Sürgöny, 1866. augusztus (6. évfolyam, 174-198. szám)
1866-08-08 / 180. szám
180. sz. Hatodik évi folyam Szerkesztőségi iroda: Pest, Kigyó-utcza 4. szám , II. emelet. Kiadóhivatal: Pesten, (barátok-tere 7-dik szám.) Kéziratok nem küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek csak rendes levelezőinktől fogadtatnak el. SÜRGÖNY. Malgán-hirdetések : egyhasábos petit-sor egyszeri hirdetésért 8 kr, kétszeri hirdetésért 7 kr, háromszori vagy többszöri hirdetésért 6 kr számittatik minden beiktatásnál. A bélyegdíj külön minden beiktatás után 30 kr o. é. — Külföldről hirdetéseket átvesznek a következő urak : Majnai Frankfurtban és Hamburg-Altenában Hansentttein és Volfler; Hamburgban Türkhelm Jakab; Lipcsében Engler M. és Fort Ernő urak. Pest. Szerda, augustus 8. 1866 Előfizetési árak. Napontai postai szétküldéssel. Egész évre.............................20 frt. Félévre ...... 10 „ Negyedévre................................5 „ Budapesten házhoz hordva: Egész évre . . 18 frt. — kr. Félévre.........................a „ — „ Negyedévre .... 4 „ 50 „ HIVATALOS RÉSZ. Kővárvidék főkapitánya a kővárvidéki irodán Üresedésbe volt irnoki állomásokra: Simkó Ferenczet, Beibe Simont, Korbuly Jánost és k.-monostori Pap Lászlót, ez ideig a kővárvidéki hatósági irodán napbijnoki minőségben működött egyéneket rendes írnokokká nevezte ki. Változások a cs. k. hadseregben. (Vége.) Áthelyeztettek, a következő őrnagyok : Nemes Weinsberg Ágoston, a 37 . s Machalitzky Károly, a 35. vadász zászlóalj parancsnoka, a Ferencz József Császár tiroli vadász ezredhez; lovag Gaich Mátyás, a 33. parancsnoka, az 1. vadászzászlóaljhoz; Wenko Adolf, a 34. parancsnoka, a 12. vadász zászlóaljhoz; és kuhnenfeldi Kuhn Sándor, a 36. parancsnoka, a 22. vadászzászlóaljhoz; végre dr. Weber Ferencz, első-osztályú főtörzs-orvos, a laibachi országos főhadi parancsnokságtól, mint egésségügyi előadó a morvaországi s sziléziai országos főhadiparancsnoksághoz. Fölruháztattak: Őrnagyi ranggal ad honores, a következő megsebesült első osztályú századosok : pappelbergi nemes Papcseh Károly, a 77. sz. toskánai Károly Salvator Főherczeg gyalogezredben ; Slavvik Antal, a 79. sz. lovag Franck gyalogezredben ; és Schnaidtinger Lajos, a 24. vadászzászlóaljnál ; végre Fitz-Gerald Gábor esquire, megsebesült elsőosztályú százados, a 2. sz. gr. Wrangel vértesezredben. Nyugdíjaztattak: B. Lebzestern Lipót vezérőrnagy s dandárnok, vissza a nyugalmi létszámba; Baumbach Adolf ezredes, a 9. sz. gr. Hartmann gyalogezred parancsnoka; a következő őrnagyok : Kengyelacz Lukács, a 29. sz. gr. Thun Hohenstein gyalogezredben; és erlenburgi nemes Ehrler Ferencz, a 77. sz. toskánai Károly Salvator Főherczeg gyalogezredben. NEMHIVATALOS RÉSZ. Szemle. A „Gr. Zig“ folyó hó 4 kéről jelenti: Az itteni helytartóság Alber grätzi polgármesterrel a következőket közölte : Az államminister ar Grátz tartományi főváros községtanácsának legalázatosabb föliratát legfelsőbb helyre fölterjesztette. A cs. k. Apostoli Felsége f. évi julius hó 29 tölkelt következő legmagasabb elhatározását méltóztatott legkegyelmesebben az államminiszer úrhoz juttatni: „Midőn e föliratnak legális és hazafias tartalmát tetszéssel tudomásul és a rendkívüli körülményeket számba veszem, melyek a községi tanácsot arra indították, hogy a községi rend által meghatározott működés terét átlépje, az e föliratban előadott politikai természetű kérelmeket és óhajtásokat a törvény értelmében mégis csak mint a községi tanács egyes tagjai nézeteinek kifejezését tekinthetem és méltányolhatom.