Sürgöny, 1864. augusztus (4. évfolyam, 175-198. szám)

1864-08-04 / 177. szám

177. sz. Negyedik évi folyam. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal Budán, bécsi-utcza (a várban) 184. sz. Fiók-kiadó*hivatal Pesten G­y­ó’­r­e Pál palás­ kereskedésében (hatvsfi­i-utcza, a cs. kir. postahivatal melletti sarokház). Kéziratok nem küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek visszautasittatnak. Natán­ hirdetések : egyhasábos petit sor egyszeri hirdetéséért 8 kr., kétszeri hir­detésért 7 kr., háromszori vagy többszöri hirdetéséért 6 kr. számittatik minden be­iktatásnál. A bélyegdij külön, minden beiktatás után 30 kr. o. é. — Külföldrő­li hir­detéseket átvesznek a következő árak: Majnai Frankfurtban Stlolien Ottó; Hamburg-Altenában Hausenstein és K­ og­ler; Hamburg­ban Tü­rkh­eim Jakul»; Lipcsében Engler II., Illgen és Fort uraknál. Biula-Pest. (Csütörtök augustus 4. 1864. Előfizetési árak : Napontai postai szétküldéssel. Budapesten házhoz hordva. Félévre ...... 10 frt. Félévre . . . . . 8 frt. 50 kr. Negyedévre...................5 „ Negyedévre .... 4 „ 50 „ NEMHIVATALOS RÉSZ. Takarékmag­tári pénzalapok. .. Kiderítvén a­ takarékmagtárak gyakor­lati ferdeségeit, ellenben a takarékmagtári pénzalapok gyűjtésének czélszerűségét oly or­szágban, hol, mint nálunk, az ipar kezdetleges, az évi tőketakarítás csekély, s a nép a jövő iránt gondatlan, a helyi viszonyoktól függ a létesítés különféle módozatait alkalmazni; H­a mint a kir. helytartótanács említett intézménye is pon­tozván a különféle kiviteli módokat, a körülmé­nyek s helyi viszonyok tekintetére helyezi a fő­­súlyt, és czélirányos módok gyanánt követke­zőket jelöli ki: a) Hogy a községbeliek, közös úrbéri le­gelőjük egy arányos részét, ha ez termelésre al­kalmas, — vagy ha avval nem bírnak, közös pénzen kibérlendő földterületen, a helyi viszo­nyokhoz képest alkalmas­nak találandó őszi vagy tavaszi vetést tegyenek, azt közös erővel feltakaritsák, s a termést a községi lak.-magtár alapjául betegyék. Vagy b ! Hogy a községi lakosok földbeli birto­kuk arányához képest, kenyérnek való termé­nyük egy kis részét, például egy hold után egy egész vagy fél vékát a takarékmag­­tárba beadják. Vagy e) Mi leginkább ajánlható, a községek la­kosai egy társulatot képezve, adójuk arányához képest, évenként bizonyos illetéket, például min­den forint után 3—4 krt újév napján egy közös alapba befizetnének, s ezen öszzeg a mindenkor kész s biztos visszafizetést teljesítő legközelebbi takarékpénztárba gyümölcsözés végett behe­lyeztetnék, s egyedül csak azon esetben, ha ele­mi csapások vagy terméketlenség következté­ben súlyos kenyér­ szüksége állana elő, vé­tethessék belőle annyi pénz ki, melyből a köz­ségbeliek terményszükséglete fedeztethessék. Ezen alap azonban semmi más czélra ne hasz­náltassák. d) Minden községben a legbecsületesebb, értelmesebb, s tehetős, helybeli lakosok közül egy takarékmagtári bizottmány, mely a végre­hajtást intéző gondnokon kívül még négy tag­ból állana — választandó, mely a községi jegy­zőnek mint egyszersmind a gondnoki számadás vezetőjének közbenjöttével intézze ezen intézet teendőit. Tanácsadás és őrködés vég­ett a Helybeli lelkészek megbizandók. e) Azon községekben, hol már takarék­magtárak léteznek, azok rendbehozására, vagy kellő rendben tartására hasonló bizottmány alakí­tandó, melynek legelső feladata : szigorú leltárt készíteni, a takarékmagtár követelő és szenvedő