Sorakozó, 1939 (1. évfolyam, 2-46. szám)
1939-12-22 / 45. szám
Régi célok — új feladatok Ms, magyarok, ha megállunk egy-egyillanatra utunk valamely mérföldövénél, sohasem engedhetjük át magunkat a’’megtett út feletti megelégedettség érzetének, hanem mindig gondolnunk kell az előttünk álló távolság felmérésére is. Magyar sors, hogy az ünnepeink is csak félig lehetnek a pihenés napjai, mert ugyanakkor pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az elért siker nem jogosít fel pihenésre, de annál inkább kötelez további feladatok még alaposabb teljesítésére. Mi mindig csak fél kezünkkel építhettük a saját egyéni életünk puha fészkeit, csak félszemünkkel gyönyörködhettünk szeretteinkben, másik fél kezünket mindig igénybe vette a honvédő fegyver, másik félszemünkkel mindig a vészterhes fellegekkel tele eget kellett kémlelnünk. Talán, mert messziről jöttünk, rokontalanul ékelődtünk bele idegen népek, idegen érdekek mesgyéibe, azért nem pihenhetünk soha nyugodtan a mi vérünkkel megtermékenyített s a mi karunkkal megtartott földön. Talán, mert mindig többet vállaltunk annál, ami a kötelességünk volt, ezért követel tőlünk egyre újabb és egyre nagyobb áldozatokat az európai kultúra. Miután elvéreztünk Nyugatért, vállaltuk, a másfélszázados ozmán igáz, hogy szomszédaink békén imádkozhassanak, dupla őrséget kellett állítanunk a Lajta partjára, hogy legalább lélekben megmaradhassunk magyarnak. Amikor nem voltunk hajlandók összefogni a franciák történelmet formáló császárával egy dinasztia letörésére, röviddel utána fegyvert kellett fognunk, hogy a dinasztia ne süllyeszthessen szolgáivá azoknak, akinek 800 esztendeig az oltalmazói voltunk. Amikor emberségességből befogadtunk és megtűrtünk magunk közt olyanokat, akinek mindenütt a világon akkor még csak a küszöbön mutattak helyet, éberen kellett vigyáznunk arra, hogy a humanizmus és haladás nevében hajléktalanokká ne tegyenek bennünket a saját hazánkban és hitünk helyett ne kényszerítsék ránk világot mételyező cinizmusukat. Amikor kenyeret adtunk szomszédainknak, vigyáznunk kellett, hogy gúzsba ne köthessék életet termelő kezeinket. Ennek a szakadatlan küzdelemnek a Sorakozó az első, a mögötte felsorakozó tábor a huszadik mértföldkövénél áll meg az idei karácsonyon. Ilyenkor vissza szoktunk pillantani a megtett útra, számvetést szoktunk készíteni, hogy mennyit valósítottunk meg kitűzött terveinkből s egy kicsit jól esne az idegek és izmok állandó feszültségét, ha csak rövid időre is, könnyíteni. A számvetést mi is megcsináljuk. Nyitott, ismert számlalap a fajvédő mozgalom húszéves működése, némelyik tétele már történelem, némelyik pedig a legendák világába kívánkozik. Nem tettünk mást, mint kötelességet teljesítettünk, de ezt — ellenfeleink megítélése szerint — teljes egészében elvégeztük. Ott voltunk mindenütt, ahol egész emberként kitárt mellel kellett munkálni ennek az árva, sorvadt nemzetnek a jövendőjét, de sehol sem láttak bennünk-; tülekedni, ahol érdemesek és érdemtelenek csillaghullásra várakoztak. Szolgáltuk a kereszténységet, anélkül, hogy emelkedési létrának használtuk volna a sokak által kisajátított keresztet s próbáltuk megvédeni Szent István koronáját, anélkül, hogy ékköveinek fényében akartunk volna sütkérezni. Mindig azon a területen szolgáltuk a magyar ügyet, ahol legtöbb volt a veszedelem s legkevesebb az elismerésre való kilátás. Ha csak a saját bőrünk forgott kockán, sohasem haboztunk kiállani, de észrevétlenül félre álltunk olyankor mindig, amikor az ellenvetéseink félremagyarázásra, vagy bomlasztásra adhattak volna okot. Nemcsak a saját, hanem a fajtánk sérelmeit is elhallgattuk, ha úgy láttuk, hogy ezzel lovat adhatunk bomlasztó törekvések, vagy idegen érdekek alá. Királyhida, Sopron, Pinkafő, Aldó, majd Dercen, Ungvár és Munkács egyegy olyan állomás a mi táborunk életében, amire a kötelességteljesítés jóleső tudatával gondolunk vissza, de amiből érvényesülési tőkét kovácsolni mindig másnak hagytunk. Elvesztett fiatalságunk, örömtelen férfikorunk olyan áldozat volt, amit szívesen hetünk meg és sohasem követeltünk érte ellenszolgáltatást. Az első sorba csak ott törekedtünk, ahol valami kockázatot kellett vállalnunk, vagy úgy láttuk, hogy mások vezetése nemzeti veszedelmet jelenthet, de szemérmesen félreálltunk mindannyiszor, amikor