Szabad Föld, 1977. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-02 / 1. szám

4 SZABAD FÖLD Fázhat-e a juhász, ha a nyáj legelni akar? Csipegetni a hó alól elő kandikáló, fagyos fűszálakat, vagy egyszerűen csak járni, turkálni a fagyott, havas legelőt. Ha a birka bírja — a juhásznak is menni kell... Történetek a hamis emberségről AZ ELLENŐR megvárta, amíg az alkoholos állapotban le­vő fiatal gépkocsivezető barát­nőjével együtt beült az autóba, és indításhoz készülődve, helyé­re illesztette a slusszkulcsot. Ek­kor érték tetten! Helyesebben: csak hitték, hogy bizonyítható módon tetten érték. Az történt, hogy a fiatalem­bernek és az általa vezetett au­tónak kora délután — még mun­kaidőben — nyoma veszett. Rá­bíztak egy feladatot, de már rég vissza kellett volna érkeznie. Keresni kezdték, mivel szükség lett volna rá, s kiderült, hogy teljesítette ugyan a megbíza­tást, de azután útközben vala­hol eltűnt. Az elnöknek véletle­nül tudomására jutott, hogy az egyik presszóban látták egy kis­lánnyal, konyakot ittak, és a kocsija ott állt nem messze, az út szélén. Nyomban útra kelt két meg­bízott — az ellenőr, meg egy hi­vatalos tanú —, hogy a vétkes fegyelmezetlenséget megállapít­sák és megakadályozzanak egy esetleges súlyos közlekedési sza­bálysértést, netalán balesetet. A fiatalember még akkor is a presszóban üldögélt, amikor az ellenőr megérkezett. Később pe­dig azt is megfigyelhették, hogy valóban ivott, és négy konyakot fizetett ki a felszolgálónak. Ez­után követték őket egészen az autóig. A FEGYELMI eljárás során a gépkocsivezetőt hanyagságért és ittas vezetésért akarták felelős­ségre vonni. A fiatalember a hanyagságot, a fegyelmezetlen­séget elismerte. Azzal mentege­tőzött, hogy a leány jó ismerő­se, régen nem találkoztak, és úgy megörült, amikor az utcán meglátta, hogy sietve meghívta őt a presszóba. Igaz, ott mind­ketten megittak két-két pohár konyakot, de ittas vezetésről szó sem lehet, ő nem vezetett, sőt még csak szándékában sem volt vezetni. Valóban beültek az au­tóba, a slusszkulcsot is betette, és meg akarta indítani a mo­tort, de csak azért, hogy meleg legyen A motorral fűteni szere­tett volna, mivel a gépkocsiban zavartalanabbul lehet társalog­ni, mint a presszóban. Átlátszó védekezés volt ez, és az elnök először nem akarta el­fogadni. Hogy végül is elhitte a mentegetőzést, az jórészt köz­­­etlen környezetének és egyes tagoknak tulajdonítható. Azok ugyanis rábeszélték őt: legyen emberséges. Fiatalemberről van szó — mondták —, aki megté­vedt. Ezért kapja meg a megáét, de miért vonnák felelősségre it­tas­ vezetésért, amikor az két­ségbe vonható. Hiszen az ellen­őr és a tanú csak gondolta, hogy vezetni akart, s ő, az elnök, nem hallgathat ilyen rosszindulatú, cáfolható feltételezésre. (Ráadá­sul a tettenérők egyike is „visz­­szalépett”, mondván: lehet, hogy csakugyan melegedni akartak az autóban. Gondolta, miért legyen ő kevésbé emberséges, mint má­sok.) Az elnök azóta már megbán­ta, hogy engedett az unszolás­nak, és elnéző volt az emberség nevében. Azóta ugyanis nem tudnak kellő eréllyel fellépni a többi gépkocsivezető hibái el­len, mert ők vagy pártfogóik oda vágják. Szabad éppen most ilyen embertelennek lenni?! NEM AKADT viszont egyet­­­len védelmezője sem annak az 50 év körüli férfinak, aki az egyik mezőgazdasági vállalatnál dolgozott. Már 15 éve volt itt alkalmazásban, és a vállalat jogelődjénél is eltöltött egy évti­zedet. Munkáját, igyekezetét, felkészültségét többször elismer­ték. Ötször kapott kutátódolgo­­zó-jelvényt, szakszervezeti tiszt­ségviselőnek választották, és ki­nevezték osztályvezetőnek is. Sőt, amikor pár évvel ezelőtt belső átszervezés miatt meg­szüntették az általa addig veze­tett osztályt, azonnal kijelölték egy másik osztály élére. Nem volt tehát semmi gondja, amíg ellentéte nem támadt a vállalat igazgatójával és helyet­tesével Ekkor már kifogások hangzottak el ellene, és 1975 őszén a vállalat fegyelmi eljá­rást kezdeményezett. A fe­gyelmi határozat­­alapján ala­csonyabb munkakörbe akarták helyezni, 1700 forintos fizetés­­csökkenéssel. Az