Sportélet, 1965 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1965-01-01 / 1. szám
A szerző a Sport és Tudomány decemberi számában kezdte el Labdarúgó olimpiai csapatunk aranyérme történetének közreadását. Az első részben a felkészülést boncolgatta szakszerűen s cikkét azzal fejezte be, hogy Tokióban nem csoda történt, hanem a felkészülésbe belefektetett munka termette meg a gyümölcsét. MAROKKÓ Kísért a múlt A magyar labdarúgás régi tekintélyének szólt az a megtiszteltetés, hogy az olimpiai labdarúgótorna nyitó mérkőzését a Nemzeti Stadionban mi játszottuk a marokkóiak ellen. A címben írt „kísértő múlt” nem a régi találkozókon szerzett szomorú tapasztalatoknak szólt (hiszen elég ritkán találkoztak csapataink és ekkor is jobbára győztesen hagytuk el a pályát), hanem inkább a premierláz okozta izgalomból eredt. A közepes játékkal elért nagyarányú (6:0) győzelem után, bevallom, kettős okom is volt a félelemre, ami főleg mérkőzés közben fogott el és mindegyiknek eredete a múltból táplálkozott. Az egyik: a heves magyar rohamokkal indult mérkőzés 8. percében a játékvezető 11-est ítélt a javunkra. A büntetőt Novák „annak rendje és módja szerint” kapu mellé rúgta! A 11-es kihagyása ugyanis — úgy látszik — hagyománnyá válik nálunk az olimpián. Hogy is volt csak? 1924-ben, az Egyiptom elleni mérkőzésen Braun Csibi kezdte a sort és aztán folytatták mások. 1952-ben, Helsinkiben, a döntőben, a jugoszlávok ellen 0:0-ás állásnál Puskás hibázta el a büntetőrúgást, ami nagyban megnehezítette a végső győzelmet. 1960-ban Rómában 0:1-re állt a mérkőzés a dánokkal szemben és 11-es Várhidi kihasználatlanul hagyta a nagy lehetőséget és ezzel a döntőbejutást is. És most, 1964-ben Tokióban is 11-es rúgással kezdődött... Még jó, hogy ez a mérkőzést és a végső eredményt nem befolyásolta, de így is legalább egy jó negyedórás „idegbénulást” okozott a csapatnál. A másik. Nem tanácsos dolog —, de miután ellenfelünket többször is megfigyelhettük — minden elbizakodottság nélkül (a fiúknak nem így magyaráztam!) úgy döntöttem, hogy a másik gólgyárost, Csernait ezen a mérkőzésen még nem játszatom, elég lesz „csak” Bene. Nem mondom, hogy nem örültem az első félidőben lőtt két szép góljának, sőt félidőben még biztattam is, hogy milyen megnyugtató lenne a csapat és az én számomra, s ugyanakkor milyen dicsőség neki, ha berúgná a harmadik gólt és „mesterhármassal” mutatkozna be az olimpián. Ez csakhamar meg is történt, de már nem volt megállás. Jött utána a negyedik, az ötödik és ekkor kezdtem el félni! Nehéz egy játékost (különösen a minden idegszálával gólratörő Bene Ferit) visszafogni, így hát én is örültem, de féltem is egyszerre. Eszembe jutott a múlt. 1954. Svájc, VB: a gólgyáros Puskás Liebrich áldozata lett. 1958. Svédország, VB: a gólrekorder francia Fontaine lába eltörik. 1962. Chile, VB: Pelét, a „fekete gyöngyszemet” alattomos faulttal harcképtelenné teszik. Mindez egy pillanat alatt villant az agyamba, de szerencsére ezt Bene nem érezte és egyetlen ellene játszó ellenfél játékosának sem jutott eszébe. A sportszerű légkörben lezajlott mérkőzéseken (kivétel csak a Románia—Németország mérkőzés volt) igazában lehetett játszani, ezért is lett azután Bene Feri megérdemelten gólkirály! A „félszek” mellett kellemes és hatalmas meglepetés volt a nézők száma. Nem volt igazuk azoknak, akik attól tartottak, hogy a labdarúgás iránt Tokióban nem lesz érdeklődés. Közel 80 ezer néző között futottak ki a csapatok a kezdéskor és — nem akartam hinni a szememnek — csaknem annyian voltak a nézőtéren, mint a megnyitó ünnepségen. Megkopott még az a naivság, ahogy a nézők csak nézték (de nem látták) a játékot. Nemcsak a nézők, de a kínos gonddal leültetett labdaszedő gyerekek sem ismerték a szabályokat, fogalmuk sem volt, hogy egy-egy bedobásnál, vagy szögletnél hová tegyék, vagy melyik csapat játékosának adják a labdát. Számukra a legnagyobb élményt egy nagy fejelés, vagy földreesés jelentette. A magyar csapat érdeme, hogy a mi mérkőzéseinken tanulta meg a mindvégig nekünk szurkoló japán közönség a labdarúgás szabályait és a játék célját, értelmét, szépségeit. JUGOSZLÁVIA Győzni, vagy nem győzni? Ilyen sem volt még. Egy napon jugoszláv—magyar vízilabdában és labdarúgásban! És a két eredményből (4:4 és 6:5) nehéz lenne következtetni a sportágra, talán inkább az utóbbit vélnénk vízilabda gólaránynak. A jugoszlávok nem is titkolták, hogy nagy reményeket fűznek két csapatukhoz, aranyérmet szerettek volna szerezni mindkét sportágban! Úgy gondolták, hogy vízilabdában „eljött már az ő idejük” (a szovjetek új csapattal jöttek, a magyaroknál dúl az öregek-fiatalok harc), labdarúgásban pedig ők voltak a védők és nagyszerű csapatot küldtek Tokióba. Nem csoda, hogy miután a vérmes reményeik egyik sportágban sem váltak valóra, déli szomszédaink nagyon letörtek, s ez a többi sportágbeli szereplésükre is kihatott. S talán ez a vereség volt az oka, hogy — bár ők is bejutottak a legjobb nyolc közé — a kedvét vesztett gárda végül csak a hatodik lett. De addig történt egy és más... Miután a koreaiak visszaléptek és Marokkó együttesét mindkét csapat megverte, a csoportmérkőzések befejező találkozójának nem volt különösebb jelentősége, hiszen mind a jugoszlávok, mind a magyarok már előbb bejutottak a nyolcaddöntőbe. Azaz, hogy mégiscsak volt. A győztes következő ellenfele a teljes A- válogatottját felvonultató Románia lesz, a vesztesnek viszont a közös német csapattal kell majd küzdenie. A csapaton belül a jugoszláv mérkőzés előtt már folyt a találgatás (lehet ezt vitának is nevezni). Abban mindenki megegyezett, hogy a negyeddöntő ellenfeleinek megválasztása miatt feltétlen csoportelsőnek kell lennünk és ezt csak győzelemmel érhetjük el. Abban azonban már nem volt egységes az álláspont, hogy ki a „jobb” ellenfél: Románia vagy Németország? Különféle, egyébként elfogadható rész-okokat hozott fel „mindkét tábor” saját igazolására —, de nem sok sikerrel. Labdarúgó 2 aranyérmünk 2