Sürgöny, 1864. augusztus (4. évfolyam, 175-198. szám)
1864-08-04 / 177. szám
177. sz. Negyedik évi folyam. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal Budán, bécsi-utcza (a várban) 184. sz. Fiók-kiadó*hivatal Pesten Gyó’re Pál palás kereskedésében (hatvsfii-utcza, a cs. kir. postahivatal melletti sarokház). Kéziratok nem küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek visszautasittatnak. Natán hirdetések : egyhasábos petit sor egyszeri hirdetéséért 8 kr., kétszeri hirdetésért 7 kr., háromszori vagy többszöri hirdetéséért 6 kr. számittatik minden beiktatásnál. A bélyegdij külön, minden beiktatás után 30 kr. o. é. — Külföldrőli hirdetéseket átvesznek a következő árak: Majnai Frankfurtban Stlolien Ottó; Hamburg-Altenában Hausenstein és K ogler; Hamburgban Türkheim Jakul»; Lipcsében Engler II., Illgen és Fort uraknál. Biula-Pest. (Csütörtök augustus 4. 1864. Előfizetési árak : Napontai postai szétküldéssel. Budapesten házhoz hordva. Félévre ...... 10 frt. Félévre . . . . . 8 frt. 50 kr. Negyedévre...................5 „ Negyedévre .... 4 „ 50 „ NEMHIVATALOS RÉSZ. Takarékmagtári pénzalapok. .. Kiderítvén a takarékmagtárak gyakorlati ferdeségeit, ellenben a takarékmagtári pénzalapok gyűjtésének czélszerűségét oly országban, hol, mint nálunk, az ipar kezdetleges, az évi tőketakarítás csekély, s a nép a jövő iránt gondatlan, a helyi viszonyoktól függ a létesítés különféle módozatait alkalmazni; Ha mint a kir. helytartótanács említett intézménye is pontozván a különféle kiviteli módokat, a körülmények s helyi viszonyok tekintetére helyezi a fősúlyt, és czélirányos módok gyanánt következőket jelöli ki: a) Hogy a községbeliek, közös úrbéri legelőjük egy arányos részét, ha ez termelésre alkalmas, — vagy ha avval nem bírnak, közös pénzen kibérlendő földterületen, a helyi viszonyokhoz képest alkalmasnak találandó őszi vagy tavaszi vetést tegyenek, azt közös erővel feltakaritsák, s a termést a községi lak.-magtár alapjául betegyék. Vagy b ! Hogy a községi lakosok földbeli birtokuk arányához képest, kenyérnek való terményük egy kis részét, például egy hold után egy egész vagy fél vékát a takarékmagtárba beadják. Vagy e) Mi leginkább ajánlható, a községek lakosai egy társulatot képezve, adójuk arányához képest, évenként bizonyos illetéket, például minden forint után 3—4 krt újév napján egy közös alapba befizetnének, s ezen öszzeg a mindenkor kész s biztos visszafizetést teljesítő legközelebbi takarékpénztárba gyümölcsözés végett behelyeztetnék, s egyedül csak azon esetben, ha elemi csapások vagy terméketlenség következtében súlyos kenyér szüksége állana elő, vétethessék belőle annyi pénz ki, melyből a községbeliek terményszükséglete fedeztethessék. Ezen alap azonban semmi más czélra ne használtassák. d) Minden községben a legbecsületesebb, értelmesebb, s tehetős, helybeli lakosok közül egy takarékmagtári bizottmány, mely a végrehajtást intéző gondnokon kívül még négy tagból állana — választandó, mely a községi jegyzőnek mint egyszersmind a gondnoki számadás vezetőjének közbenjöttével intézze ezen intézet teendőit. Tanácsadás és őrködés végett a Helybeli lelkészek megbizandók. e) Azon községekben, hol már takarékmagtárak léteznek, azok rendbehozására, vagy kellő rendben tartására hasonló bizottmány alakítandó, melynek legelső feladata : szigorú leltárt készíteni, a takarékmagtár követelő és szenvedő