Földessy János: A labdarúgó világbajnokságok (Budapest, 1962)
Barcs Sándor: Előszó
Előszö 1954. június 4-én magamra zártam az ajtót és bekapcsoltam a rádiót. Idegeim pattanásig feszültek, s olyan érzékeny voltam, mint egy nemrég elszenvedett égési seb. Minden fölöslegesen elejtett szó vagy kérdés belémhasított volna. Bernben labdarúgó világbajnoki döntőt játszottunk a németek ellen. S nem osztottam azoknak a nézetét, akik számára csak a gólarány volt kérdéses. Fogjuk-e bírni erővel a szívós, harcos, kemény németek ellen? — erre gondoltam. Tudtam, hogy most vagy soha. Ha most nem nyerünk, belátható időn belül nem lesz esélyünk arra, hogy a döntőbe kerüljünk és VB-t nyerjünk. Egy csapat, amely 1950-ben szerveződött és 1954-ben érte el csúcsformáját, 1958-ban már nem lehet ütőképes ... Erre gondoltam azon a másik szomorú napon is — 1958. június 17-én, 1—, amikor Stockholmban a megismételt Magyarország [UNK]—Wales VB-mérkőzés második félidejében lehangoltan és elkeseredve figyeltem csapatunk vergődését. Hol volt már akkor az előbbi VB nagyvonalú, „világverő” magyar csapata... Mi okozza azt a csodálatos belső feszültséget, amit huszonkét fiú játéka kelt a zöld gyepen? Mi az a csodás hatalom, amely száz- és százezer szempárt is lenyűgöz és örömökbe ringat, vagy kétségbeesésbe kerget? Mi az a titok, amely a gömbölyű bőrlabda sírig tartó szerelmesévé avatja a komoly családapákat és a méternyi iskolás fiúkat? Ne igyekezzünk ezt most megfejteni. Mondjunk csak annyit, hogy a labdarúgójáték szépsége, változatossága és izgalma. A tét. A mi csapatunk tétje. S hol lehet ez a tét nagyobb, mint a Rimet Kupa küzdelmeiben, amit nálunk úgy ismernek, hogy: világbajnokság. Ezen a mérkőzéssorozaton ugyanis a világ legjobb 16 csapata méri össze erejét. Profik, „nem amatőrök és amatőrök” — hogy a FIFA precíz meghatározásával éljünk. Itt aztán igazán a legnagyobb a tét. S az egész világ figyeli az eseményeket. Az egész világ szurkol valamennyi csapatért. A játék azonban rövid ideig tart, 2X45 perc, s közte egy röpke szünet. . . ennyi az egész. De vajon csak ez a szép a labdarúgásban? Csak ez a 2X45 perc? Korántsem! Az is szép, hogy beszélünk a mérkőzésről, taglaljuk az esélyeket, tippelünk és vitatkozunk, állítunk és cáfolunk, hogy aztán, utána, megvitassunk minden mozzanatot, minden jelenetet, a játék minden apró mozzanatát. Persze, minél nagyobb a tét, annál több az „előzmény”. Egy világbajnokság után hónapokig cikkeznek a lapok, s hónapokig vitatkoznak az emberek. S ha a labdarúgásnak van •— mert van— történelemé, akkor a világbajnokságot arany lapokon, piros betűkkel írjuk benne. 3