasztotta az éjszak zord lehellete. Oh ! nemzeti nagy létünk nagy temetője, te vagy Világos ! Mikor végig szenvedte volt már hős nemzetünk az eltipratás, a megalázás Golgothájának keserves kínjait, diadalmas és vérző homlokkal, egyúttal reménytelen, megtört szívvel állapodott meg egy tátongó sír szélén. Világos volt e borzalmas sírnak a neve. Ide, e sötét, néma sírba temető el az erőszak a magyar szabadságot, melynek tündöklő napja csak az imént oly ragyogva sugározd be a bérezés hazának minden vidékét, mely tündöklő napnak visszfénye el-ellángolt messzire túl országokon, tengereken, csodás dolgokat regélve idegen népeknek, az egész világnak a magyar nemzet hazaszeretetéről, vitézségéről és dicsőségéről. * * * Lecsöndesült a h­arczi zaj. Elhallgattak a nemzeti aspirációk. A halá­losan megsebzett nemzet vonaglott. Csak szivének lassú, halk dobogása árulta el, hogy van még benne élet. Körülte néma csend honolt mindenütt. Olyan leve e szent haza, mint egy nagy temető, melynek lakóit meg­­szabaditá már a halál szenvedéseiktől. Mert hiszen minek élni ? Avagy élet-e egy rabszolga nép keserves tengődése? Ah, mert igaz: „A magyar szabadság szó csupán leírva Am a nemzet szivében bűvös érzület, Mely milliókat készülten talált: Érette éltünk, nélküle — halál!“ Úgyis lett. Elkövetkeztek az elnyomatás, az absolutismus szomorú emlé­kezetű napjai : a nemzet haldoklása. Közel ezredéves alkotmányunk, szabad­ságunk semmivé lön, nyelvünket megfosztották jogaitól s helyette idegent erőszakoltak nyakunkra, a hazafias érzést és gondolatot erővel elnyomták.

Next