állapotát világlatba hozni, s folyvást fentartani, az aggályos követeléseket törvényesen biztosítani. f) Miután a tapasztalás szerint sok helyt a községbeli egyház tanácsok felügyelete alatt fennálló takarék - magtárak leginkább vannak kielégítő állapotban, ott, hol ez a helybeli viszonyokhoz képest czélszerűbbnek mutatkozik, ilyenek alakítására lenne a figyelem irányzandó, s a fentebb javaslati módok közül a helybeli viszonyokkal s a községbeli lakosok szabad, önkénytes kivonataival leginkább egyező mód leend a takarék-magtár alapítására használandó. g) Miután a több évi tapasztalás azt igazolta, hogy a takarék-magtárak üdvös kihatását leginkább az csökkentette, mert aránytalanul súlyos kamatok vézettek, s éveken át ugyanegy kikölcsönző félnél meghagyott tartozások a súlyos kamatokkal terheltettek, s meghagyandó, hogy a kamat a kölcsön vett terménynek egy évre legfeljebb isdát tehesse, s az minden aratás után a kölcsön vett mennyiséggel együtt visszatérittessék. h) Egyébiránt a községi magtárak alapítási s kezelési alapszabályait átalánosságban s kormányszékileg meghatározni azért, nem lévén czélszerű, mert azokra nézve a községbeli helyi viszonyok, vagy az alapítók óhajtásai leginkább lehetnek czélra vezető hatással, a járásbeli tisztviselők feladata, hogy a fenebbi pontokban kifejtett elvek alapján, minden községbeli takarék-magtári bizottmányt ilyetén alapszabályok szerkesztésére utasítsanak, amelyek azután a megyei hatóságnak módosítás, illetőleg jóváhagyás végett bemutatandók lévén, annak megtörténte után, ugyanazon tisztviselők szoros feladata leend, azoknak szigora s pontos megtartása felett őrködni.) A takarék-magtári ügyek közvetlen vezetése s azok becsületes és czélszerű kezelése fölötti éber őrködés a megyei hatóságok körébe tartozván, s a kormányszék csak a főfelügyelettel foglalkozhatván, — hogy a megyék e fontos feladatnak kívánt eredménynyel felelhessenek meg, mellőzhetlen, hogy minden megyében a közigazgatási alispán elnöklete alatt egy állandó, s a megyei számvevővel együtt legalább öt tagból álló központi takarék-magtári bizottmány alakíttassék, mely ezen ügyet a megyei kormányzó felügyeleti jogának fentartása mellett, önállókig kezébe vévén, legalább is minden évnegyedben egyszer tanácskozást tartson, s úgy az alapítás, valamint a már megalapított községi magtárak pontos kezelése iránt önállólag intézkedjék, rendeleteket bocsásson ki, vizsgálatokat rendezhessen, és ezen ügyletet folytonos világlatban tartsa; mire nézve szükséges leend, hogy minden központi bizottmány legelsőbben is saját ügyrendét s evvel összefüggőleg e tárgyban a járásbeli tisztviselőknek, községi elöljáróságoknak s községi takarék-magtári bizottmányoknak kiadandó eljárási utasításokat dolgozza ki, s a megyei kormányzó jóváhagyásának fenntartása mellett állapítsa meg, amelyek azután mindezeknek szoros megtartás végett kiadandók. A számvevő pedig mint a közp. bizottmány rendes tagja, köteles legyen egy takarék-magtári főkönyvet vinni, melyben az összes megyei lak. magtárak vagyoni állapota s az évi számadások végeredménye, külön-külön lapokat nyitva minden község számára, s arra a községi bizottmányok tagjainak neveit is feljegyezve, rendesen bevezettessék. A Rendi világlat kedvéért szükséges különben az is, hogy a központi bizottmányok ezen ügylet felől külön jegyzőkönyvet vigyenek, mivel legczélszerűbben szintén a