Szabad Föld, 1966. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-03 / 27. szám
— 2 - KESE! Két ágy, két szekrény, két éjjeli szekrény, egy tükör. Ez az Erzsébet-háló. Ragyogó barnán kináltatja magát a kirakatban: gyere Bérczi Istvánná, meggürcöltél értem, elvihetsz. De az asszonynak sose volt ideje romantikára, érzelgősségre. Azt módja hát: — Megyünk az urammal, dolgozunk. Mikor Juliskámat kiházasítottuk az ősszel, úgy tettem: na, gyerekek, most már én következem. Őszre meg kell neki lenni. A karcagi bútorüzletben már ismerik Bérczinét. Nyolc esztendővel ezelőtt lépett be oda vásárolni. — Marikám ment akkor férjhez, akinek sofőr a férje. Erzsébet-hálót kapott, 5400 forintért. Erzsike is ugyanazt, Juliska szintén. A két fiú, az más. De azoknak meg a lakodalmat kellett kiállítani. Ülünk, hallgatunk. A legkisebb, az itthon maradt lány a leckét írja. — A bútor? Régi álom? — Ó, már nem is tudom mióta. Mindig másra kellett. Mikor összekerültünk egy tehenet vettünk először. A harmados tanyás tehén nélkül olyan, mintha semmije nem lenne. A tehenet kitisztáztuk, aztán jöttek a gyerekek sorban. Tíz gyerek. Heten élnek. — Min mentünk keresztül? Nagy család, nagy baj, de nagy öröm is. Mikor a névnapom van, vagy disznótor, olyan jó, hogy jönnek haza a gyerekek. Az őszintét megvallva, tele is vagyunk olyankor a szobában. De mind olyan kedves énnekem, mintha egy volna. Eszébe jut valami. — Kinn a tanyán volt egy nagy tulipános ládám. Abba tettem két-három gyereket is, hogy a jószág alá ne menjen. Mikor bementem a határból, sokszor azt se tudtam, a gyerekeket mosdassam-e vagy a jószágot etessem. Sok jószággal kellett bajlódnia egy harmados tanyásnénak. " — A gazdasszonynak 120 csirke járt, meg 500 tojás esztendőként. Ez volt az angália, úgy mondtuk. De Puskás Sándorné, Ökrös Eszter gazdasszony visszadobálta a csirkét, hogy azok kicsik, nem fogadja el. Már a Lakatos gazdáné az másabb volt. Kinn laktak Tilalmason, ott szolgáltak. Az esküvő után azonnal cselédnek álltak. Azelőtt napszámba járt és félrészes törekesnek a cséplőgéphez. Azelőtt. Tizenhat éves korában ment férjhez. A földosztáskor valaki megkérdezte Bérczi Istvánt, hogy van az, hogy olyan sokáig szolgáltak egy gazdánál. Azt válaszolta micsoda ember az, aki mindig a helyét változtatja. — Ilyenek voltunk. A gyerekek is mind ránk ütöttek. Ahová először kerültek kicsi korukban dolgozni, azóta végig ott vannak. A szövetkezetbe kerékpárral járnak ki. Elől az asszony, utána a férfi. — Nem szereti, ha hátul vagyok. Az én uram nem úgy tesz, mint sok más ember, hogy maradj csakhátra feleségem. Reggel ötre járnak. Egy brigádban dolgozik a család. A menyük is ott dolgozik velük. Négy éve együtt laknak. De még egy rossz szó se hangzott el soha. Bérczi Istvánnénak minden esztendőben megvan a 400 munkaegysége. — Attól kezdve, hogy felvettük a munkát a közösben, mi aztán dolgozunk. Elgondolhatja, nyolc év alatt öt lakodalom, kellett oda a pénz. A négy kiságyat is forintért adták. Mert azt mondták, a gyerekeknek, az első kiságyat ők veszik meg. És a konyhabútort is. — Csak Juliskámnak tartozunk még vele. Mondtuk neki: ne siessenek az esküvővel, várjanak zárszámadásig. De nem vártak. Rövidesen megvesszük azért. Aztán majd én következem. Már szólt Orosz Mihálynak, a bútorboltosnak Az azt válaszolta, őnála nincs személyi kivétel, aki előbb megy, az a vásárló. De Bércziné még nem tud érte menni. Esztendők óta készül pedig rá. — Akik velem