“ Az új előlegezési műtét tegnapelőtt a consortium zárülésében, mely a hitelintézet épületében tartatott, végre jön hajtva. Az utolsó napokban hozzájárult új aláírások a következők : Ribarz János és Zinner Adolf ezégek mindegyik 200,000 forinttal, Scharmitzer unokája 100,000 forinttal, Rothschild egy triesti ezégért 300,000 fttal , Schöller Sándor és Ruston utólagosan 50,000 fttal. Ez aláírások után a hiányzó összeg még 550,000 ftot tett, melyből 300,000 ftot a hitelintézet, a Rothschild és a földhitelintézet pedig együtt 250,000 ftot vettek át. Beke báró osztályfőnök, ki az ülésnél jelen volt, annak bevégezte után a gyülekezetnek kijelentette a kormány elismerését és köszönetét. A nap legfontosabb eseménye a porosz trónbeszéd, melytől nem lehet megtagadni, hogy ép oly világos és határozott, mint mértékteljes és engesztelékeny. Az előbbi trónbeszédek ridegsége egy szelídkomoly, mondhatni: kiengesztelő hanggal lett felváltva. A belügyeket és belviszályokat nem érinti ugyan e trónbeszéd, de egy német parlamentre és egy szövetségi közös hadsereg felállítására nyújtott kilátás kétségen kívül alkalmas lesz, a képviselők politikai jogait és a hadsereg szervezését illető eddigi viszályokat elnémítani és a képviselőket engedékenységre indítani. Hogy a jelen perez a legalkalmasabb lehet a kormány és a kamra közti kiegyezésre és az első állal ép oly ügyesen fog felhasználtatni, a mint általa előkészíttetett: ez már az ellenzéki lapok magatartásából megítélhető. Ezek között a „Schles. Zig“ így nyilatkozik: „Meg vagyunk győződve, hogy nincs oly párt az országban, mely ezentúl annak szükségét kétségbe vonhatná, hogy a hadsereg felemelt költségei feltétlenül jóváhagyandók ; nem lesz oly párt, mely a népfegyverkezés és egyebek feletti illusióktól ámutatva, oly intézményeket fogna megtámadni, melyek kizárólag és egyedül teszik lehetővé , hogy mindenütt katonailag kiképzett és a hadirendbe lehetőleg beleszoktatott katonákkal léphessünk az ellenség elé. Ezeknél fogva reméljük a katonai kérdésben való egyetértés mielőbbi létesítését, nem azért, mintha e kérdés azonnali megoldásától a belbéke helyreállítását továbbá függővé tennék, hanem, mert óhajtjuk, hogy Poroszország magában egyetértsen azon legfontosabb kérdések iránt, melyeket a német vagy éjszak-német parlament asztalára leteend, és melynek kivívása vagy legalább népszerűsítése még nehéz küzdelmekbe fog kerülni. Nevezzük bár a kormány eljárását önkénynek, a rendszabályainak áldásos hatásáról harczképességünk előmozdítására, az ország javára és a valódi humanitás értelmében tények és sikerek oly kétségbevonhatlanul tanúskodnak, hogy minden ellenzéknek el kell némulnia.“ A régi „Presse“ nem gondolja, hogy az északnémet unió megalakításánál nagy nehézségekkel kellene küzdeni, de nem hiszi, hogy a déli államok hozzájárulása ezen, Poroszország auspiciuma alatt létesítendő szövetséghez kivihető volna, sőt meg is van győződve, hogy ezt Poroszország nem is akarja. „Azon országoknak, melyeknek az új észak-német szövetséget kellend képezniök, annexiója vagy beolvasztása Poroszországba a legkevesebbet sem ellenkezik az ottani lakosságok jellemével. Mindez országokban egy párt működik, mely a Poroszországgal való egyesülés után sóvárgott, és ha e párt nem is képezi a polgárság magvát és többségét, de azért a lehangosabban kiabálókat számítja tagjai közé. Többekben ez országok közül régóta viszályban éltek a kormányok és a kamarák.