Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1947 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1947 / (10. szám) - Gáldi László: Petőfi és Eminescu
572 GÁLDI LÁSZLÓ: PETŐFI ÉS EMINESCU misülésének poétáját. Mennyivel igazabb lett volna Eminescunak klasszikus mértékre szabott ódájára utalni, ahol mardosó kétsége így kínozza: „Támadok még új ragyogásra mint a Hajdani Phoenix?“ Nemcsak Petőfit kísértette, véres, de elkerülhetetlen harcokon túl, a világszabadság víziója, hanem a román költőt is, sőt kétségtelennek tartjuk, hogy Eminescut Petőfi verseiből német fordításban nem annyira a szerelmi líra gyöngéd akkordjai ragadták meg, hanem inkább azok az erőteljes, programmot jelentő költemények, amelyekben Petőfi népe érdekében az „új világ“ eljövetelét hirdette meg. Tudomásunk szerint Eminescu egyetlen egyszer említette kifejezetten Petőfit s akkor is, tősgyökerességét, népi realizmusát dicsérve, Gegöly mellé állította. Lehetetlen, hogy Eminescu ne vette volna észre e realizmusnak szociális és politikai célzatosságát. A két költő találkozását tehát ehhez a mozzanathoz kell rögzítenünk; a részletek megértése és helyes értékelése végett azonban röviden vázolnunk kell Eminescu társadalmi és politikai felfogásának alakulását. Kétségtelen, hogy Eminescu első politikai tanítómestere maga Pumnul Áron volt, a 48-as román szabadságharc neves alakja, aki viharos balásfalvi szereplése után húzódott bukovinai menedékébe, de Erdélyije mindhalálig szenvedélyesen visszavágyott. Alighanem ő csigázta fel annyira a nyugtalan lelkű kis Eminovics érdeklődését a Kárpátokon inneni románok helyzete iránt, hogy a költő már kalandozásai elején Erdély felé vettél útját s éppen Balásfalván kötött ki. Ekkor, a 60-as évek közepén a kiegyezés és egyszersmind Erdély újabb egyesülése az anyaországgal már erősen kezdett kibontakozni a látóhatáron s éppen ez adott aktualitást a 48-as román szeparatista mozgalmak még sok szívben elevenen élő emlékének. Hogy maga Eminescu sokat hallhatott ezekről a közvetlenül születése előtt lezajlott eseményekről, azt első nagyobbszabású prózai műve, az „Elhagyott zseni“ (Géniül Pustiu) eléggé bizonyítja. Ennek cselekvénye teljes egészében az erdélyi szabadságharc korát tükrözi: már itt kifejezésre jut Eminnescu elítélő véleménye a 48 előtti reakciós nemességről. Joggal mondhatjuk tehát, hogy Eminescu első politikai benyomásait erdélyi románoktól, sőt nagyrészt Erdély földjén szerezte: ebben az élményhalmazatban központi szerepet játszott a 48-as forradalom, persze nem Petőfinek magyar, hanem a kor románjainak szenvedélyektől sem ment, hazafias pátosszal túlfűtött beállításában. Eminescu, a kóbor kis vándorszínész, aki ezidőben csűrökben szénapadláson falta a klaszikusokat, magát már valóságos forradalmárnak képzelte: hányszor állít hátzá, hogy Pumnul egykori szerepét játssza el újra! Regényének első címe is ez lett volna: „Catilinai jellemek“. Forrtak, gomolyogtak lelkében a két évtizeddel előbb szétzúzott szabadságtörekvésiek utolsó szikrái s már ekkor próbálta megtalálni — akárcsak Petőfi történelmi verseinek forradalmi ciklusában — e szabadságmozgalmak távolabbi előzményeit. Hol Horát idézte, hol Muresanut, a román „Talpra magyar“ szerzőjét próbálta mitikus hőssé idealizálni, hol pedig azzal a tervvel foglalkozott, hogy Dózsa György öl tégy el történelmi dráma hősévé. Mintha — a népi-nemzeti ellentétek e szerencsetlen korában — már megsejtette volna, hogy a Dunatáj szabad