dolgoznak a szövetkezetben, már mind vettek maguknak bútort. Nem hiszem, hogy sajnálná. A más tanyája után a saját házukban laknak, benn a városban, tíz esztendeje. Most vezetik be a villanyt. Arra se telt még eddig. — De tisztességesen öltöztünk és az se semmi ám. Egyelés, kapálás, cséplés, így váltották egymást az esztendők. Sok gondot hoztak és sok örömet. És becsületet is. — Hallom, sok helyen nem nézik semmibe az asszonyokat a tsz-ben. Nálunk a Dimitrovban azt mondta az elnök, mindenkit a munkája után tartanak embernek. Sokat emlegetjük... ha megláttuk a gazdát, a gazdaszezonyt, messziről, kellett kezitcsókolomozni. Most meg akárhol vagyok, meglát az elnök, a párttitkár, odajön hozzám, nemhogy az csak egy munkásnő, aztán jól van. A vonuló esztendőknek voltak szép napjaik. — Négy esztendeje odajön hozzám egy elvtárs, nem gondoltam-e még én arra, hogy belépjek a pártba. Azt se tudom, hogy kell az ilyesmit elkezdeni. Azután a tagkönyvemet a Mátyás elvtárs, a titkárunk adta át. Annyi ember annyi szépet mondott akkor rólam ... Már ne haragudjon az elvtárs, úgy füstöl ez a kályha ... Majd a Pista fiam megjavítja. Pista a legelső gyerek, kályhás Hajdúszoboszlón. — Nem ért rá idáig, mert építkeztek. Látja, négy évi házasság után már olyan szép házuk van. A Marikámék is bele akarnak vágni. Mondjuk meg őszintén, ezt a múltban a magunkfajta ember nem tudta megtenni. Csak az sírja vissza azt a világot, aki nem szeret dolgozni. Én is hogy jártam a bútorral... Bizony, megkésett a Bérczi Istvánná stafirungja. Sokat váratott magára. Ilyen az élet. Ilyen élet is van. A tartalmas, az érdemes, a szép élet mindenkor ilyen. Borzák Lajos STAFIRUNG A kibic írta: Szüts László Tehát ő az! — állapítom meg a bemutatkozásnál. Most látjuk egymást először, és ő nem tudja — honnan is sejtené? —, hogy én már sok mindent hallottam róla. A faluban, évekkel ezelőtt, sűrűn emlegették előttem a nevét. Idősebbnek gondoltam, olyan régivágású úriembernek. Nem régivágású, s sincs még negyvenéves. De jólöltözött és magabiztos. Beszélték, hogy egyszer a szüreti mulatságon is részt vett. Fekete autón érkezett a faluba, az autó kint várakozott rá az utcán. A mulatságot a vendéglő kerthelyiségében rendezték, és a vendéget a járástól jött embernek kijáró tisztelettel fogadták. Akkoriban még jobbadán ő döntött a termelőszövetkezet dolgaiban. Tulajdonképpen ő szabta meg, hogy a falu határában miből, hány holdnyit vessenek, mennyi és milyen állatot tartsanak, hova mit építsenek. Az elnököt is ő hozta a tsz-be. A mulatságon a nép közé akart vegyülni — ott ült az elnök asztalánál. Egész délután ropta a népség a táncot, szürkületkor a népzenészek izzadtan rakták le szerszámaikat, hogy ők is ehessenek-ihassanak valamit, aztán folytassák tovább, akár éjfélig húzva a talpalávalót. Az első pohár bor után a prímás még rágyújtott egy cigarettára. Ekkor odaintették az elnök asztalához, és a járási vendég — nem az első pohár bor után — megkérdezte: — Ismered-e azt a nótát, hogy „Egy cica, két cica...”