Szabad Föld, 1986. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-10 / 19. szám
1986. MÁJUS 10. Ahol találkozott az ember és a természet Többször beszéltem már az Ugrai-erdőről, a rétről, de hát... itt nőttem fel mellette. S mint mindig, ha nagyon kívánok egyedül lenni idővel, fénnyel, zsongással, csak végigjövök a mezsgyén s belegyalogolok, mint most is. „Zeng a világ”: a reggel csendje a templom áhítata, a távoli traktordohogás a munka dala, a kakukk incselkedő hívogatása, a vadvirágok tarkasága, a szarkák cserregése, a tócsák hátán ringó ég mása egyetlen dicséret: az élet éneke. Mert hát... tocsogók vannak itt, óriási gazok, harsogó zöld, mert nyoma sincs már az ősi mocsári tölgyerdőnek. Csak közel és távol kis nyárfások bontogatják leveleiket. Gyermekkoromban is a kertünk alját ölelte a rét, aminek megvan a maga sorsa, történelme, mint a házaknak, embereknek. ötven évvel ezelőtt kubikosok jöttek, s mély csatornát ástak, hogy a másik évben már háromméteres tengerit, gyönyörű búzát érleljen a nyár. Pár év alatt egyik legértékesebb határrész lett. Új honfoglalás volt hát ez, amikor is minden talpalatnyi földet művelés alá vettek. A hagyományos módon, igaz, s ha esős volt is az idő, a lóval való szántás-vetést takarosan el tudták végezni. Tudtak gazdálkodni a régi öregek is. ... Aztán jött a tájra az új történelem, a közös gazdálkodás, új termelési formával, nagy gépekkel, amelyek az ember munkájának könnyítésére hivatottak. De itt, ezen a földdarabon csődöt mondott minden igyekezetük. A rét lassan, tapogatózva eregette vizeit, s a felgyülemlett esővízzel, hólével birtokba vette régi határait. Most nem is lényeges arról beszélni, hogy a terveket nem az adottságoknak megfelelően készítették évről évre, csak a vízről, sárról essék szó. Nos, egy-egy esősebb évben egyszerűen beleragadtak a nagy gépek a sárba. Emlékszem egy őszre, amikor egy nap és egy éjjel húzta-vonta egyik gép a másikat. Micsoda géprongálás! Micsoda fájdalom az embernek látni a pocsékká tett földet! Így aztán csak a házasabb részeket tudták művelni, az alja föld elvadult. A rét pedig mintha csak erre várt volna, vidáman foglalta el ősi jussát. Vagyis: az ember veszített a természettel szembeni harcban. Ezelőtt ötven évvel olyan sivár volt a határ! Hiszen 1936- ig, a tagosításig — a Szent István idejéből való hármas vetésforgóval gazdálkodtak. A tagosítás után alakultak itt is, ott is a nyárfasorok, parányi kis akácerdők ... aminek nagy része az új határrendezéskor eltűnt. Erdő pedig kell, az erdő nemcsak az apróvadak, madarak háza, de egy táj szépsége és főleg a lélegzete. A többi olyan, mint a mesében: a téesz mostani vezetősége nem a természet ellen, de vele, benne menti a természetnek és az embernek a természetet. Itt, az Ugrai-erdőn két vagon makkot vetettek! A kocsányostölgy már kétéves, a vöröstölgy másfél. Kisebb részben nyárfát, s a már kisebb-nagyobb foltokban megkapaszkodott égerfacsoportokat erdővé növeszti! (Nem kitérő: Ezeket egyik unokatestvérem egy másik méhésszel honosította meg, lévén a legkorábban méhlegelőt adó fa.) Így 120 hektár összefüggő erdőnk lesz! Hogy hetven év múlva? Nem számít. A fát nemcsak magunknak ültetjük ... ... Ilyesmiket mesél nekem ez a reggel, míg haladok, s az árnyékomat végignyújtja a nap az induló erdő tenyérnyi palántáin. S hogy az ember s ez a táj befejezték nagy harcukat, mert találkozott az ember és a természet. Bertalan Ágnes A Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát dolgozóinak ünnepi gyűlésén Havasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára nyújtotta át az MSZMP KB Kongresszusi Zászlaját, valamint a Minisztertanács és a SZOT elnöksége Vörös Zászlaját Burgert Róbertnek, a kombinát vezérigazgatójának (MTI Fotó : Jusztin Tibor felvétele) Falu, zöld völgy mélyén Zöld völgy mélyén a falu. Virágos kertek, épülő házak. Ezt a falut, Dióskált, már „leírták”. Lemondtak