állapotát világlatba hozni, s folyvást fentartani, az aggályos követeléseket törvényesen biztosítani. f) Miután a tapasztalás szerint sok helyt a községbeli egyház­­ tanácsok felügyelete alatt fennálló takarék - magtárak leginkább van­nak kielégítő állapotban, ott, hol ez a helybeli viszonyokhoz képest czélszerűbbnek mutatko­zik, ilyenek alakítására lenne a figyelem irány­zandó, s a fentebb javaslati módok közül a helybeli viszonyokkal s a községbeli lakosok szabad, önkénytes kivonataival leginkább egye­ző mód leend a takarék-magtár alapítására hasz­nálandó. g) Miután a több évi tapasztalás azt iga­zolta, hogy a takarék-magtárak üdvös kihatását leginkább az csökkentette, mert aránytalanul súlyos kamatok vézettek, s éveken át ugyanegy kikölcsönző félnél meghagyott tartozások a sú­lyos kamatokkal terheltettek, s meghagyandó, hogy a kamat a kölcsön vett terménynek egy évre legfeljebb is­dát tehesse, s az minden ara­tás után a kölcsön vett mennyiséggel együtt visszatérittessék. h) Egyébiránt a községi magtárak alapí­tási s kezelési alapszabályait átalánosságban s kormányszékileg meghatározni azért, nem lévén czélszerű, mert azokra nézve a községbeli helyi viszonyok, vagy az alapítók óhajtásai leginkább lehetnek czélra vezető hatással, a járásbeli tiszt­viselők feladata, hogy a fenebbi pontokban ki­fejtett elvek alapján, minden községbeli taka­­rék-magtári bizottmányt ilyetén alapszabályok szerkesztésére utasítsanak, a­melyek azután a megyei hatóságnak módosítás, illetőleg jóváha­gyás végett bemutatandók lévén, annak megtör­ténte után, ugyanazon tisztviselők szoros fela­data leend, azoknak szigora s pontos megtartása felett őr­ködni.­­) A takarék-magtári ügyek közvetlen ve­zetése s azok becsületes és czélszerű kezelése fölötti éber őrködés a megyei hatóságok körébe tartozván, s a kormányszék csak a főfelügyelet­tel foglalkozhatván, — hogy a megyék e fontos feladatnak kívánt eredménynyel felelhessenek meg, mellőzhetlen, hogy minden megyében a közigazgatási alispán elnöklete alatt egy állan­dó, s a megyei számvevővel együtt legalább öt tagból álló központi takarék-magtári bizott­mány alakíttassék, mely ezen ügyet a megyei kormányzó felügyeleti jogának fentartása mel­lett, önállókig kezébe vévén, legalább is minden évnegyedben egyszer tanácskozást tartson, s úgy az alapítás, valamint a már megalapított községi magtárak pontos kezelése iránt önál­lólag intézkedjék, rendeleteket bocsásson ki, vizsgálatokat rendezhessen, és ezen ügyle­tet folytonos világlatban tartsa; mire nézve szükséges leend, hogy minden központi bizott­mány legelsőbben is saját ügyrendét s evvel összefüggőleg e tárgyban a járásbeli tisztvise­lőknek, községi elöljáróságoknak s községi taka­rék-magtári bizottmányoknak kiadandó eljárási utasításokat dolgozza ki, s a megyei kormányzó jóváhagyásának fenntartása mellett állapítsa meg, a­melyek azután mindezeknek szoros megtartás végett kiadandók. A számvevő pedig mint a közp. bizottmány rendes tagja, köteles legyen egy takarék-magtári főkönyvet vinni, melyben az összes megyei lak. magtárak vagyoni állapota s az évi számadások végeredménye, külön-külön lapokat nyitva minden község szá­mára, s arra a községi bizottmányok tagjainak neveit is feljegyezve, rendesen bevezettessék. A Rend­i világlat kedvéért szükséges különben az is, hogy a központi bizottmányok ezen ügy­let felől külön jegyzőkönyvet vigyenek, mivel legczélszerűbben szintén a számvevő