számvevő lenne megbízható, kinek feladata lenne, ezen egész ügyletet részletes világlatban és összefüggésben tartani. Mi a már jelenleg fenálló megyei takarékmagtárakat illeti, mennyiben a fentebb elsorolt körülményeknél fogva — ez időszerűnt leginkább csak a községi takarékmagtárak által lehetne a kitűzött czélt, legbiztosabban elérni, ennélfogva úgy czélszerűség, valamint egyformaság tekintetéből is az lenne kívánatos, hogy azon esetben, ha a helyi viszonyok azt engedik, azok is községi takarék-magtárakká alakíttassanak át. A békeelőzményekről a „ Wiener Abendpost“ következő czikket hoz : A békeelőzmények meg vannak állapítva, a fegyvernyugvás aláírva. Lauenburg, Schleswig és Holstein herczegségek minden fentartás nélkül átadvák. Az ugyanegy időbenelhatározott határigazítás maga is német érdekben van megállapítva. Austria és Poroszország egyetértésének, szövetséges seregeik győzelmeinek köszöni Németország a nemzet egyik kedvencz óhajának valósulását, Európa fenyegető összeütközések évek óta fenálló okának elhárítását. A siker teljessége ellen érve a mérséklet és higgadtság által a követelések felállításában a háború mindannyiszori stádiuma szerint, az öntudatos két hatalom kitartása által oly bonyodalmakkal szemközt, melyek az austriai-porosz sereg győzelmeinek következményeit semlegesítheték; végre az eddigi ellen azon meggyőződése által, hogy a megkötött béke után a német hatalmak és Németország egyetemleg royális és őszinte barátsággal fordulandnak feléje. Nem volt az hódítási háború, melyet a német hatalmak viseltek, sem phantastikus nemzetiségi igények érvényesítésére vitt háború,ők kényszerítve voltak fegyverekhez nyúlni tényleges jogczimek keresztülvitele végett. Minthogy aztán a háború népjogilag a korábbi szerződéseket Dániával megszüntette, lehetővé tevék a szövetséges seregek és hajóhad eredményei, az Elbeherczegségek területeit a szárazföldön, valamint a két tengeren Dániától tökéletesen elválasztani. A hadviselő hatalmak gondoskodásából immár egy becsületteljes béke — melynek alapjai tegnap Bécsben aláírattak — ezen eredményeket minden időre megállapítandja. Távol attól, hogy a többi német szövetséges társak irányában sajnálatra méltó vitályokat akarnánk táplálni, a tényállás kiderítésére emlékezetbe kell hoznunk, miszerint a népjog ismerői oly gyűlésének, milyen a szövetséggyűlés, kétségtelenül tökéletes világosan kellő szeme előtt állania, hogy a háborúbani részvétel megtagadása, mint az i. é. jan. 14-én a többség által elhatároztatott, azon szükségképi s elutasíthatlan következményt vonandja maga után, hogy a béke csak is azon hatalmak által köttethetik meg, kik tényleg hadviselők voltak. A német nagyhatalmak azonban ezen viszony által semmi esetre sem érzik magukat feloldva azon referentia alól, melyet a német szövetség öszorgánuma véleményei és határozatainak készségesen tanúsítanak, sem azon — a háború által előidézett — tény által, hogy a herczegségek Dánia részéről forma szerint Austria és Poroszország fejedelmeinek adattak át; a szövetség és szövetségi hatóságnak a herczegségeket illető alapos jogai ez oldalróli felfogásában semmi csorba sem fog ejtetni. Az eddigi ellenneli dicsteljes béke után bizonyosan szabad, szövetségestársi egyetértés fog Németország kormányai közt következni, a herczegségek jogállapotainak biztosítására, Németország biztonsága és tekintélyének megerősítésére, az