? — Hogyne ismerném, kérema lássan! — No, akkor rajta! A prímás álla alá illesztette a hegedűt, s megilletődve, hogy ilyen magas állású embernek játszhat, lendületbe hozta a vonót. — Várj! — emelkedett fel székésül a járási vendég, majd sajátkezűleg vette ki a prímás szájából a félig elszívott cigarettát, hogy azt gyengéden földre ejtse, s cipője talpával komótosan széttapossa. Ezzel végezvén, visszaült a helyére. — Most már elkezdheted! Hát ezért gondoltam én róla, hogy biztosan régivágású úriember. És íme, kiderült, hogy nem az. Kiderült, hogy a gondolkodása teljesen korszerű, lelkesen beszél az új gazdasági mechanizmusról, pártolja a termelőszövetkezetek önállósodását, hogy a járás szövetkezeteiben önállóbb gazdálkodást folytassanak, mindenütt azt termeljenek, ami ott kifizetődő, körülményeik szerint tartsanak állatokat, s úgy építkezzenek, ahogy jónak látják. Eszembe jut a falu, ahol annyi időn át harcoltak ezért. — Hallom, hogy a tsz-tagok elküldték a faluből a volt elnököt. — Sajnos, keresztülvitték az akaratukat — mondja. ■jNem lepődöm meg a vála-Iszán, hiszen a leváltott elnököt annak idején ő segítette a tsz élére. Azt az embert már évekkel ezelőtt is jól ismertem. Éppen miatta fordultam meg akkor a faluban, rengeteg volt ellene a panasz. Durván bánt az emberekkel, akadt idős paraszt, akit megütött. Erőszakoskodott a férjes asszonyokkal, előfordult, hogy részegen bezörgetett hozzájuk, amikor egyedül voltak, ,,Pofára” mérte az embereket, a háztáji földet, a kedvező munkaalkalmakat, a prémiumot. Aki engedelmeskedett neki, annak kedvezett, aki ellenszegült, annak ártott, ahol tudott. Szakképzettsége alig volt, hiába is gazdálkodott volna jól, a tagság nem állt mögötte. Viszont mögötte állt a járási „ismerős”. A tagság nagy része egy falubeli agrármérnököt akart a tsz elnökévé választani, aki a hetedik falu termelőszövetkezetében töltötte be a főagronómus tisztségét eredményesen. De menynyivel eredményesebben dolgozgatott volna otthon, a falujában, ahol nemcsak a szakmai tudását, hanem helyi ismereteit is hasznosíthatta volna. Nem szólva az emberek bizalmáról. S most, lám, ezeknek az embereknek annyi idő után mégiscsak sikerült hazavinni, és szövetkezetük élére állítani. — Miért „sajnos” ez? —kérdem hát, pedig a tények ismeretében előre tudhatnám a választ. — Azért — mondja —, mert az az ember most le fogja zülleszteni a szövetkezetét. — Már miért züllesztené le? Ha máshol kiváló szakembernek bizonyult, otthon csak nem lesz rosszabb az előző, valóban rossz elnöknél? — Éppen hogy rosszabb lesz! Máris túlságosan megeresztette a gyeplőt. Szabad prédává teszi a szövetkezetét, csakhogy maga mellett tartsa az embereket. Mindent a kedvük szerint igyekszik tenni, s ezért még szabálytalanságokrais hajlandó Mindenáron produkálni akar. Én csak figyelem, hogy így hova jut majd a tsz. Erre már én is felfigyelek. — Igen, figyelemmel kísérem, mit csinál az az ember, s akármit csinál, hagyom. Csak hadd züllessze le a tsz-t, csak egyék meg a tagok, amit főztek. Csak hadd gyűljenek a bizonyítékok az elnök ellen, amíg elegendőt össze nem gyűjtök. Bele fog bukni, az biztos. Ennek már fele se tréfa! Döbbenten figyelem, ahogy beszél. Komolyan gondolja, semmi kétség. A sértett ember beszél belőle, akinek a pártfogoltját esküdték a tsz éléről. Ki tudja, milyen veszteség érte ezzel?! De egy biztos: a bosszú beszél belőle, s most arra vár, hogy a másik is veszítsen. Talán nemcsak vár? Talán a banánhéjat is igyekszik a másik útjába tenni, hogy az elcsúszszon rajta? Egyre több kérdés tolul fel bennem. Akkor hát őt az a tsz tulajdonképpen nem érdekli? Hogy van ez: a leváltott rossz elnököt annak idején minden erejével támogatta, és most ezt a jó szakembert — csak mert ezt nem ő hozta a szövetkezet élére — nem támogatja, sőt árgus szemekkel figyeli? Az utolsó kérdésemet már hangosan teszem fel. — Mondja! Végül is kinek