lenne meg­bízható, kinek feladata lenne, ezen egész ügyle­tet részletes világlatban és összefüggésben tar­tani. Mi a már jelenleg fenálló megyei takarék­­magtárakat illeti, mennyiben a fentebb elsorolt körülményeknél fogva — ez időszerűnt legin­kább csak a községi takarék­magtárak által leh­etne a kitűzött czélt, legbiztosabban elérni, ennélfogva úgy czélszerűség, valamint egyfor­maság tekintetéből is az lenne kívánatos, hogy azon esetben, ha a helyi viszonyok azt engedik, azok is községi takarék-magtárakká alakíttassa­nak át. A békeelőzményekről a „ W­iene­­r Abendpost“ következő czikket hoz : A békeelőzmények meg vannak állapítva, a fegy­vernyugvás aláírva. Lauenburg, Schleswig és Holstein herczegségek minden fentartás nélkül átadvák. Az ugyanegy időben­­elhatározott határigazítás maga is német érdekben van megállapítva. Austria és Poroszország egyetértésének, szövet­séges seregeik győzelmeinek köszöni Németország a nemzet egyik kedvencz óhajának valósulását, Európa fenyegető összeütközések évek óta fenálló okának elhá­rítását. A siker teljessége el­len érve a mérséklet és hig­gadtság által a követelések felállításában a háború mindannyiszori stádiuma szerint, az öntudatos két ha­talom kitartása által oly bonyodalmakkal szemközt, melyek az austriai-porosz sereg győzelmeinek következ­ményeit semlegesítheték; végre az eddigi ellen azon meggyőződése által, hogy a megkötött béke után a né­met hatalmak és Németország egyetemleg royális és őszinte barátsággal fordulandnak feléje. Nem volt az hódítási háború, melyet a német ha­talmak viseltek, sem phantastikus nemzetiségi igények érvényesítésére vitt háború,ők kényszerítve voltak fegy­verekhez nyúlni tényleges jogczimek keresztülvitele vé­gett. Minthogy aztán a háború népjogilag a korábbi szerződéseket Dániával megszüntette, lehetővé tevék a szövetséges seregek és hajóhad eredményei, az Elbe­­herczegségek területeit a száraz­földön, valamint a két tengeren Dániától tökéletesen elválasztani. A hadviselő hatalmak gondoskodásából immár egy becsületteljes béke — melynek alapjai tegnap Bécsben aláírattak — ezen eredményeket minden időre megállapítandja. Távol attól, hogy a többi német­ szövetséges tár­sak irányában sajnálatra méltó vitályokat akarnánk táplálni, a tényállás kiderítésére emlékezetbe kell hoz­nunk, miszerint a népjog ismerői oly gyűlésének, milyen a szövetséggyűlés, kétségtelenül tökéletes világosan kellő szeme előtt állania, hogy a háborúbani r­észvétel meg­tagadása, mint az i. é. jan. 14-én a többség által elha­tároztatott, azon szükségképi s elutasíthatlan következ­ményt vonandja maga után, hogy a béke csak is azon hatalmak által köttethetik meg, kik tényleg hadviselők voltak. A német nagyhatalmak azonban ezen viszony által semmi esetre sem érzik magukat feloldva azon re­­ferentia alól, melyet a német szövetség öszorgánuma véleményei és határozatainak készségesen tanúsítanak, sem azon — a háború által előidézett — tény által, hogy a herczegségek Dánia részéről forma szerint Austria és Poroszország fejedelmeinek adattak át; a szövetség és szövetségi hatóságnak a herczegségeket illető alapos jogai ez oldalróli felfogásában semmi csorba sem fog ej­­tetni. Az eddigi ellenneli dicsteljes béke után bizonyo­san szabad, szövetséges­társi egyetértés fog Németor­szág kormányai közt következni, a herczegségek jog­­állapotainak biztosítására, Németország biztonsága és tekintélyének megerősítésére, az egyetemes haza ör­vendetes megelégedésére. útirajzok Hon­ti országból (Folytatás és vége.) IV. Blazovdolnak tartva Sz.