a saját, személyes ügyeinkről esett szó. A Sorakozó, mozgalmunknak ez a fiatal hajtása, szintén nem választotta az olcsó népszerűség hajhászás kitaposott országútját. Idegenek kaján dörzsölködése sohasem csábította testvérharcra s ha valahonnan bántás érte, kivédte a támadást s ment tovább előre, ellenséget magyarban sohasem látva. Most, a béke, a családi meleg s a gyermeki derű közel kétezer éves ünnepén, amikor számvetést teszünk, talán jó lenne egy kissé engedni a folytonos feszes őrtállásból, talán jó lenne egy kicsit megelégedettnek lenni önmagunkkal. De lehet-e, szabad-e?.... Nézhetünk-e vissza megelégedéssel az elvégzett munkára, amikor nyomunkban leselkedik a pusztulás, kívül, belül tengernyi szú rágja a magyar életfát s amikor olyan nagy feladatokat sejtet a legközelebbi jövendő. Igen, új, minden eddiginél nagyobb, egészebb embert követelő és súlyosabb feladatokat rakott karácsonyi ajándékként szegényesen terített asztalunkra kivételes helyzetünk és élni akarásunk. Kis jelvényünkre, a reményt hirdető zöldmezőben elhelyezett makulátlanul fehér kettős keresztre a határon innen és túl lelki és gazdasági rabságban sínylődő magyarok tekintenek egyetlen bizodalomként. A világtörténelemnek ezekben a próbát követelő napjaiban nem elégedhetik meg egyetlen élni akaró nemzet társadalma sem azzal a tudattal, hogy a hivatalos honvédelem kifelé és az erős kezű közbiztonság befelé biztosítani látszik a jelen veszélytelenségét. Ma, amikor a titkos propaganda észrevétlenül lopakodó baktériumként, a különböző jelszavak skorpióként próbálkoznak kitermelni nemzetgyilkos, tudatot és tisztánlátást ölő lázakat, amikor még csak egyetlen láncszeme hűlt le a trianoni bilincsnek s amikor a titokban meglapuló, álcázott érdekek diktálta háború lángja az egész világot nyaldossa, nem lehet eléggé tudatosítani a nemzetvédelem fontosságát. Nemzetvédelmi munka vár ránk szociális, gazdasági, népnevelési téren és a férfias kiállás mezején egyaránt. Ügyelnünk kell arra, hogy a népek, fajok és nemzetek most folyó mérlegelésében a magyar faj és a magyar nemzet könnyűnek ne találtassák. Mi nem szomszédaink és a világ részvétére pályázunk, hanem érdekeink tiszteletben, tartását akarjuk mindenkivel szemben biztosítani. Ezért semmi filunkétól és semmi áldozattól nem riadunk vissza. Annyira nem, hogy még a szerénytelenség, az előtérbe lépés vádját is hajlandók vagyunk a gáncsoskodóktól elviselni. Ha valahol, a határon innen vagy túl, elkallódik egy magyar élet az idegen áradat falánk örvényében, a mi lelkiismeretünk sajog érte, hogy várjon nem volt-e mód a megmentésére. Ha valahol egy darabka magyar földre idegen törekvés vet szemet, a mi kezünk rándul ökölbe s akik még csak titokban mernek arról beszélni, hogy egyszer róluk is lehull a trianoni bilincs, azok gyermekeiknek a Rongyos Gárdáról beszélnek esténkint... Nekünk, a mi táborunknak sohasem kellett sokat beszélni. Minket sohasem kellett hívni a gátra. Mi megértettük az el nem hangzott hívó szót is s ahol veszedelemben volt a magyar érték, oda akkor is elmentünk, ha vissza akartak tartani bennünket. Most is csak az idő és a tisztánlátás szólít bennünket minden eddiginél fontosabb, felelősségteljesebb őrtállásra. Tudjuk, hol a helyünk, hol várnak bennünket és a régi célunk új feladata az, hogy ne hiába várjanak. A cél ma is az, amit 1919 szomorú tavaszán a kecskeméti szőlőkben kitűztünk magunk elé: erős, népi, csorbítatlan Magyarország. Csak a feladat új, ezt a feladatot hozta idei karácsonyfánkra a kötelességtudat. Megszépíti ezt a terhes ajándékot milliónyi felszabadításra váró magyar töretlen reménysége és táborunk minden várakozást felülmúló növekedése. Kiépíteni a nemzetvédelmet s ehhez mi adjuk az elitgárdát! — a legközelebbi kötelességünk s ha a következő mérföldkőnél azt állapíthatjuk meg, hogy megközelítettük ennek a feladatnak a megoldását, akkor egy kicsit talán nagyobb részt kérhetünk magunknak a keresztény világ ünnepi gondtalanságából. Ára 10 fillér 1. évfolyam, 45. szám Fajvédő politikai hetilap Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vill. ker., József-körút 47. szám Budapest, 1939. dec. 22 péntek Megjelenik minden pénteken Telefőn 138-148. Emlékek a spanyol polgárháborúból Kubikos-étel a Ferihegyen Európa a karácsonyi csillag alatt