“ Berlinben tehát könnyen és gyorsan hiszi kivihetőnek ezeknek poroszosítását. „De másként áll a dolog a déli államokkal. Ezek egy conservatív nemességgel bírnak, de nincsenek pommerni junkerjeik. A svábok, frankok és bajorok utálják a poroszok félig bureaukratikus, félig katonás modorát. E törzsekben gyökerezik a régi német szellem, mely lényegesen különbözik azon porosz szellemtől, mely Nagy Frigyes ideje óta kifejlődött. A délnémet népek a szövetséget német szövetséggé alakítanák át; miután őket nem lehet poroszosítani, a déli demokratia az éjszakit és a déli katholicizmus a schlesiait erősítené. A demokrata párt ezáltal túlsúlyt és egészen más jellemet nyerne, mint amelylyel eddig Poroszországban az úgynevezett haladási párt bírt. „Úgy látszik tehát, hogy Poroszországot nem Franczia vagy Oroszország miatti aggodalmak, hanem elsősorban ezen eshetőségek indították arra, hogy a déli államokat az unificált porosz-északból kizárja. Az éjszaki szövetség feladata : Észak - Németországot egy Nagy-Poroszországgá összeolvasztani; egy összes német szövetség ellenben oda vezetne, hogy Poroszország Németországba olvadna.“ Tanár ky Gedeon a „P. N.“-ban helyzetünket a válságban fejtegeti tovább, és czikkének praemisiái közt elmondván , hogy nem osztja a „P. N.“ véleményét, mely szerint Austriának visszalépése Németországból a birodalomra nagyobbszerű visszahatással ne lenne, ez álláspontjáról kérdést tesz : mitevő legyen Austria ? Hódoljon e a számaránynak, melyet ő is hatalomnak ismer el, s alakuljon át szláv állammá? vagy ragaszkodjék a hagyományos államfejlődés alapjához, mely esetben szerinte a súly központja Magyarország ? Mind a két eset végzetes lehet ránk nézve. Mind a mellett, ha nálunk tapintat, bölcseség és körültekintés nem hiányzanak, az utóbbi az, amit mint életerős alapot ajánl: az alkotmányos Magyarország szövetségét a szintén alkotmányos német tartományokkal. Nem áltatja magát, hogy e törekvés könnyen és hamar sikert arasson. Most csak az a kérdés : Bírna-e elég tapintattal , higgadtsággal és kitartási erővel ezen törekvések valósítására ? s ha egyszer, — a mi talán hamarább bekövetkezhetik, mint hinnék, — a súlypont nehézsége vállainkra, — s vele a vezénylet kezeinkre kerülne, — bírjuk e a körültekintés, a mérséklettel párosult szilárdság, a túlzástól ment emelkedettség, szóval a vezérszerep erényeinek és kellékeinek azon fokát, amelylyel a sokfelől ostromlott feladatnak megfelelni képesek lehessünk ? Ha a nemzetnek aláásott anyagi helyzetét, megrendült hitét, elkedvetlenedett hangulatát, sokféleképen megzavart fogalmait, vérmes ábrándokra és estig beteg közömbösségre egyiránt hajlékony vérmérsékletét, — s államférfiatok haladott éveit, — és ifjúságunknak a viszonyok mostohasága által előidézett készületlenségét tekintjük: e kérdésekre némi borult aggodalmaktól nehéz menekülnünk. De másrészről, ha meggondoljuk, hogy nekünk nem kell új ösvényt törnünk, nekünk csak őseink politikájának fonalát kell továbbfonnunk, nekünk nem kell a századunk alkotó eszméivel ellentétbe lépnünk, é s hogy mi sem felekezetet, sem nemzetiséget veszélylyel nem fenyegetünk, hogy a mi vezérletünk elnyomássá nem fajulhat, s hogy minden hibáink mellett is józan észszel, szabadság- és igazságérzettel járunk: nyugodt öntudattal kezdhetünk a fenntárt törekvés valósításához. És nem túlságos, s nem is légből kapott jövendölgetési vágy azon remény és hiedelem, hogy ha Austria még újjászületik, Magyarország által születik újjá, s ennek eszköze — egy Cavour vagy Bismark — sorainkból fog kikerülni“. A „Pesti Hirnök“, folytatva a „Debatte“ elleni polémiáját, ennek kérdésére, hogy mit ért ő (a „Hirn.