­lvánra értünk, mely falu Zágráb és Varasd közt körülbelül közép-uton fekszik, és a többieknél nagyobb is. Innen T­o­p­­­i­c­i­­cára mentünk, Poznek Pál, a báni tábla hajdani elnökének unokájához, kinek s szeretetreméltó család­jának körében öt kedves napot töltöttünk, e valóságos paradicsomban. Egy vasárnapon Sz.­I­vánba mentünk tem­plomba. Már maga a papiak is sajátságos látványt nyújtott. A templom­ajtó előtt hosszú sorban térdeltek a parasztok, fehér hosszú vászon ingben, kék mellény­ben, széles karimájú kalapjaikat térdeiken tartva. A legügyesebb festő sem állíthatott volna össze szebb cso­­portozatot, ösztönszerűl­eg hangoltatánk áhítatra. — Egy oldalajtón át a chorusra léptünk, melyről letekintve meglepettem a szemeim előtt elterülő látvány által. A vidék asszonyai ugyanis mint kisértetek, vagy halottak szellemei tetőtől talpig hófehérségü vászonba öltözve térdeltek az oltár előtt. Nem lehetett itt, a káplán mise­­mondó ruháját kivéve, egyetlen tarka pontocskát sem látni, s ehhez még síri csend uralkodott, melyet csupán a pap halk imái szakítanak félbe. E jelenet különös, csaknem félelmes hatást gyakorolt reám. Evangélium után horvát nyelven prédikált a pap, mely alkalommal s­zintén halotti csend volt, mit csak néha tört meg a leirhatlan, tompa s átalános sóhaj, midőn tudniillik a lelkész „Jézus“ nevét említé. Az orgonálás és a jelen­lévő áhitatos tömeg éneke kevésbbé volt épületes, és e tekintetben nagy tér nyílnék a horvátországi lelkészek s tanítók előtt a szükséges javítások életbeléptetésére, még­pedig annál biztosabb sikerrel, mert, mint vala­mennyi szláv­ faj, úgy a horvátok is határozott hajlam­mal bírnak a zenére. Az isteni tisztelet után épen oly csenddel vonul­tak ki egymásután a fehér asszonyi alakok, előbb még az oltár mögött függő Krisztus-képet csókolván meg, melyhez sokan térden csúsztak. A templom előtt, melyet sajátszerű érzülettel hagytam el, összekeveredett a tömeg. A nők közt ke­vés szép amazont láttam ; a száva-vidékiek e tekintet­ben felülmúlják az ittenieket. Ez alkalommal újból meggyőződtem arról, mikép nagy igaztalanságot követnek el azok, a­kik a horvát­országi lakosokat tisztátlansággal vádolják, mert tisz­tább parasztokat valóban alig láttam, mint itt. Más ízben Oresjebe rándultunk, a­hol gaz­dánknak pompás szőleje van. Azt hivem, hogy már láttam Horvátország szebb vidékeit, de midőn Zagopia, a h­orvát Svajcz felé közeledünk, elismerem csalódáso­mat. Azonban e vidék kívül esett úttervemen, és igy csak a szőlőhegyről vehettem szemügy­re a kastély­­szerű házakban gazdag s folyócskákkal és patakok­kal átmetszett gyönyörű tájékot. Még csak augusztus elején valánk, s a jobbnál jobb szőlőfajok már is éret­tek voltak ; alig tudtuk, melyik szőlőt szakítsuk le. Az itteni bor vöröses szinü és igen jó. Ittunk tavali termést, a­mely oly zamattal birt, hogy Bécsben aszú helyett árul­hatnák és drágán megfizetnék, pedig a tavaszon a kója 4—5 ft volt, most pedig, t. i. ősszel 8 ft. Csodálni lehet tehát, hogy a hor­vátországi borok nem részesülnek na­gyobb figyelemben. És mennyivel lehetne még a ter­mést javítani, ha a szőlőhegyeket nem hagynák úgy­szólván magukra, és a különböző fajokat elválaszta­nák, ezáltal a tisztább kezelés mellett, minővel pél­dául Alsó-Austriában találkozunk, a bor is jobb leen­­­ne. Kívánatos