Soproni Napló, 1912. július-szeptember (16. évfolyam, 150-223. szám)

1912-07-02 / 150. szám

komoly törekvéseknek akadályul szol­gálna. Úgy nem alkalmasak a béke megalapozásának munkájára azok, akik nagy frázisokkal, nagyhangú fenyegetésekkel és személyes gyaláz­­kodásokkal eleve elzáratták maguk előtt az utat, hogy a békeakcióban elfogulatlanul és eredményesen közre­működhessenek. Hogy a béke létre­jöhessen éppen úgy félre kell állania Apponyinak, Justhnak és Károlyinak mint ahogyan félreáll Tisza István. Ezt megköveteli nemcsak a jó ízlés, hanem megköveteli az ország a haza érdeke, nincs most jó hazafi, aki őszintén nem óhajtaná a békét s ha nem tud a béke létrejöttének üdvös munkájában tevékenységgel résztvenni, álljon félre az útból s ne akadályozza azokat, akik szerencsésebbek és al­kalmasabbak nálánál. Balkay Adolf: POLITIKAI HELYZET is­­j Kapuzárás­tól-kapuny­írásig. A parlament kapui bezárultak, eszig elnapolták a képviselőh­ázat. A politika te­hát most már teljesen a vidékre szorul. Lesznek majd koalíciós népgyűlések, melyekről, mint eddig, többé-kevésbbé hiányozni fog a nép, de amelyeken a megjelenő és szinte­ fonákra egymástól na­gyon különböző szónokok elcsépelt bázi­sokban dörgedelmes hangon fogják köve­telni a „jogrend" visszaállítását, vagyis az obstrukció tobzódásának korlátlan szabad­ságát, mert szerintük az a jognak a rend­je, hogy a nemzet törvény­hozásában egy elenyésző kisebbség hónapokig, sőt éve­kig megakasztotta a tárgyalások normá­lis menetét s a többségi akarat érvénye­­sítését. Hallani fogjuk a nyári népgyűléseken a szokásos kifakadásokat az elnök ellen, aki csúffá tette és erős kézzel letörte a parlamenti anarchiát. Tapasztalni fogjuk a vendégszereplő politikai színészek előadásában a foga­lomzavarok olyatén összevisszaságát, hogy egy óra lefolyása alatt köztársaságot és dinasztiát, szabadságot és abszolutizmust fognak éljenezni. („Inkább legyen abszo­lutizmus!" monda Zichy Aladár gróf Jászberényben.) Tanúi leszünk, hogy egy­ugyanazon gyűlésben grófi szónokok, a pluralitás elvének melengetői, nagyon mér­sékelt kiterjedésű választójogot, értelmi penziust emlegetnek, közvetlen utánuk pe­dig a szocialista vezérapostol a minden korlátozás nélkül való általános, titkos, községenkénti, egyenlő választójogot köve­teli­­ a tisztelt hallgatóság, akik között azonban „tisztelt választópolgár” vajmi gyér számmal lészen, mindakettőr­e ráki­áltja, hogy „Éljen!” A népnek ezidőszerint az a legfőbb gondja, hogy hány magot füzet a rozs­lés, hogy mikép kellene legsikeresebben vé­dekezni a peronoszpóra, meg a szőlősmoly ellen. És ha egymás közt ez a népi csön­des pipaszó mellett összeáll beszélgetni, megelégedéssel mondogatja,­ hogy de bi­zony kellett ott júniusban valami jónak is történnie, mert a fiaink ezentúl három esztendő helyett csak kettősig fognak szol­gálni a katonaságnál és a kormány leszál­lította a szegény emberek adóját is. Ezt pedig bolondság volna, ha az urak megint visszacsinálnák. Előre látható tehát, hogy a sablonos nyári koalíciós kiruccanások nem sok, vizet fognak zavarni. Elmúlnak minden mara­dandó hatás nélkül, mint az eddigiek el­múltak. És aztán aratás után, mikor már mindenki jobban ráér, bizonyára a mun­kapárti képviselőik sem fognak késni be­számolóikban választópolgárait mindazok­ról a nagyfontosságú és hasznosi alkotá­sokról, melyeket az anarchiától megsza­badított képviselőház június 4-ike óta tető alá hozott. Valamint az, sem kétséges, hogy a törvényhatóságok túlnyomó többsége bizalomnyilvánu­lásokkal foglal állást a kor­mány és a képviselőház önfeláldozó el­nöke mellett, helyeselve ezeknek, a viszo­nyok által indokolt eljárását, mellyel az ország érdekében a parlamenti többség akaratának érvényt szereztek. Az őszi hónapokig pedig, a ny­ári szü­net alatt, amikorra a­ mesterségesen szí­tott szenvedelmek lassan-lassan lecsilla­podnak, a kormány elkészíti választójogi reformjavaslatát, melyre a koalíció négy esztendeje alatt hiába vártunk (mert a senkinek sem kellő torz pluralitás csak nem nevezhető „reformnak”) és, mikorra a kapuzárástól az új kapunyitásig eltelő idő alatt még az ellenzéki férfiak komo­lyabb részének elméje is meghiggadt, min­tegy önmagától fog kialakulni egy olyan ú­j politikai helyzet, mely az együvé tarto­zókat össze­hozza, az ellentéteket áthidal­ja és a komolyabb politikusok által minden párt­­ egyaránt óhajtott békés megoldás­nak, megbékülésnek és a normális viszo­nyok végképpen való helyreállításának gondolatát az ország javára valósággá érleli, kezek kecses ívvel kínálják oda, s édes, lzérperrzselő mosolyok napsugarai kapasz­kodnak huncut, kacagó, fekete szemébe. Annyi hősi legenda kergetőzik a szapora lépésű Nagy Galeotta csacska száján Józsi nagyságos orról, a hires négyesfogatáról, a jegyzői diplomájáról, három feleségéről, a tizenkét hoprecsóré, makk egészségű csemetéről, tökéletes alter egójáról, a medi­­vehangja, fullánk og­ni elvű Berzencey Pis­táról, hogy biz' ezt történetbe fűzni, dalba szedni, lanton kipengetni egy modern Ano­nymus ékesszóló tollára volna méltó. A festő se vállalkozik arra, hogy az egész Tátrát lepingálja a vászonra. Meg­elégszik egy bűbájos szakadékkal a füredi befordulónál. Azért a művészi festemény csillogtatja a hatalmas, királyi hegy zord költészetének varázsát, a többit az ecset munkájához odafüggeszti a fáradhatatlan fantázia. Az én, emlékek hírmes ,mezejéről virágokat keresgélő szomorkás énekem nem lebbenti fel a nevezetes Józsi úr ezer szerelmes kalandjáról a diszkrét, bűvös sárj­­at. Csupán egy epizódocska színes, beszédes kavicsát gurrítja ki, s a kis, sem­mis, szürke kövecske gurul, gurul a csá­­vási poros országúton, mígnem meg nem áll az útra kinéző kúria zárvanyitva tar­tott kapujánál, hol a „csávási gróf” úr pöfög szájában a füstölgő szivarra­, s köz­ben nem éppen irodalmi nyelven meriiy­­döhrög a naplopó, lusta bérese­..­. Én a városból jövök, megállítom a kocsit s miután illendően megkérdezem a megkérdezendőket, tudakolom a vihar okát. — Hogy miért dühöngök? Szép öcssém­, s ez is olyan kérdés, mint amit a múltakban firtatott egy csurdészáju fiská­­li is a vármegyeház tornácán, hogy aszom­gya, a nagyságos ur mér jár négy lóval, mikor kettő is elég zabot fogyaszt. Hát kértem én tőle zabot? Hát nem az én zabomat tarisiznyáizza ingyen a tisztelt al­ispánt, főjegyzői, főszolgabírói kocsisok ■hada? Mégis, tudja-e, mit feleltem a sem­mire való kópiásnak? Azt, hogy ■— és itt őszinte bánat mélysége remeghette meg öblös, rettegt hangját — azért járok négy lóval, tisztelt Úr, mert kettő nem­ bírja el a nyomorúságot . . . Nem hazudtam, ked­vest­örcskö is, miért a sok népmentés, székely­­mentés, kivándorlás, bevándorlás tönkre­tesz minket. Megmentik a parasztot s az urat a föld alá ássák krumplinak. A java úgyis ott van már . . . — Bizony, a munkabér, a munkás­viszonyok változtak, — vetem közbe, mi­alatt karon csípett s négy ugató kutya fehér agyara elől becipelt, a fogvics­org,itó állatok felél Ugyan, de hozzám intézte ezt az őszinte megjegyzést, mely­et lassan dör­­mögött a bajuszába: — Csiba ne. Ne tessen ijedezni, csak ugatnak a jámborok, d­e nem harapnak, akár az újságírók. Bent, az oleander­es, olajképes nagy szálában leültünk, a két méter széles, bá­­rán­ybőr-pam­lagga­l letakart kanapéra, s miközben a spingésből fölkerült a bor, a sürgő-forgó konyhából a pulykasült, meg­ereszkedett Józsi bácsinak a mesemondó kedve s, zubogott a szó a szájáról, mint SOPRONI NAPLÓ Julius 2. ser­,.0—'■ ̋· M mesterdalmű , * * Cipőm szép és tökéletes, Benne járni élvezetes. Mert ha­ cipőt szegzek, varrok, Rajt van 1635 kanessül­ sarok.

Next