“) az ősi institutiók alatt ? — ezeket feleli : „Az ősi intézmények egyetemes foglalata alatt értjük mindenek előtt nemzetünk ezredéves múltját, vérrel szerzett hazáját, őseitől öröklött alkotmányos szabadságát, szent István birodalmának politikai önállását s feloszthatlanságát, s e birodalomban a magyar faj elsőszülöttségi vezéri szerepét. Értjük a felséges Uralkodóházat, melyet a nemzet akarata a végső sorjig örökösödés jogával az Árpádok trónjára ültetett, s melynek tagjai nem csak császári, hanem egyszersmind külön magyar királyi herczegek. Értjük magát az apostoli királyt s annak semmiféle halandó által nem usurpálható személyes és közvetlen uralkodói hatalmát, koronájának függetlenségét, s a koronázási eskü és hitlevél alapján gyakorlandó törvényes jogainak sérthetetlenségét. Értjük azon igazságos, de szigorú Mátyás-kori uralkodást, mely a magyar faj szilaj, természetét fegyelmezni, a jogot, rendet és szabadságot egyiránt megvédni, s a nemzet önérzetét szellemi és anyagi irányban a nemzeti nagyság emelésére vezérelni tudta. Értjük azon testvéri kapcsokat, melyek Magyarországot az osztrák tartományokkal nem csak kölcsönös védelem, hanem a kölcsönös jólét és közös érdekek biztosítása végett is törvényesen s felbonthatlanul összefűzik, anélkül, hogy akár összeolvadásra vezetnének, akár hazánk belső függetlenségét kockáztatnák. Értjük az önkormányzás, a „nil de nobis sine nobis“ magasztos elvét, mely szabad és mivelt nemzethez méltóan, soha polgári államban annyi tökélyre nem fejthető mint hazánkban. Értjük t. i. azon sarkalatos jogot, melynélfogva a magyar nemzet csak ön alkotta törvényeknek engedelmeskedik ; — országgyűlési követei azonban nem azért gyűlnek egybe, hogy a kormányhivatalok elfoglalhatásáért viseljenek egymással háborút, hanem hogy az ország és király jogait egyaránt védjék, s korszerű hasznos törvényeket hozzanak. Értjük azon jogot, melynélfogva a magyar kormánynak s a korona tanácsosainak élke a nemzet a nádor személyében elmozdíthatatlan vezért választ, — s ezen nádori méltóságban nemcsak az ország függetlenségének a királysággal egykorú legfőbb nemzeti symbolumát, hanem egyszersmind az alkotmány leghathatósb őrét, s összeütközések esetében törvényes szószólóját s közvetítőjét birja. Értjük a municipals rendszert, melyet maga a martiumi törvényhozás az alkotmány védsánczának nevez, s mely a kormány jogköre s a nemzeti önigazgatás közt józan határokat vonva s az administrate és igazságszolgáltatást önválasztotta tisztviselőkre bizva, egyszersmind a közgyűlések utján a közszellemet s alkotmányos részvétet folytonosan ápolva, nemcsak a municipális ügyek s politikai közkérdések megvitatására s a kormány eljárásának ellenőrzésére nyújtott törvényes alkalmat, de az utasítási jog gyakorlata által a valódi közvéleménynek a törvényhozásra is közvetlen érvényes befolyást biztosított. Értjük az ősi aristocratiát, mely Árpád óta a nemzet szivvérét képezte, melylyel a korona nemzedékről nemzedékre minden kiemelkedő polgári s hazafius nagyságot assimilált, semmi egyéb privilégiummal, mint hogy a korona fényét s auctoritását s a nemzet erkölcsi súlyát emelje s gyarapitsa, s hűsége és áldozatkészsége által veszély perczeiben hálás támasza legyen egyiránt a trónnak és hazának; de nem a végre, hogy elkolcsulva csak ősei nevén s érdemein élődjék, s a törvényhozás terén közvetítő hivatását feladva’, a koronával szemben mint a divatos téveszmék uszályhordozója kapkodjon olcsó népszerűség után. Értjük továbbá azon alkotmányt, mely