egyetemes haza örvendetes megelégedésére. útirajzok Honti országból (Folytatás és vége.) IV. Blazovdolnak tartva Sz.lvánra értünk, mely falu Zágráb és Varasd közt körülbelül közép-uton fekszik, és a többieknél nagyobb is. Innen Topicicára mentünk, Poznek Pál, a báni tábla hajdani elnökének unokájához, kinek s szeretetreméltó családjának körében öt kedves napot töltöttünk, e valóságos paradicsomban. Egy vasárnapon Sz.Ivánba mentünk templomba. Már maga a papiak is sajátságos látványt nyújtott. A templomajtó előtt hosszú sorban térdeltek a parasztok, fehér hosszú vászon ingben, kék mellényben, széles karimájú kalapjaikat térdeiken tartva. A legügyesebb festő sem állíthatott volna össze szebb csoportozatot, ösztönszerűleg hangoltatánk áhítatra. — Egy oldalajtón át a chorusra léptünk, melyről letekintve meglepettem a szemeim előtt elterülő látvány által. A vidék asszonyai ugyanis mint kisértetek, vagy halottak szellemei tetőtől talpig hófehérségü vászonba öltözve térdeltek az oltár előtt. Nem lehetett itt, a káplán misemondó ruháját kivéve, egyetlen tarka pontocskát sem látni, s ehhez még síri csend uralkodott, melyet csupán a pap halk imái szakítanak félbe. E jelenet különös, csaknem félelmes hatást gyakorolt reám. Evangélium után horvát nyelven prédikált a pap, mely alkalommal szintén halotti csend volt, mit csak néha tört meg a leirhatlan, tompa s átalános sóhaj, midőn tudniillik a lelkész „Jézus“ nevét említé. Az orgonálás és a jelenlévő áhitatos tömeg éneke kevésbbé volt épületes, és e tekintetben nagy tér nyílnék a horvátországi lelkészek s tanítók előtt a szükséges javítások életbeléptetésére, mégpedig annál biztosabb sikerrel, mert, mint valamennyi szláv faj, úgy a horvátok is határozott hajlammal bírnak a zenére. Az isteni tisztelet után épen oly csenddel vonultak ki egymásután a fehér asszonyi alakok, előbb még az oltár mögött függő Krisztus-képet csókolván meg, melyhez sokan térden csúsztak. A templom előtt, melyet sajátszerű érzülettel hagytam el, összekeveredett a tömeg. A nők közt kevés szép amazont láttam ; a száva-vidékiek e tekintetben felülmúlják az ittenieket. Ez alkalommal újból meggyőződtem arról, mikép nagy igaztalanságot követnek el azok, akik a horvátországi lakosokat tisztátlansággal vádolják, mert tisztább parasztokat valóban alig láttam, mint itt. Más ízben Oresjebe rándultunk, ahol gazdánknak pompás szőleje van. Azt hivem, hogy már láttam Horvátország szebb vidékeit, de midőn Zagopia, a horvát Svajcz felé közeledünk, elismerem csalódásomat. Azonban e vidék kívül esett úttervemen, és igy csak a szőlőhegyről vehettem szemügyre a kastélyszerű házakban gazdag s folyócskákkal és patakokkal átmetszett gyönyörű tájékot. Még csak augusztus elején valánk, s a jobbnál jobb szőlőfajok már is érettek voltak ; alig tudtuk, melyik szőlőt szakítsuk le. Az itteni bor vöröses szinü és igen jó. Ittunk tavali termést, amely oly zamattal birt, hogy Bécsben aszú helyett árulhatnák és drágán megfizetnék, pedig a tavaszon a kója 4—5 ft volt, most pedig, t. i. ősszel 8 ft. Csodálni lehet tehát, hogy a horvátországi borok nem részesülnek nagyobb figyelemben. És mennyivel lehetne még a termést javítani, ha a szőlőhegyeket nem hagynák úgyszólván magukra, és a különböző fajokat elválasztanák, ezáltal a tisztább kezelés mellett, minővel például Alsó-Austriában találkozunk, a bor is jobb leenne. Kívánatos volna