Szabad Föld, 1976. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-04 / 27. szám

4 SZABAD FÖLD Ami segíti és ami nehezíti a sertésprogramot Az utóbbi időben több olyan intézkedés történt, ami kedvező feltételeket teremt a sertéste­nyésztési program megvalósítá­sához. Következésképpen is­mét többen vállalkoznak háztá­ji sertéstenyésztésre. Nemcsak a szövetkezeti tagok, hanem más foglalkozásúak is. Jóllehet, még számos teendő megoldásra vár, de már több az olyan hasz­nos kezdeményezés, ami nem­csak felkelti az állattartók ér­deklődését, a tenyésztési kedvet is növeli. Erről tanúskodnak a csornai járásban szerzett tapasz­talataink is. A járás valamennyi községé­ben megtörtént a jelentkezés tenyészkoc­a vásárlására. A ter­melőszövetkezetek összeírták az igénylőket, aztán mentek az Állatforgalmi Vállalathoz, on­nan a MESZÖV-höz, majd vé­gül az ÁFÉSZ-hoz küldték a gazdákat. Emiatt több gazda visszalépett a vásárlástól Pa­rádon és Kóny községben. Az is zavart okozott, hogy az anya­kocák vásárlási ára közben vál­tozott, és egy összegben kérték a koca árát. Helyenként 80— 100 kg-os súlyban a hízók közül válogatták ki a kihelyezésre ke­rülő kocákat, amelyek a hagyo­mányos háztáji tartásmódhoz már nem tudtak alkalmazkod­ni. A csornai járás termelőszövet­kezeteinek háztáji bizottságai a gazdák segítségére siettek. Gondoskodnak arról, hogy a te­nyésztők egységes áron szerez­hessék be a kocákat és nagyke­reskedelmi áron kapjanak ta­karmányt. A csornai Petőfi tsz például az elmúlt évben mintegy 7 millió forint értékű tápot, szá­las- és szemestakarmányt biz­tosított a háztáji állattartók ré­szére. A tsz szakemberei rend­szeresen adnak szaktanácsokat, gondoskodnak az időben történő felvásárlásról. A háztáji bizott­ság rendszeresen beszámol a tsz gyűlésein az elért ered­ményekről és teendőkről egy­aránt. Érthető módon megnőtt az anyakocák iránti érdeklődés, de a vásárlási ár egy összegben történő kifizetését még nem tud­ja mindenki vállalni, így volt ez Rábacsanak és Szil községben is. A csornai ÁFÉSZ azonban — nagyon helyesen — a következő feltételt ajánlotta a gazdáknak: a tenyészkocák árát nem kell kifizetni. Csupán arra kell köte­lezettséget vállalniuk, hogy a kapott koca szaporulatából két éven belül 12 hízósertést adnak le, így a hízók árából két éven át kerül majd levonásra a ko­ca ára. A többi szaporulattal az állattartók szabadon rendelkez­nek. Ugyanekkor a takarmány biztosításáról is a szerződést kö­tő ÁFÉSZ gondoskodik. Egyet­len nap alatt Szil és Rábacsa­nak községben 120 vemhes ko­ca talált gazdára. A csornai járásban tehát a termelőszövetkezetek és az ÁFÉSZ-ek nemcsak keresik, de meg is találják azt az utat, ami a sertéstenyésztés fellendítésé­hez vezet. A tsz-ek arra törek­szenek, miként tudnának ol­csóbb takarmányt biztosítani az állattartók részére. A szanyi tsz például ingyen végzi a háztáji föld megművelését és a takar­mány házhozszállítását, a rába­­tamási termelőszövetkezet pedig a háztáji állatok számára kü­lön legelőt biztosított. A sertéstenyésztési lehetősé­gek és a tenyésztés iránti ér­deklődés tanúsága szerint egy éven belül még 30 százalékkal növelhető a járás sertésállomá­nya. Ehhez azonban a jelenlegi­nél is jobb szervező munka szükséges. Bárdi Ferenc Összhangban a népgazdasággal: kialakultak a helyi tervek Fejér megyében