a király s nemzet többsége katholikus hitének az illő helyet és tiszteletet biztosítja, de egyszersmind a protestáns felekezetek törvényes vallási autonómiáját is oly széles alapra fekteti, mint az sehol az európai continensen, még protestáns államokban sem létezik. Értjük azon alkotmányt, melynek védelme alatt a különböző népfajok hazánkban századokon keresztül szeretetben s ugyszólván súrlódás nélkül fejlődhettek s megfértek egymás közt. Értjük azon alkotmányt, mely a legfőbb birói széket, hogy függetlenségével minden érdekek fölé emelkedjék, a királyi trón zsámolyán állitá fel. Értjük azon alkotmányt, mely képes volt a magyarnak példabeszéddé vált honszeretetét oly magas mértékben kifejteni, s mely a polgári önérzet négy legmagasb jelvényeivel: a szólás-, sajtó-, fegyverviselés-, s egyéni szabadsággal a nemzetet oly magas mértékben ruházta fel, mint az Európában csak a britt földön ismeretes. Értjük végre a nemzet ősi szokásait, erkölcseit, hagyományait és nyelvét, melyeknek gondi és kegyeletes ápolása a nemzeti individualitás megőrzésének azon záloga, melyre a politikai intézményeknek is kiválólag irányozva kell lennie. Íme tehát elsoroltuk per apices, amit mi az ősi institutiók alatt értünk. Van e egyetlen pont közöttük, kérdezi a „Hirn.“, melyet a „Debatte“ vagy elvrokona a „Pester Lloyd“ megtámadni merne? van e, melyért a „Magyar Világ“nak pirulni kellene? van-e végre olyan, melyet a „Napló“ vagy „Hon“ nem mint saját programmjának alkatrészét mutogatná ? Nagy nyegleség tehát a ministeri rendszert úgy állitni fel, mint alkotmányosságunk forrását, miután az alkotmányos közszabadság minden garantiáit, Sz. Istvántól s az arany bullától kezdve az 1790. 10. és 1825. III., és későbbi sarkalatos törvényekig, a magyar nemzet a 48-diki rögtönzést megelőző törvényhozásoknak köszönheti. . De nem kisebb nyegleség a ministeri rendszert úgy akarni feltüntetni, mint alkotmányunk és sarkalatos törvényeink kezességét, holott gazdag jutalomért is alig lehetett volna nemzeti jellemünk, institutióink s békés haladásunk felforgatására veszélyes tervet kigondolni, mint a mely 1848-ban egy szerencsétlen momentumban királynak és nemzetnek felerőszakoltatott. A ministeri rendszer, még akkor is, ha oly solid alapokra lenne fektetve, mint az angol, — a mi viszonyainkra nem lenne alkalmazható, mert nyílt háboruszenet a korona jogainak, a birodalmi kapcsoknak, a nádori méltóságnak, a megyei rendszernek, Horvátországnak, a vallásszabadságnak, 3 elfojthatatlan felment örökös párttusákra, hivatalvadászásra, s mindazon meghasonlások táplálására, melyek forradalommal, s végre megsemmisüléssel szoktak végződni. A ministeriálisok programmját csak két plausibilis czél támogatja: a felelősség s a szakkormányzat. De mindkettő elérhető a Parlamentarismus nélkül is. A Fejedelem a legtökéletesb szakkormánynyá változtat- hatja át minden pillanatban a dicasteriumot, s a személyes felelősséget rövid sorban decretálhatja a törvényhozás. Az ország törvényes autonómiájának biztonságáért nem az armádia nélküli budai ministeriumban, hanem a központi kabinetben lehet csak garantiát szereznünk. Gúnyosan kérdezi a „Debatte“ : várjon a nemesi megyét akarjuk e visszahozni. Nem. Mi sem a régi megyét nem akarhatjuk, sem azon párt-dlubbokat, melyek 61 ben az ősi megyék helyét elfoglalták. De az institutiót összes régi jogkörével, melyet még a martiusi törvényhozás sem mert megtagadni, — mulhatlanul meg akarjuk a kellő qualificatiók alapján menteni, s e törekvésünkben a nemzet igen nagy többsége