osztályvezető nem fogadta el a szerinte igaz­ságtalan és indokolatlan döntést. A munkaügyi bírósághoz for­dult, ahol javára döntöttek: 1976 tavaszán visszahelyezték osz­tályvezetői beosztásába. A volt sértett megnyugodott, a vállalat vezetői azonban ko­rántsem. Hét nap múlva közöl­ték­ vele, hogy mégsem marad- e hat osztályvezető. Felajánlottak neki három másik beosztást, vál­tozatlanul havi 1700 forint fize­téscsökkenéssel. Az osztályveze­tő kérte a vállalat vezetőit, hogy indokolják meg álláspontjukat, mert törvényben biztosított jo­gával élve, védekezni szeretne. Az indoklás azonban elmaradt, helyette pár nap múlva felmon­dó levelet kapott. Alkalmatlan­ság címén elbocsátották a válla­lattól. ÚJRA MUNKAÜGYI bíróság elé került az ügy, és 1976 őszén, másodfokon, ismét igazat adtak a sértettnek. A vállalati felmon­dást hatályon kívül helyezték, és munkaviszonyát helyreállítot­ták. Az osztályvezető csak ekkor tudta meg, hogy egyéves kálvá­riáját sok munkatársa nagy együttérzéssel kísérte. Amikor még csak hadakozott igazáért a vállalat vezetőivel, egyesek fi­noman, mások tüntetően kerül­ték, nehogy szóba elegyedjen velük. Most viszont, amikor túl­jutott a harcon, amikor már megint kivívta jogait, sürgősen megkeresték, és hangoztatták iránta táplált baráti, jó munka­társi, emberi érzéseiket. Az osz­tályvezető pedig, miközben a különböző minősítésű és hőfokú kinyilatkoztatásokat hallgatta, arra gondolt, de jó lett volna, ha az elmúlt egy esztendőben közülük legalább egy — ha ti­tokban is, de biztatta, bátorítot­ta volna! K. M. Csúcsforgalom Ez nem az utcai közlekedés csúcsforgalma. De az utcai közlekedés csúcsforgalmában találkoztam vele,­­ Budapesten, a Rákóczi úton. Egy idős, ceg­lédi emberrel, aki a Keleti pá­lyaudvarhoz igyekezett és én igazítottam útba. Tele volt csomagokkal. Míg a buszmeg­állót kerestük, azalatt beszélt nekem a saját csúcsforgalmá­ról. — A lányoméknál voltam. Nézze mennyi karácsonyi ajándékot viszek haza. Egye­dül, mert az asszony nem jö­hetett velem. De Szilveszter­re majd mind a ketten jö­vünk. Akkor még több csoma­gunk lesz. Mert levágjuk a hízót. A lányomék nem lehet­nek otthon, a disznótoron, hát elhozzuk a kóstolót. Az újévi ünnepeket megint csak együtt akarjuk tölteni. Jövünk-me­­gyünk , jövünk most, mi öregek is. Nagy a forgalom ... Valóban, csúcsforgalom ezt Karácsony, Disznótor, Szilvesz­ter, Újév. Ennyi ünnepnap után jól jönnek majd a hét­köznapok. — ts — MÉRJÜK EGYMÁST L­egszívesebben így kezdeném: ■*-J történetünkben néhány sze­replő kitalált személy, nem ha­sonlít senki élőhöz. De nem te­hetem, az emberek mérnek ben­nünket. Mérik elveinket, eszün­ket, szívünket, tudásunkat, jel­lemünket, tartásunkat. És mérik adott szavunkat. Az IKV kerületi igazgatója becsületszavát adta a családnak: most már ő is sokallja a négy­éves beázást, a huza­vonát, és még a tél beállta előtt kicserél­teti a lakás födémét és vissza­kapcsoltatja az életveszély miatt kikapcsolt villanyt. Néhány évig kiöntött ürgeként élni nem könnyű életmutatvánig. Ezer­négyszázhat­van nap remény és kétség, tömérdek kilincselés, bőröndnyi kérvény és akta, számtalan ígéret, ismét­és,ismét újabb határidő. Ezernégyszáz­hatvan vaksi éjszaka, esős év­szakokban a hálószobában a mennyezetről csörgő vízzel teli lábasok. S végül is az 1461. na­pon — augusztusban — az igaz­gató becsületszava: december 1-ére minden rendbe jön. Becsü­letszó: ez az utolsó terminus. Különös, hogy ne mondjam, furcsa (és szokatlan) kapcsolat ez az ügyfél és a ... ki között is? Akárhogyan nézem, ennek a csa­ládnak a szemében ez az ember most a hatalom képviselője. Kis hatalom persze, de az ügyfelek előtt adott esetben: minden. Kis hatalom a naggyal azonosul. Igaz, a födémcsere finisében az IKV vezetője inaszakadtáig fu­tott adott szaváért, de az építők időközben felbontották a szerző­dést és nem állványoznak. Itt a tél. Szegény emberek, ott a vi­zes lábasok között, egy illúzióval szegényebbek lettek. A becsü­letszó viszavonult eredeti helyé­re, a baráti lezserség világába, amikor az ember könnyedén azt mondja: „Ha lesz időm, becsszó felugrom hozzátok...” Vagy: „Adj egy húszast, holnapig, becsszóra.. A­zelőtt a régi világban így­­ szólt ,az ige: A nemesség kötelez. Tudjuk, mire kötelezett. De ma a nemes nép kötelez ben­nünket — minden poszton — a tisztességre, az­ adott szó betar­tására. Debrecenben egy fiatal mérnök mondta panaszosan, hogy milyen furcsa helyzetbe került. Az igazgatója csütörtö­kön közölte vele, hogy 300 forin­tos emelést kap.