Szabad Föld, 1984. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-07 / 1. szám
1984. JANUÁR 7. Akiket a puszta szele megfogott... A hideg téli napsütésben a Dráva partja kihalt és csendes. A harmadik magyar folyó tükre sima, de látni gyors folyását. Hol a közepén, hol valamelyik szélén húzódik a láthatatlan országhatár. A napfény akadálytalanul hatol a sebes víz mélyére. A legtisztább folyónk — és olykor a legszeszélyesebb. Egy-két óra alatt több métert is képes áradni vagy apadni, majd kristálytiszta vize gyorsan megnyugszik. Pedig sok vért is le kellett mosnia — sok golyó szaggatta partjait. Itt, ahol most állok több ezer bolgár katona vére omlott, hogy áttörjék a német ellenállást. Nem messze innen bolgár emlékmű és sírok emlékeztetnek hazánk legdélibb csücskének nehéz felszabadítására. Az árterületi erdősáv után már tágas a látóhatár. A természet a háborítatlanság ritka képét mutatja. Mondják: szinte vadon terem a szőlő és a gyümölcs. Az erdőben a 20-30 méteres szőlőindák sem ritkák, s rajtuk koromfekete gyümölcs terem. Mint később megtudtam, a Horvátországból származó, nálunk máshol ismeretlen fekete rizling, amelynek érdekessége, hogy a leve viszont fehér. Az erdőben az őz, a vaddisznó, a fácán zavartalanul tanyázik. A vidék madárvilága is gazdag, még fészkelnek olyan ritka madarak, mint a réti sas vagy a fekete gólya. Aztán sornyi ház vonja magára a figyelmet. Akik itt élnek, hazánkban ők vannak legközelebb az egyenlítőhöz. Talán ez adta a gondolatot, hogy néhány házba bekopogjak. A települést nem jelöli térkép, nincs helységtábla sem. A nyárfák közt meghúzódó erdészházban tudom meg, hogy Matty községhez tartozó Keselyősfapusztán járok. Nemcsak a levegő, hanem a házak környéke is mozdulatlan, bár a dolgos élet jeleiről árulkodnak a takaros, rendezett házak, tévéantennák, fóliasátrak vázai, friss autónyomok. Csak az a pár ittlakó valahol dolgozik. Az első eligazítom Teszárik Sándor, a Mecseki Állami Erdőgazdaság vajszlói erdészetének erdésze Szinte örülnek az idegennek — ide ritkán vetődik messziről jött ember; aki viszont körülnéz, az vagy marad, vagy visszatér. Hitetlen nézésemre bizonyít. — Két ilyen helyre is el fogom kísérni. — Mi is Beremendről jöttünk, ide helyeztek úgy huszonöt éve — meséli azerdész. — Én még csak megbékéltem a gondolattal, mert igen szeretek horgászni és a Dráva a horgászok paradicsoma, itt a hal még halízű. — Én sírtam, hogy fiatalon itt fogunk eltemetkezni — szólt közbe az erdészfeleség. — De most már el sem lehetne zavarni. Nyugodtan, elégedetten élünk itt. — Nincs messze a községtől, a várostól? — Ma már semmi sincs messze, csak pénz legyen. A puszta 1920-tól létezik. A Dráva túlsó partjáról települt át tizennyolc magyar család. Olcsó volt itt a föld, a homokos part és a vizes legelő. Itt több holdat tudtak abból venni, amennyiért túl egy holdat eladtak. És konok, kemény munkával kezdték visszahódítani, megmunkálni, termékennyé tenni a területet. Korai burgonyát, paprikát, paradicsomot is termeltek és termelnek ma is — nem is akárhogyan, amiről a hatalmas fóliasátrak is tanúskodnak. Itt délen a Dráva homokos öntéstalaján már szedik az újburgonyát amikor máshol még csak kapálják. A katlant a rossz időtől északról a Tenkes, délről a Fekete-hegy védi. Békés, enyhe időjárású vidék, szélcsendes, párás mikroklímával. Mégis egy időjárási katasztrófa változtatta meg a település életét és általa hallatott magáról ez a maroknyi magyar. 