támogatni fog bennünket, — kivált, ha felébredve meggyőződik, hogy a ministeri mindenhatóság a megyerendszerrel ki nem egyeztethető, mit ugyan sokan állítottak, de megmutatásához fogni soha sem mertek, mert nem tudtak. Kérdi még a „Debatte“ : várjon a követ utasítást is akarjuk még ? Igen is, mint már fentebb említettük, s ezt az ország biztosítására még akkor is követelnék, ha az országgyűlés függetlenebb elemekből állana, mint a minőkhöz az új választási törvény szoktatni kezdett bennünket, ha attól nem kellene is tartanunk, hogy a „Debatte“-féle politika folytán nemsokára oly parlamentet láthatnánk együtt, melynek elvi omnipotentiája bármily irányban annál könnyebben lenne kizsákmányolható, minél kevésbé lennének elemei önállók, s minél nagyobb szerepet kezdene játszani a nemzetiségi cselszövény. Ne kérkedjék nekünk a „Debatte“ az újkorral. Az anyagi és társadalmi téren már transigált hazánk az uj kor szükségeivel, mielőtt a ministeri kórság elárasztotta volna. — A közszabadság eszméjében pedig már századokkal megelőzte a 48-at, s a mai liberálisok e részben elkéstek nálunk apostoloskodásaikkal. S a mi annál több, s túlmegy azon, mit az ősi magyar alkotmány szellemében bizunk, az már nivellírozás, az már az ujkor meg nem emésztett téveszméinek maró s a nemzetet önmagából kivetkőztető genyedtsége, mely ellen már felejthetetlen Széchenyink hazafiui lelke s mély látása egész erejével küzdött. Ez a mi nyílt válaszunk — végzi a „Hirn..“ — ez szerintünk az igazi magyar conservativ gondolkozás, melylyel nyílt homlokkal elébe merünk lépni a Királynak és ministereinek szintúgy, mint minden elfogulatlan honfitársunknak.“ Delbrück ura párisi kiállítás cs. központi bizottmánya nevében nyilatkozik, hogy — amint a cs. franczia kormány már ismételve hivatalosan kijelentette — az általános kiállítás Párisban a kitűzött határidőben, 1867. ápril 1-jén megnyittatik, s hogy a kiállításnak a fenforgó politikai viszonyok következtében való elhalasztásáról terjesztett hírek alaptalanok. A bizottmány — amennyire tőle függött — a háború ideje alatt is előmozdítá az előkészületi munkálatokat, s ezentúl még hatályosabban folytatandj a. Hadi mozgalmak. A pozsonyi ütközetről a porosz hivatalos „Staatsanzeiger“ következő terjedelmes tudósítást hozza : „A porosz 8. gyalog hadosztály, Gödingből a Morawa partján haladván, jul. 21 én Stomfa mellett, Pozsonytól 2 mértföldnyire, éjszaknyugatnak a Kárpátok nyugati aljában foglalt hadállást. Ugyanazon nap a 7. gy. h. o. Marcheggnél átkelt a Morawán és hasonlókép e folyó bal partján foglalt hadállást. Átellenben Blumenaunál és Kaltenbrunnál 10 - 12 svadrona, néhány zászlóalja és 2—3 ütege volt az ellenségnek. Frigyes Károly herczeg tudván, hogy jul. 22-ére fegyvernyugvási kötés van kilátásban, e napra kémszemlét rendezett, de előnyomulásnak Pozsony felé csak azon esetre engedett helyet, ha csata közben különösen kedvező előnyök mutatkoznak. Fransecky tábornok kapta meg e két h. o. parancsnokságát, valamint e napra a Horn h. o. is rendelkezésére volt adva. A tábornok úgy intézkedett, hogy az előcsapat és a Gordon és Schwarzhoff-dandárok homlokban foglalkoztassák az ellenséget, a Bose-dandár pedig, melynek járatlan hegyi utakon kellett haladni, jobb oldalt és hátul foglalkoztassa azt. Reggeli 7 órakor a lovasság előcsapata egy ellenséges uláhinus svadronra bukkant, és azt egy üteg egy hátrább álló svadron ölébe nyomta vissza. Míg Bose tábornok csak lassan haladhatott járatlan utain, addig homlokban tartós küzdés folyt, különösen ágyukkal.