Honnan, hová akar eljutni egy megye mezőgazdasága? A megye által kitűzött célok össz­hangban vannak-e az országos célkitűzésekkel? A megye kö­zéptávú tervének, vagyis az ötödik ötéves terv megyei telje­sítésének megvannak-e a felté­telei? Ilyen és hasonló kérdé­sekkel indultam Fejér megyé­be. Azért Fejér megyébe, mert ez a megye a mezőgazdasági ter­melés tekintetében mindig az élen járók közé tartozott. És ha ez így van, akkor ebből egy to­vábbi kérdés is következik: vannak-e még tartalékok a to­vábbi fejlődéshez? A megyei tanács mezőgazda­­sági és élelmezésügyi osztályán Balaton Tiborral, a közgazdasá­gi csoport vezetőjével és Han­­kusz Kálmán agrárközgazdász­­szal beszélgetünk. A csoportve­zető így kezdi: — Megyénkben az ötödik öt­éves terv számai általában ked­vezőbbek az országos tervszá­­moknál. A­ gazdaságokból visz­­szaigazolt tervek pedig jó né­hány vonatkozásban meghalad­ják a megyei előirányzatokat is. A kedvezőtlen jelenségek is megszűnőben vannak. Egyik kedvezőtlen jelenség­ként mutatkozott a megyében a szarvasmarhalétszám csökkené­se. Főleg a háztáji és kisegítő gazdaságokban volt számottevő a visszaesés. Még nagyobb mértékű csökkenés következett be a sertéstenyésztés tekinteté­ben nagyüzemben és kisüzem­ben egyaránt. A szövetkezeti gazdaságokban például az 1974. évi 166 ezres sertéslétszám 158 ezerre csökkent. Ez a kedvezőtlen folyamat ez év elején megállt és kedvező irányba fordult. A gazdaságok az ötödik ötéves tervünkben az országos tervszámokhoz képest kiugró fejlesztést irányoztak elő mindkét fontos termelési ágazatban. A szarvasmarha-te­nyésztést illetően a gazdaságok­tól beérkezett tervszámok össze­sítése 27 százalékos fejlesztési előirányzatot mutat. Az orszá­gos előirányzat három százalék. Sertésnél az országos kilenc szá­zalékos fejlesztési tervvel szem­ben a megye terve 18 százalékos növekedést jelez 1980-ra. Nézzük a növénytermesztést és ezen belül is egyik fő növényün­ket, a búzát. A negyedik ötéves terv elején, 1971-ben kevés hí­ján 36 mázsa búza termett hek­táronként a megyében. E terv­időszak vége felé a megyei átlag meghaladta a hektáronkénti negyven mázsát, sőt 1974-ben, az országos 37,5 mázsás rekord­dal szemben itt 45 mázsát taka­rítottak be. Az ötödik ötéves terv során a megyében el akar­ják érni a 46 mázsán felüli át­lagot Az országos előirányzat 44 mázsa. Hankusz Kálmán megjegyzi: " A búza tekintetében a me­gyei előirányzat és a gazdasá­gok tervszámai szinte hajszál­pontosan találkoztak. A megyei előirányzat 46 mázsa volt, a visszaigazolt terv pedig 46,3 mázsa. Nem hagyhatjuk ki a példák sorából a kukoricát sem. A ku­korica itt rangos növény. Az or­szágos 52 mázsás hektáronkénti tervelőirányzattal szemben az ötödik ötéves terv során el akar­ják érni az 56 mázsás átlagot. Sok szép tervszám ez. De nézzük a megvalósulás arany­­fedezetét is. Hol kezdjük? Nyil­vánvaló, hogy a legfőbb terme­lőerőnél, az embernél, illetve hivatalosan fogalmazva a mun­kaerőnél. A gazdaságokban év­ről évre csökken a munkaerő. Még az országos hírű székesfe­hérvári Szabad Élet téesz elnö­ke, Varjas Gyula is munkaerő­hiányról panaszkodik, pedig ez a kitűnő közös gazdaság bírná a versenyt a munkaerőt elszívó ipari vállalatokkal a munkadíj és a szociális ellátások tekinteté­ben is. A munkaerőhiánnyal tehát számolni kell, az egész