­Két nap múlva olvasta a hivatalos papírt, amely­re 250 Ft volt gépelve. Alatta pecsét és az igazgató kézjegye. „Nehéz a helyzetem, hiszen örül­nöm ként, jól jön ez is, hogy őszinte legyek, nem is számítot­tam most fizetésemelésre. De miért mondott háromszázat? Ott­hon már beharangoztam. Most kit blamált az öreg, engem vagy magát? De nemcsak nekem ígért többet, mások is csalódtak. Sze­rintem egy vezető nem enged­heti meg magának azt a luxust, hogy olyanokat ígérgessen, amit nem tud megtartani, s ezzel ér­téktelenedjék a szava. Holnap hogyan higgyünk neki? Bármit mond, legyünk éberek? (illetve cinikusak), és osszuk a szavát, ígéreteit kettővel, hárommal, hogy kijöjjön a végeredmény?” Itt az újságíró megáll, elnézést kér, mert kikönyököl a történe­tek ablakán. Ott, Debrecenben jutott eszembe jó öreg magyar tanárom, azo annak idején, ki tudja, már mikor, így elemezte az osztály előtt Balassi Bálint versét: „Vitézek mi lehet e széles föld felett / szebb dolog az végek­nél? / Holott kikeletkor az sok szép madár szól.” — Csodálatosan szép képet fest a költő, rögtön a vers elején — mondotta a tanár. — De fi­gyeljetek ide: „Az jó hírért névért s az szép tisztességért / ők mindent hátra hadnak.” — És figyeljétek is­mét e ma­darakat : ... „Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója / vitézül holt­testeknek.” Balassi, a katona szép, igaz képekkel csalta katonáit a harc­ba, de legalább ilyen szép és igaz képben festette meg előttük a halál lehetőségét is. Becsületes ember soha, semmilyen körül­mények között sem csapja be, vezeti félre a kezére bízott em­bereket — mondta tanárunk azon a verselemző órán. Semmi nosztalgia, csupán a­­ példa kedvéért álltam meg egy pillanatra, illetve kettőre, mert eszembe jutott a másik taná­rom is., Molnár­ Gusztáv géplaka­tos, nyugdíjas párttitkár, aki mel­lett valaha politikai inaséveimet töltöttem Gyöngyösön. Hallván Guszti bácsi önfeledt ígérgeté­seimet, azt mondta, akkor, ré­gen: „Mától kezdve semmit nem ígérsz, csak amiben tökéletesen biztos vagy, hogy teljesíteni tu­dod. Annyi sokat tettünk azért, hogy bízzon bennünk a szegény ember, most, hogy a dolgaink kezdenek jól menni, ne rombol­juk le, amit velüld együtt építet­tünk. Amúgy sem a magad ne­vében ígérgetsz. Ránk is szé­gyent hozol. És most azonnal bi­ciklire ülsz, kimész Kisnánára, hallottam, megígérted a titkár­nak.” A falu húsz-egynéhány kilo­méterre volt, tizennégy párttag­­bélyeg árát kellett behoznom onnét. December volt, a hideg beleütött a kezembe, lábamba. Szentségeitem, szidtam Molnárt kutyául. Amikor megjöttem, ő megállapította, hogy mind a hu­szonöt község tagdíja egybe van. Kerékpárra ült, és bekarikázott Egerbe a pénzzel. Ez oda-vissza több mint száz kilométer. Hős­tettemet azonnal feledtem, már csak őt bámultam. Ha nehéz helyzetben vagyok, ma is őrá gondolok, lelki szemeimmel lá­tom kerékpáron ülő, ködbe vesző hátát. Megígérte, hogy­­ időben ott lesz .. Természetesen nincs arra szükség, hogy szocialista életünk brigadérosai székfoglalójukon esküt tegyenek, mint bírája előtt a tanú: „Mindig az igazat, csak­is az igazat mondom.” A változó körülmények rábírhatják az em­bert szava visszavonására. A be­csületes ember becsületesen in­dít, mert úgy gondolja — jól gon­dolta. De ha tévedett, becsülete­sen kell folytatnia is. Odaállni és beismerni a tévedést. Bár ennél is több és hasznosabb, ha keve­sebbet ígérünk és többet te­szünk. A családanya végül is azt­­ mondta, ő négy év után is hitt abban a becsületszóban. Ez az, az emberek tiszta hite, írhat­nám, nemesül naiv bizalma, er­re vigyázni kell, törékeny. Suba Andor 1977. JANUÁR 8.

Next