volna még ezenfelül a vevők nagyobb versenye, és az egyenes összeköttetés ezek, meg a ter­melők közt, azonban most csak néhány borkereskedőre van a vidék szorítva, a­kik a paraszttól, vagy a szegé­nyebb birtokostól még a tőkén megveszik a termést, és az árt kények-kedvek szerint határozzák meg, meg­fosztván ezáltal az illetőket a kedvtől, hogy ezen bő jö­vedelmet nyújtó czikkre több gondot fordítsanak. E tekintetben még a vasúti összeköttetés sem eredménye­zett semmi változást. A szőlőn kívül a tömérdek, — s eddig csak pálinkafőzésre használt — gyümölcs is a jövő elismerésre várakozik még. Vacsora után pokróczokat terítettünk az udvarra, s leheverészve csevegtünk. A hazaszeretet, melynek ily hevét talán még Bécsben is alig ismerjük, képezi az ily alkalommal, valamint mindenütt előtűnő alap­hangot. A gondolatok a múltak, a hajdani jogok emlé­kével s a politikai életnek 1848 óta történt átalakulá­sával foglalkoztak. A mostani helyzet véget nem érő fejtegetések tárgya volt, nem mindnyájan értettek egyet, azonban nem ritkán mégis örömmel győződtem meg a beleegyezésről, midőn a nagy Ausztriát emelem ki. Na­gyon sok ellenállás alapja a téves felfogás, és az alig hihető ismeretlenség a viszonyokkal. „A németek ural­kodni akarnak Magyar é­s Horvátország fölött“ — hal­­lám gyakran. — „Nem fölöttetek ! — volt ilyenkor vá­laszom. — Egyenlő jogok, egyenlő kötelességek mind­nyájunk számára, kik a császári államokhoz tarto­zunk.“ Aztán sejtelmek nyilvánultak a jövő iránt, míg végre a mindenkit kielégítő módoni egyesülés remé­nye örömmel üdvözöltetett. Szent­ István napján (augustus 20.) megint Zág­rábban voltam, hová azon meggyőződéssel tértem visz­­sza, miszerint Horvátország pompás ország, lakossága derék népfaj, és hogy a helyzet felismerése mellett, melynek előidézése látszik lenni Horvátországban a kormány legközelebbi feladatának, az egyesülés vala­­hára véghez menend. Már korán reggel felköltött az első király névnap­jának tiszteletére megkondult és két órai távolságra hallható székesegyházi nagy harang. Reggeli után a templomba siettem, melynek minden zugát megtolták az áhitatos hívek, s a­mely e fényes világításban ma még szebbnek tűnt föl előttem, mint máskor. A kitűnő zenével kisért nagymise után megindult a menet, és én csodáltam az ezüsttel kivert antipendiumokat, melyek­kel nagy ünnepek alkalmával a főoltár feldiszíttetik, s csaknem egészen ezüstből látszik lenni. Nem egy kön­nyen­ láthatni fénynyel s gazdagsággal felszerelt oltár­t. A tulajdonképeni országos vásár csak másnap volt kezdetét veendő, azonban az elővásár már ma is javá­ban folyt, a Jellachc-piaczra mentünk tehát, a­hol egy nagy circus és tömérdek sátor állt. Ezután a város déli részén lévő marhavásárra mentünk, hol a nemzeti élet sokkal sajátszerűbben fejlődhetett ki. Mindenekelőtt szemembe tűntek a roppant hagyma­rakások. Minden, a­mi nagy halmazban terül el szemeink előtt, bir az emberre bizonyos imposant hatással; ilyet gyakorolt rám a hagymatömeg is; a hagymának és marhának nincs ugyan szüksége bódéra, ezek a nyugati részen mégis hosszú sorban terültek el, hol azonban csak a vásárosok táplálékáról volt gondoskodva. Jobbról egymást érték a rögtönzött tűzhelyek, melyeken óriási edényekben gőzölgött a burgonyával vegyített „gulyáshús“, ide édesgetvén az éhezőket, míg a férfi­­s nőszakácsok rikácsoló hangon kínálgaták 10 krajczárért készítményeket. Láttam a nemzeti ételt, az úgynevezett „nyárspecsenyét“ is. Két — harmadfél lábnyi mély, fél lábnyi széles gödrökben vígan pattog a tűz, mely fölött fa­nyársakon sül a disznópecsenye, zsirja a parázsra csepegvén, vagy a gondosabb szaká­csok s szakácsnők által cserép tepsiben fogatván fel. Legalább is ötven ily laczikonyhát találtunk, úgy hogy minden lépten-nyomon belebotlott az ember egy­be. Bámultam a gyorsaságot, melylyel a már megsült pecsenye helyébe nyers húst húztak fel a fa­nyársakra. Nem volt bátorságom a nemzeti ételt megizletni, ám­bár sokan dicsérték azt előttem. Jobbról a kocsmák vannak, szintén fabódékból rögtönözve, melyek előtt hosszú asztalok helyezvék el, kellemes menhelyül szol­gálván a gulyáshussal s nyárspecsenyével jóllakott vásárosoknak. Érdekes látványt nyújtott itt a különbféle visele­­tek tarka-barkasága. A szláv bő fehér köpenyt, a kraj­nai hegyes kalapot, rövid nadrágot és színes felöltönyt viselt, a míg a magyar ismert nemzeti öltönyét, s a horvát nadrágját eltakaró fehér inget, sarkát, (rövid ujjas) oldalán a vörössel kivert torbát, (bőr táska) és cuturát (csutorát), melyet sohasem hagy el. Este tiz órakor még sajátszerübb volt a jelenet, melyet a hullámzó tömeg nyújtott. Az éji tüzek lobogva égtek s megvilágiták a már alvó, vagy még étkező s iszogáló sokaságot, melyek egy része, férfiak s nők ve­gyest, gyakran ölelkezve ülte körül az asztalokat. Itt a sveglica, ott a tamborica szólt, majd a nemzeti dalok zengettek a végnélkül ismételt refrainnel : Serce jada (szívfájdalom). Eme szögletben bort rendeltek, amab­ban a nemzeti tánczot lejtették, melyhez megrongált s akadozó kintorna adá a zenét, — némelyek a bódék előtt bohóskodtak, mások őrült gyorsasággal forgattat­­ták magukat a körjátékban (Ringelspiel) sat. A torzomborz szakálú határőrvidéki katona oly büszkén ült e körjátékban lován, mintha zászlóaljat ve­zetne díszszemlére, — a krajnai a tigris nyakát ölelé át, — egy vén tót szárnyas oroszlánon üldögélt,­­ míg egy disznópásztor kövér felesége a szarvas hátán érze magát igen jól. Ehez járult még a tömeg kaczaja, a trombiták harsogása, a hegedűk hamis hangjai, a vá­sárra kiállított marhák bőgése, lovak nyerítése, a­mi együttvéve hatásos h­aost képezett. Az egész tű­zvilágította jelenet fölött füstből ala­kult ködfátyol terült szét, melyben az alakok még sa­­játszerűbbeknek, kisértetiesebbeknek, hullámzóknak látszottak, még akkor is, ha nem fogtak karon, mint engem egy jámbor pár, és nem kiáltanak fel: „S Bogom Kraljevice Marco. (Isten veled Kraljevic Márk).I­V. Az ágosit. h­i­­v. tiszai egyházkerület köz­gyűlése Rimaszombatban jul. 27-kén nyílt meg Zsedé­­n­y­i Ede felügyelő s M­á­d­a­y Károly superintendens elnöklete alatt. Zsedényi egy feszült figyelemmel kisért beszédben kiemelé, miszerint a prot. vallás szer­kezete ekkorig minden ujitásnak ellent tudott állani. Presbyterialis rendszerének tulajdonítja, hogy az egy­ház mint felekezet áll. Jó és balszerencsében az tartá főn eredetének sajátságait. Egyszer ellentállott a szá­zadát előző rohantatásnak s a centralisatiót az egyházi ügyekben is megkísértő rendszernek, máskor a tespe­­dést rázta fel lajhárságából. Különböző hivatásainak idő­s körülmények szerint felelt meg, s ezért a pietas szerelm­ével ragaszkodik hozzá minden magyar protes­táns. Épen ezért szükséges, hogy a hívek ismerjék az egyház históriáját, szellemét, tanait, szóval szükséges, hogy tanuljanak, hogy iskoláik legyenek. E czélra az

Next