megyé­ben. A jövőben kevesebb ember végez el több munkát. Hogyan? Egyrészt a gépek, másrészt a nagyobb szakértelem segítségé­vel. Ez így egészen egyszerűnek tűnik. A gyakorlat embereivel beszélgetve azonban kitűnik, hogy a mezőgazdasági szakmun­kásképzés a sok jó rendelkezés ellenére sem megoldott kérdés. Megyei körutam során vélet­lenül találkoztam dr. Pál István országgyűlési képviselővel, aki az országgyűlés mezőgazda­­sági bizottságának is tagja. Egyébként a pusztaegresi Hu­nyadi téesz üzemi állatorvosa, ő így nyilatkozik: — Már korábban javasoltam, de ez úton is indítványozom, hogy létesítsünk mozgó szakis­kolát. Ugyanis, ha most elindul­nék a gazdaságunkban és azt mondanám, hogy emberek, el kell menni hathónapos iskolára Debrecenbe, biztos vagyok ben­ne, hogy egyetlen ember sem je­lentkezne, különösen nem a nős és családos emberek. — Ha azonban azt mondanám — folytatja dr. Pál István —, hogy emberek, itt van a szak­munkásképző iskola a szomszé­dos állami gazdaságban, minden további nélkül be tudnék szer­vezni 9—10 embert. Érdemes figyelni dr. Pál Ist­ván szavára. Hiszen szakmai hozzáértés nélkül nem hozza meg a várt eredményt a foko­zottabb gépesítés sem. Egyre nagyobb és bonyolultabb gépek, illetve gépsorok váltják fel a régebbi kis gépeket. Rohamo­san cserélődik a gépállomány összetétele. Erről Bíró András, a cecei Béke téesz műszaki ve­zetője a következőket mondja. — Három téesz egyesüléséből jött létre nálunk egy nagy téesz. Amikor összevontuk a három kis téesz gépállományát, nyom­ban kitűnt, hogy az egyesített gépállomány nem felel meg a korszerűség, a nagyobb üzem­méret és a fejlettebb agrotech­nika követelményeinek. — Itt persze a mezőgazdasági gépgyártásnak és a gépkereske­delemnek kellene elsősorban is megtennie a szükséges intézke­déseket, — folytatja Bíró And­rás, aki egyébként gépészmérnö­ki diplomával látja el a mű­szaki vezetés tennivalóit —, hogy az a bizonyos traktorlép­cső a megnövekedett gazdaságok igényei szerint alakuljon. Nincs például megfelelő középtrakto­runk. Az MTZ—80-as jó néhány munkára gyenge és utána már csak az egészen nagy traktorok következnek, azaz van közbeeső traktor is forgalomban, de azért dollárokat kell adni. A gépi beruházás nagy lendü­letet vett az egész megyében. Most hozzák be a gazdaságok azt a lemaradást, ami a korábbi években bekövetkezett, amikor inkább az építkezési beruházá­sokhoz használták fel a beruhá­zási pénzeket. Csupán Cecén, egyetlen közös gazdaságban tíz traktor került kiselejtezésre az egyesülés után. A gépállományt tekintve, de a termelési eredmények vonatko­zásában is nagy a szóródás a megyében. Mi van az átlagok mögött? Visszatérve például a búzához, a múlt évben a leg­gyengébb gazdasági átlag hektá­ronként 26 mázsa volt, a legjobb 51 mázsa. A kettő között 25 má­zsa különbség van. Itt persze fel szokott vetődni egy jogosnak látszó kifogás, mondván, hogy könnyű a jó föl­dön sokat termelni, de nem le­het ezt megtenni a rossz föl­dön. A jó gazdák viszont azt szokták mondani, hogy nincs rossz föld, csak rossz gazda van. Nos, nézzük meg ezt a kér­dést, a csákberényi Rákóczi téeszben. Ennek a közös gazda­ságnak rendkívül gyenge, két­­három aranykoronás táblái van­nak és ezekről a földekről ta­valy hektáronként negyven mázsás termést vettek le búzá­ból. Hogy mi a titka? A kérdés­re