kibicel maga? Egyszerre sündisznóállásba helyezkedik. •— Hogy érti ezt az elvtárs? Meg kell ismételnem a kérdést. — Végül is kinek kibicel maga? Szabadföld Folytatás az 1. oldalról isak bemutatni, kimagasló eredményeivel már több ízben elnyerte a Minisztertanács vándorzászlaját, s a pártkongresszus tiszteletére indított versenyben szeretnék most öregbíteni hírnevüket Éppen ezért a növénytermesztésben, állattenyésztésben, valamint a gépműhelyben dolgozó brigádok számos felajánlást tettek, így például a szövetkezet a tervezett 108 vagon helyett 112 vagon búzát ad a népgazdaságnak, őszi árpából 546, burgonyából 1000—1150, cukorrépából 1600, kukoricából 900 mázsával értékesít többet. Vállalták, hogy az aratást július 25-ig, a cséplést augusztus 15-ig befejezik és hogy a tarlóhántást az aratást követő öt napon belül elvégzik. Az állattenyésztők a tervezettnél 40 ezer literrel több tejet és 30 ezer kilóval több húst értékesítenek. A termelőszövetkezet vezetősége a kongresszusi versenyben legjobb eredményt elért brigádokat értékes jutalomban részesíti. Ugyancsak hír érkezett az országos hírű Bólyi Állami ------- A jókedvű tizenegy és a többiek Gazdaságból is. Az MSZMP IX. kongresszusának tiszteletére brigádgyűléseken vállalták a gazdaság dolgozói, hogy terven felül két és fél millió forint értékű hozamot érnek el. A növénytermelők a termésátlagok másfél százalékos, az állattenyésztők pedig a hozamok egyszázalékos túlteljesítését ajánlották fel. Látszólag szerény számok ezek, de például az ötezerszáz holdon termelt és a holdanként 17 mázsás termésre tervezett búzánál ez a másfél százalék tizenhárom vagon kenyérrevalót jelent. A hibrid, illetve szokványkukorica esetében pedig több mint húsz vagon terméstöbbletet eredményez a vállalás teljesítése. A gazdaság sátoraljaújhelyi tehenészei elhatározták, hogy a tervezett tejmennyiség megtermelése mellett az előirányzott takarmányköltség négy százalékát megtakarítják. Az állami gazdaság vezetősége — méltányolni akarván e vállalásokat — háromnegyedmillió forintot tűzött ki a verseny során kiemelkedő eredményt elérő dolgozók jutalmazására. És hírhírt követ. Kisebbek és nagyobbak, szerényebbek és merészebbek. De — és gondolom ez bennük a lényeg — abban valamennyi megegyezik, hogy kifejezője annak a tiszteletnek és bizalomnak, melyet a dolgozók nagy tömege a párt politikája iránt érez és kifejezője annak a várakozásnak, amellyel az ország népe az MSZMP IX. kongresszusa elé tekint. Söptei János 1966. JÚLIUS 3. A SZABAD FÖLD BÍRÁLATA NYOMÁN Elengedték Balázs István adóhátralékát „A görbe út zsákutcába vezet” című riportunkban. 1966. május 22-én megírtuk Balázs István Kiskunhalas-tajai lakos történetét, aki engedély nélkül barackost telepített és emiatt több mint 55 ezer forint adót vetettek ki rá, noha a telepítés nem is sikerült. Az ügyben most a következő levelet kaptuk a Pénzügyminisztériumtól: „Balázs István kiskunhalasi lakos adóügyében történt további intézkedésekről az alábbiakat közlöm: ’ A megyei pénzügyi osztály az adókivetés jogerős befejezése után kelt határozatával méltányosság címén 10 717 forintot törölt a fennálló hátralékból. Ezt a határozatot a Pénzügyminisztérium fellebbezés folytán felülvizsgálta és kivételes méltányosságból további 18 000 forint törlését rendelte el. Így a pótfizetés összegének több mint fele törlésre került, a különbözet pedig időközben már kiegyenlítést nyert. Garamvölgyi Károly miniszterhelyettes:’*