1925. július 25-én délután 5 órakor (még ma is ilyen pontosan emlékeznek) olyan vihar tört ki, hogy valamennyi nádfedeles ház tetejét levitte, a termést teljesen tönkretette, letarolt 600 hektár erdőt, a szél kőrist és tölgyeket csavart ki tövestől. Az egyik átélő, Maros Pál, elmondta, hogy még a vasekét is felkapta az orkán. Alig kapaszkodtak meg újabb hazájukban, máris tönkrementek. De nem adták fel. Dolgosak és többségükben vallásosak is voltak. Fogadalmat tettek, hogy a nagy pusztítás emlékére minden évben ezen a napon misét mondatnak és ezen a napon nem dolgoznak. Így született meg a keselyésfapusztai búcsú. A búcsú természetesen vigalommal, tánccal, eszemiszommal is járt. Így vitt a katasztrófa új színt az egyhangú robotba. És amely községnek már saját búcsúnapja van , az rangot is jelent. A legutóbbi évekig ápolták e hagyományt, de most már alig van akinek misézzenek, illetve mindenki be tud autózni a községbe. Jelenleg tizenkét család él itt, ebből egy hetvenöt éves magányos asszony és egy hetvenhat éves özvegyember. Maros Pál, aki még ma is disznóhizlalással foglalkozik. Jókor érkezünk hozzá. Etetésre készült. A góré tele saját termésű kukoricával, az ólak példás rendben. — Hogy bírja mindezt egyedül? — Könnyen — hangzik a könnyed válasz. — Mi történik ennyi ■ állattal, ha netán megbetegszik? Volt már beteg Pali bácsi? — Igen, egyszer elrontottam a gyomromat. Pedig 1920-tól egyfolytában ezen a földön dolgozik, volt amikor tizenöt holddal birkózott. Ma sem alszik többet 5-6 óránál, azzal a különbséggel, hogy este tévézik. — Most elkísérem azokhoz, akiket a puszta levegője megfogott és ide költöztek — mutatja az utat erdészkísérőm. Kocsis Lajos és felesége még fiatal pár, hatéves gyermekkel. És itt lakónak is a legfiatalabbak. Jó egy éve vettek itt házat. — Jobban érzem itt magam, mint Pécsett — mondja a fiatal gazda. — Hogy miért? Jobb itt saját gazdának lenni, mint a városban albérlőnek. Aztán szeretem a csendet. Nagyon szeretek horgászni is. Eddig Pécsről jártam ide, most fordítva, itthon horgászok és dolgozni járok el. Az anyagiakról nehezen akar beszélni, de láttam már az udvarban a tojóhibrideket és a malacokat. — Hát igen, egy fizetés kevés. Terveim vannak. Tojóházat és ólakat építek, több száz tojó tyúkot szeretnék nevelni és sertéseket hizlalni. Ezután egy furcsa portára érünk. Kis édenkert, vagy botanikus kert? Hatalmas diófa borul a házra, farönkökből kialakított székek, asztalok, madárodúk sokasága, még a járda is farönkszeletekből áll. Harangláb, saroglyák, gyökérszobrok, különleges, nem idevaló növények. A ház belseje még érdekesebb. A fali dísztől a csillárig, a bútoroktól a gyertyatartókig egy kéz munkája. Kácsor László pesti lakos a dicséretet elhárítja: — Nem értek én semmihez, egyszerűen megszállottan szeretem a természetet. Csak fával tüzelett, mint nagyanyám és a tűzifából kiválogatom azt ami valamit mutat, vagy készíthető belőle. A növények? Bármerre járok, emlékeimet elhozom gyökerestől, hol egy