még ezenfelül a vevők nagyobb versenye, és az egyenes összeköttetés ezek, meg a termelők közt, azonban most csak néhány borkereskedőre van a vidék szorítva, akik a paraszttól, vagy a szegényebb birtokostól még a tőkén megveszik a termést, és az árt kények-kedvek szerint határozzák meg, megfosztván ezáltal az illetőket a kedvtől, hogy ezen bő jövedelmet nyújtó czikkre több gondot fordítsanak. E tekintetben még a vasúti összeköttetés sem eredményezett semmi változást. A szőlőn kívül a tömérdek, — s eddig csak pálinkafőzésre használt — gyümölcs is a jövő elismerésre várakozik még. Vacsora után pokróczokat terítettünk az udvarra, s leheverészve csevegtünk. A hazaszeretet, melynek ily hevét talán még Bécsben is alig ismerjük, képezi az ily alkalommal, valamint mindenütt előtűnő alaphangot. A gondolatok a múltak, a hajdani jogok emlékével s a politikai életnek 1848 óta történt átalakulásával foglalkoztak. A mostani helyzet véget nem érő fejtegetések tárgya volt, nem mindnyájan értettek egyet, azonban nem ritkán mégis örömmel győződtem meg a beleegyezésről, midőn a nagy Ausztriát emelem ki. Nagyon sok ellenállás alapja a téves felfogás, és az alig hihető ismeretlenség a viszonyokkal. „A németek uralkodni akarnak Magyar és Horvátország fölött“ — hallám gyakran. — „Nem fölöttetek ! — volt ilyenkor válaszom. — Egyenlő jogok, egyenlő kötelességek mindnyájunk számára, kik a császári államokhoz tartozunk.“ Aztán sejtelmek nyilvánultak a jövő iránt, míg végre a mindenkit kielégítő módoni egyesülés reménye örömmel üdvözöltetett. Szent István napján (augustus 20.) megint Zágrábban voltam, hová azon meggyőződéssel tértem viszsza, miszerint Horvátország pompás ország, lakossága derék népfaj, és hogy a helyzet felismerése mellett, melynek előidézése látszik lenni Horvátországban a kormány legközelebbi feladatának, az egyesülés valahára véghez menend. Már korán reggel felköltött az első király névnapjának tiszteletére megkondult és két órai távolságra hallható székesegyházi nagy harang. Reggeli után a templomba siettem, melynek minden zugát megtolták az áhitatos hívek, s amely e fényes világításban ma még szebbnek tűnt föl előttem, mint máskor. A kitűnő zenével kisért nagymise után megindult a menet, és én csodáltam az ezüsttel kivert antipendiumokat, melyekkel nagy ünnepek alkalmával a főoltár feldiszíttetik, s csaknem egészen ezüstből látszik lenni. Nem egy könnyen láthatni fénynyel s gazdagsággal felszerelt oltárt. A tulajdonképeni országos vásár csak másnap volt kezdetét veendő, azonban az elővásár már ma is javában folyt, a Jellachc-piaczra mentünk tehát, ahol egy nagy circus és tömérdek sátor állt. Ezután a város déli részén lévő marhavásárra mentünk, hol a nemzeti élet sokkal sajátszerűbben fejlődhetett ki. Mindenekelőtt szemembe tűntek a roppant hagymarakások. Minden, ami nagy halmazban terül el szemeink előtt, bir az emberre bizonyos imposant hatással; ilyet gyakorolt rám a hagymatömeg is; a hagymának és marhának nincs ugyan szüksége bódéra, ezek a nyugati részen mégis hosszú sorban terültek el, hol azonban csak a vásárosok táplálékáról volt gondoskodva. Jobbról egymást érték a rögtönzött tűzhelyek, melyeken óriási edényekben gőzölgött a burgonyával vegyített „gulyáshús“, ide édesgetvén az éhezőket, míg a férfis nőszakácsok rikácsoló hangon kínálgaták 10 krajczárért készítményeket. Láttam a nemzeti ételt, az