Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1947 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1947 / 3. szám - Alaksza Ambrus: Elmegy mellőlem; Ott lenn (Versek)

II. A bűnöm az, hogy élek, s a bűnöm egyre éget, imát, reményt feledtem, a bőröm telve folttal, belepte undok óival, jeléül, hogy szerettem. Egy akna mélyén állok, sötét szememben átok, biten-e vagy kereszten lógott a lelkem eddig? Lelépték ringyó senkik, eluntam, nem menekszem. Az akna méhe átfog, a testem rosszseb-rágott, penészes, féreg-falta az arcom. Álmom szörnyű felél, zabál ezer nyű, kanok hiéna-falka, s a sírnak szurkos éje paráznaság szentélye, szemérmetlenség malma, a nyű a nyűvet pedzi, magát újólag nemzi a rothadásnak barma. A sírnak szurkos éjén, requiem röpülvén, dühödt dobok dohognak, az ember egyszer eshet, föloldozásra leshet: a kút nem ad. Bár holnap a kürt fellengve fennen feltámadást is zengjen, hiába, összeroppant a hit s a hitnek burka a szív. A szú kifúrta, s lett konca patkányoknak. A kürt fellengve fennen Istennel feleseljen, az Isten nem vesz koncot, az én szám csöndet ömleszt, pörölve, tűnt, ködös neszt, nem gyónoksemmi gondot, a bűnöm az, hogy élek, és félek, egyre félek, a költők bús bolondok, létemnek furcsa érve, csatám csak költeményke, s leszúrhat egy kisgondnok. A bűnöm az, hogy élek, s a bűnöm egyre éget, imát, reményt feledtem, a bőröm telve folttal, belepte undok óival, jeléül, hogy szerettem. Egy akna mélyén állok, sötét szememben átok, biten-e vagy kereszten lógott a lelkem eddig? Ellóghat rajta estig, meguntam, nem menekszem. III. Valahol odafönt, egy más világ egén a szelíd telehold világot, halovány, amiként a megszelt, friss kenyér a kezed keretén, Leányom. Idelenn, idelenn örök él, szomorúság feketül, beleül keserű szemünkbe, a szenet darabolja kezünk, és új vagy minekünk a halál hideg-édes üdve. Szaladunk, rohanunk,lihegünk, fuvarunk feneketlen csille, a fejünkre lelóg ropogó faegünk, s agyonüt, leesünk, kicsi Pille. Feketén vigyorog a pofánk, szerelem, szerelem, na, hol vagy? Veresül a szenünk, ne tovább, rima várja, ruházza a holtat. Valahol odafönt ragyog ám az égbolt, s a szelíd telehold világos, halovány, amiként a szelet kenyér volt a kezed keretén, Leányom.