csemetét, egy cserjét, egy virágot. így van itt a Bükkből fenyő, Zalából szelídgesztenye, Nyírségből nyírfa, Pestről ostorfa és íme egy magról kelt tiszafa. — Soha nem permetezek, viszont minden madár megkapja az odút, a téli eleséget, a tiszta vizet és egész nyáron nekem dolgoznak. Itt még a cinke és a veréb is megbarátkozott egymással. Ismét felteszem a banális kérdést. — Miért ilyen messze? — Nincs messzebb Keselyős Pesttől, mint Pest Keselyőstől. Most már innen járok Pestre. A háborítatlan természetért, a természetes csendért mind messzebbre kell menni. Ez mind szép, lélekemelő, nosztalgikus. De mit jelent a jelöletlen puszta a népgazdaságnak? Ezt is megtudtam. Évi több száz disznó kerül ki az árnyas ólakból, innen érkezik az első újburgonya a városiak asztalára és évtizedek óta a legszebb paprikával látják el Pécset. De még mást is adott ez a település — egy erdészt, egy vörösdiplomás erdésznőt, egy állatorvost, két tanítót, egy gépészmérnököt és több iparost. A bőkezű természet és az emberi szorgalom jól gyümölcsözött. Leszállt az est, elment az utolsó busz, csak a televízió jelent még kapcsolatot a világgal. Az ajtók bezáródnak, az emberek magukba zárkóznak. A puszta lakói és szerelmesei elszzenetlen csenddel pihenni térnek. Szegő Lajos Orvosságok Himodon Néhány soros hír vitt Himodra. Olyanformán szólt, hogy a faluban megnyílt az új postahivatal. Az új posta úgy is szolgálni akar, hogy gyógyszer kiváltásánál közreműködik, mivel patika nincs a faluban. Kicsi ügy, mégis szívmelengető: segítik a rászorulókat, szolgálják, elsősorban az öregeket. Nézelődöm hát Himodon. El lehet ide jutni Mihályi vagy Kapuvár felől is, én Cirák irányából érkeztem. Arra vagyok járatosabb, egy alkalommal ott állított meg a Kiss Jenő bácsi, s mondta el, „zsellérsors” volt erre valamikor. A zsellérsors elkopott már régen, hiszen már az is régen volt, amikor a nagy sorsfordító esztendőkben termelőszövetkezet alakult itt is, Himodon. Kopik az emlék, és azok is egyre kevesebben vannak, akik alapítóként élték meg azokat az éveket. Kopik az emlék, s vajon ner" koptatják az évek a gondoskodást" is? Bella Elemért hallgatom. Előbb papírokat keres elő, névsorokat fut át. Aztán megvan. Igen, ez a névsor... a kétszázhatvanasok névsora. (ő a tanácsi kirendeltség vezetője.) Frissen kiderül, nem valamiféle klub jól sikerült fedőneve vagy arisztokraták titkos társaságának jelzője a szó: „kétszázhatvanasok”. A szám itt forintot jelent, nem mai, hanem hajdani forintösszeget. Azt az összeget, amelyet járadékként kaptak jó néhányan itt a faluban. Járadékot — és nem nyugdíjat — azok a termelőszövetkezetbe lépett emberek, akik már idős koruk miatt nem szerezték meg a következő években a nyugdíjjogosultságot. Járadékot kaptak, legelőször havi kétszázhatvan forintot. Mostanára ez az összeg ezerötszáz forint körülire emelkedett. Húsz-huszonegyen vannak, járadékot vagy özvegyi járadékot kapnak. A tanács ezt a járadékot — szociális alapjaiból, keretéből — ezernyolcszáz-kétezer forintra egészíti ki. Alkalmanként szociális segélyt is ad a tanács. Öregek napközije? Sajnos, nincs, nincsen rá lehetőségünk. Annyit tudunk tenni, néhány idős ember szociális gondoskodásként kap ebédet a vendéglőből ... Mondom a postát, a patikát: — Igen, megnyílt, pár napja már az új épületben van a posta. A gyógyszer... nincs gyógyszertárunk, bizonyára jó lesz a segítség. Bella Elemér papírjairól följegyzek néhány nevet. Kovács Gergely, Módos Mihály, Takács Jánosné... — járadékosok, „kétszázhatvanasok”. A Kossuth utcában Módos Mihályhoz köszönök be. Gerendás mennyezetű szobában, pattogó tűz mellett fogad. Legelőbb a faragott, barna mestergerenda vésett szövegét jegyzem föl: „1872- ben építette — május 12. —Módos István és neje.” — A nagyapám volt... és aztán én itt születtem ebben a házban, itt éltünk, itt nőttek fel a gyermekeim. Én? Betöltöttem a nyolcvanat, októberben. Amúgy igen, járadékos, mert nem dolgozott le tíz esztendőt a téeszbe lépés után. — ötvenkilencben álltam be. Egy tehenet, egy tinócskát, meg ■a lovamat vittem be. A téeszben is kocsis tettem. Az eleséget hordtuk a többi lovaknak. Adtak a lovam mellé egy hároméves fekete csikót, így jártunk. Három-négy évig volt ez, utána gyalogmunkán folytattam. A lovam? Bandi... Nem lett ki a tíz évem, kétszázhatvanat kaptam, aztán emelkedett lassan, lassan. Gondol-e most rá, az idős emberre, a termelőszövetkezet? — Nem nagyon hallom, hogy segítenek. Hanem még a fuvart is fölszámolják. Mindent drága fuvarban csinálnak. A kertben száz öl, jön a kocsis, szánt, küldik a csekket. Ha fát hozatok, tűzre, azért is ott a csekk. Be kell fizetni, postán ... El-elhívnak öregek napjára, én nem megyek. Ha a fuvart elengedik, akkor igen. (Módos Mihály bácsi —■ és a többi himodi járadékos — fuvarját a mihályi termelőszövetkezetben intézik. Az ezerháromszáz lelkes Himodon sem önálló tanács, sem önálló termelőszövetkezet nincs, az utóbbi esztendőkben.) ■ ■ A tűz mellett élednek Módos Mihály életének régi emlékei, nehéz utak, nehéz évek, és a mindig tisztes munka, a maga és mások emberségének becsülése. Mondogatja mostani hétköznapjait: mindig korán kelő ember volt, reggel most is fél hatkor kel, fát vág, tüzet rak, olvasgat. Asztalán ott van most is a napi újság, a Kisalföld, a Szabad Föld, odakerül egy-egy könyv is. — Ezt most a lányomtól hoztam el... most olvasom. Hallja, nagyon finom emberről szól... A finom ember: Kádár János, Gyurcsó László könyvében. No és a gyógyszer, a postáról, mit szól hozzá a nyolcvanéves Módos Mihály? — Nem voltam én beteg soha, a jó isten megsegített. Csizmát húzok, magam elé a kék kötényt — hordom már tizenöt éves korom óta —, jól felöltöztünk mindig. Azért van a jó egészség. Mondom, ne is legyen dolga ezután sem a postapatikával. Ám azért a takaros, szép új épületben, az új postán Szakály Márta hivatalvezető elmondja: igen, ők vállalják a gyógyszer beszerzését. Receptet kérnek, s a kapuvári patika közreműködésével meghozzák az orvosságot, így a himodi kézbesítő (kézbesítők, mert úgy tudom, ketten vannak....) a levetekkel, újságokkal együtt gyógyszerrel is „csönget” majd a házaknál. .. .Már óka Cirák felé haladva jár az eszemben : sok szó helyett (vagy legalább azokkal együtt) többet ér kevés kicsi tett. Ezt igénylik — én meg ezt tanultam — Himodon, ezt várják az idősek, a törődöttek, megfáradtak. Ez igazi orvosság még azoknak is, akik különben, nem ismerősek a patikában. (vincze) SZABAD FÖLD 5