Bíró István, a gépcsoport vezetője így válaszol: — A modern termelési eljárá­sok komplex alkalmazása és természetesen mindent idejében kell csinálni. Mi például két hét alatt le szoktunk aratni és aztán kölcsön adjuk kombájnjainkat a gyengébben gépesített gazdasá­goknak. Teszkó Sándor Sárbogárd határában épültek fel a már tíz kilométer távolságból is látható silótornyok ill. Hullanek Miklós felvétele) 1996. JÚLIUS 4. Nyugdíjak és járadékok Hazánk azok közé az or­szágok közé tartozik, ahol el­sőként vezették be a paraszti nyugdíjat. A­ társadalom egyéb rétegeinek életszínvonala azonban sokkal gyorsabban növekedett, és így hamarosan kialakult az az állapot, hogy az idős parasztemberek anya­gi helyzete talán a legszeré­nyebb volt az országban. Az elmúlt évek sok kedve­ző változást hoztak. Az a rendszeresen dolgozó szövet­kezeti tag, aki most megy nyugdíjba, tisztességgel meg­élhet az öregségére járó ösz­­szegből. Növekedtek azonban a régebbi jogon kapott össze­gek is, így a nyugdíjak havi átlaga az 1971. évi 580 forint­ról tavalyig 1069 forintra emelkedett. Növekedett a járadék össze­ge is — 304 forintról 628 fo­rintra — ugyanakkor csök­­­kent a járadékosok aránya­­az idős parasztemberek táborá­ban. Öt évvel ezelőtt még két­szer annyian voltak, mint a nyugdíjasok. Számuk azóta egyre kevesebb. Igaz, még ma is vannak pihenőre törő pa­rasztemberek, akik nem tud­ják megszerezni a kötelező nyugdíjeveket, tehát csak já­radékot kapnak, de ez már viszonylag ritka eset. Ma­ az országban 250 ezer tsz-nyug­­díjas él és ennél kevesebb: 231 ezer járadékos. Magából a nyugdíjból, vagy járadékból még ma sem tud mindenki igényei szerint meg­élni. Legjobb helyzetben az a hetvenhárom­ezer­­nyugdíjas van, aki még munkát tud vál­lalni a közösben. Ők átlago­san még évi hétezer forinttal egészítik ki keresetüket. Saj­nos, a korszerűsödő gazdasá­gokban csökken az olyan munkakörök száma, ahol idős embereket is lehet foglalkoz­tatni. A nyugdíjasok és járadéko­sok legjelentősebb másodlagos jövedelemforrása a háztáji gazdaság. Nekik idejük van, rendszerint kedvük is, így ki­csi földecskéjüket szépen meg­művelik és számítások szerint a háztáji gazdálkodás fejen­ként mintegy évi ötezer forint jövedelemkiegészítést jelent. Nem ilyen komoly összeg, mégis növeli némileg a meg­élhetési alapot a tsz-ekbe­n fi­zetett földjáradék összege is. Rideg tény azonban, hogy nem mindenki vitt földet a közösbe, tehát nem mindenki kap föld­járadékot. Azonkívül pedig, aki az emeleri élet al­konyához jutott, az nem tud dolgozni. Hiába tehát az istál­ló az udvarban, hiába a kert, vagy a határban a háztáji föld, nincs aki megművelje. Ilyenkor már legfeljeb a meg­váltás összege marad. A ter­melőszövetkezetek — ha tehe­tik — segítik szociális jutta­tásokkal is a magukra maradt öregeket. Tavaly erre a célra 230 millió forintot juttattak, (összehasonlításul: az állam által kifizetett nyugdíjak és járadékok összege 1975-ben 4200 millió forint volt.) Ma a tsz-ből nyugdíjba menni nem sokkal jelent hát­­rányosab helyzetet, mint egy ipari üzemből, egyszerűbb munkakörből nyugalomba vo­nulni. Sajnos, azonban a kö­zös munkában részt venni már nem tudó, a háztájiban munkálkodni nem képes ré­gebbi nyu­gd­íjasok és különö­sen a járadékosok ma is tár­sadalmunk legelesettebb réte­geihez sorolhatók. ..

Next