úgynevezett „nyárspecsenyét“ is. Két — harmadfél lábnyi mély, fél lábnyi széles gödrökben vígan pattog a tűz, mely fölött fanyársakon sül a disznópecsenye, zsirja a parázsra csepegvén, vagy a gondosabb szakácsok s szakácsnők által cserép tepsiben fogatván fel. Legalább is ötven ily laczikonyhát találtunk, úgy hogy minden lépten-nyomon belebotlott az ember egybe. Bámultam a gyorsaságot, melylyel a már megsült pecsenye helyébe nyers húst húztak fel a fanyársakra. Nem volt bátorságom a nemzeti ételt megizletni, ámbár sokan dicsérték azt előttem. Jobbról a kocsmák vannak, szintén fabódékból rögtönözve, melyek előtt hosszú asztalok helyezvék el, kellemes menhelyül szolgálván a gulyáshussal s nyárspecsenyével jóllakott vásárosoknak. Érdekes látványt nyújtott itt a különbféle viseletek tarka-barkasága. A szláv bő fehér köpenyt, a krajnai hegyes kalapot, rövid nadrágot és színes felöltönyt viselt, a míg a magyar ismert nemzeti öltönyét, s a horvát nadrágját eltakaró fehér inget, sarkát, (rövid ujjas) oldalán a vörössel kivert torbát, (bőr táska) és cuturát (csutorát), melyet sohasem hagy el. Este tiz órakor még sajátszerübb volt a jelenet, melyet a hullámzó tömeg nyújtott. Az éji tüzek lobogva égtek s megvilágiták a már alvó, vagy még étkező s iszogáló sokaságot, melyek egy része, férfiak s nők vegyest, gyakran ölelkezve ülte körül az asztalokat. Itt a sveglica, ott a tamborica szólt, majd a nemzeti dalok zengettek a végnélkül ismételt refrainnel : Serce jada (szívfájdalom). Eme szögletben bort rendeltek, amabban a nemzeti tánczot lejtették, melyhez megrongált s akadozó kintorna adá a zenét, — némelyek a bódék előtt bohóskodtak, mások őrült gyorsasággal forgattatták magukat a körjátékban (Ringelspiel) sat. A torzomborz szakálú határőrvidéki katona oly büszkén ült e körjátékban lován, mintha zászlóaljat vezetne díszszemlére, — a krajnai a tigris nyakát ölelé át, — egy vén tót szárnyas oroszlánon üldögélt, míg egy disznópásztor kövér felesége a szarvas hátán érze magát igen jól. Ehez járult még a tömeg kaczaja, a trombiták harsogása, a hegedűk hamis hangjai, a vásárra kiállított marhák bőgése, lovak nyerítése, ami együttvéve hatásos haost képezett. Az egész tűzvilágította jelenet fölött füstből alakult ködfátyol terült szét, melyben az alakok még sajátszerűbbeknek, kisértetiesebbeknek, hullámzóknak látszottak, még akkor is, ha nem fogtak karon, mint engem egy jámbor pár, és nem kiáltanak fel: „S Bogom Kraljevice Marco. (Isten veled Kraljevic Márk).IV. Az ágosit. hiv. tiszai egyházkerület közgyűlése Rimaszombatban jul. 27-kén nyílt meg Zsedényi Ede felügyelő s Máday Károly superintendens elnöklete alatt. Zsedényi egy feszült figyelemmel kisért beszédben kiemelé, miszerint a prot. vallás szerkezete ekkorig minden ujitásnak ellent tudott állani. Presbyterialis rendszerének tulajdonítja, hogy az egyház mint felekezet áll. Jó és balszerencsében az tartá főn eredetének sajátságait. Egyszer ellentállott a századát előző rohantatásnak s a centralisatiót az egyházi ügyekben is megkísértő rendszernek, máskor a tespedést rázta fel lajhárságából. Különböző hivatásainak idős körülmények szerint felelt meg, s ezért a pietas szerelmével ragaszkodik hozzá minden magyar protestáns. Épen ezért szükséges, hogy a hívek ismerjék az egyház históriáját, szellemét, tanait, szóval szükséges, hogy tanuljanak, hogy iskoláik legyenek. E czélra az