róla, mint a már menthetetlen betegről orvosai: „ ... Gyűrűfű sorsára fogunk jutni. Fejlesztést is ehhez mérten kaptunk. ,Szerepkörnélküli’ község volt...” A Gyűrűfű sorsára szánt, az egyszer már „leírt” Dióskál főutcáján nézelődöm. Friss park, a park előtt „P”-betűs tábla, ott a parkolóhely. Az utóbuszmegálló még egy kicsit lentebb, ahol a patak is járja a völgy alját. Körös-körül zöldbeborult domboldal. Ízléses, nem hivalkodó a tájba illő faluház, a parkkal szemben. Nem kultúrház, nem művelődési központ. A homlokára is ezt írták föl: Faluház. Újdonsült bolt, ABC. Sportpályás iskola. Gondozottság, a faluszeretet jelei mindenfelé. — Ezerhatszáz körül volt a lélekszám, hatvanöt-hatvannyolcban. Lement hétszázötvenre, nem hosszú idő alatt. Aki elment, az mind fiatal vagy középkorú volt. A statisztikai adatok még most is jelzik, és mutatják meg majd évekig a majdnem elkövetkezett végórát. A halálozások száma háromszor ekkora falunak lenne a jussa. Országos átlag — jegyzem föl — ekkora községre vonatkozóan tizenkét-tizennégy fő. Ehelyett itt harmincnyolc-negyven. Az új generáció? A mélypont idejének évi tíz születése helyett, most harminc baba köszön a világra. Majd ha ők is felnövekednek, családot alapítanak, akkor jönnek rendbe a dolgok. Két menekülési hullámot élt meg a falu. Hallgatom Gigert László tanácselnököt. — Nézze csak... Valaha Pacsa és Dióskál azonos lélekszámú község volt, 2300 körüli lakóval. És hol van most Pacsa és hol Dióskál? Az ipar megtette a magáét. Nálunk is ... Ez volt az első hullám: hívják az új gyárak, üzemek a munkásokat. Aki el tudott menni, ment. A kétezerháromszázból így lett ezerhatszáz lélek. — A második hullám? — 1960-ban megalakult a téesz. Éveken keresztül fizették az öt-hat-nyolc forintos munkaegységet. Ebből nem lehetett megélni. A téesz megalakulása után az volt a kérdés, vagy fölélni a tartalékot (ha van ...), vagy elmenni, a kenyér után. Ha körülnéz, utcasorokat építettek Keszthelyen, Hévízen a dióskáliak. Ezerkilencszázhatvantól hetvenig négyszáznegyvenöt fő volt a mínusz. Ez volt az egyenlege az elvándorlásnak, a halálozásnak, az ideérkező új lakosoknak és a születéseknek. A hetvenes években aztán elkövetkezett a mélypont. Elérkezett az, amit most úgy mondanak: Dióskált „leírták”. „Még kétszer ilyen tíz év, és Dióskál elfogy. Le lehet venni a falutáblát ...” — mondták. Huszon-valahány éve szolgálja a faluját Gigeri László. Ötvenkilencben került a tanácsházára. Legelőbb az adózásnál dolgozott, 1969-től 1978-ig vbtitkár volt. 1978-tól ő a dióskáli tanács elnöke. Most éppen ötvenéves, és Dióskál, ez a zöld völgy a szülőföldje. A család is itt él, itt keresi a boldogulását. Két fia a pedagóguspályát választotta, itt tanít mind a kettő a dióskáli iskolában.. Az idősebbnek pedagógus a felesége is. És: unoka is van, féléves. Ide kötötte Gigeri Lászlót a föld, a táj, és kötötte valamiféle hit a változásban. Neheztelés arra, aki elment? Nem... Mindenki törekszik, és így van ez jól, a rosszabból a jobb felé. És őneki — kérdezem — volt olyan perce, napja, hogy veszi a kalapját, és elköszön? Nem csodálkoznám, ha „hűségnyillatkozatot” mondana. Itt, a szülőföldön, részéről az is hiteles lenne. Ehelyett: — __Volt olyan perc. Nem is egyszer. Tulajdonképpen a tehetetlenség juttatott mindig arra az elhatározásra: megyek. Úgy éreztem, tudtam, mit kellene tenni, de tehetetlen voltam. Így volt ez akkor, amikor „leírták” a falut... És mégis, maradt, mert maradt hite. Ő maga mondja a szót: hit... A hit — abban, hogy meg lehet, hogy meg tudják fordítani ezt a folyamatot, megállíthatják a falupusztulást. A nem is túl régi évek valóságához tartozott, hogy az itteni emberek jó része nem hitt az előbbiekben. Nem hitte — és miért is hitte volna —, hogy itt meg lehet maradni, majd meg lehet élni? Hallom, olyan is volt, az érettségizett fiút úgy indították útba a szülők: itt van háromszázezer forint... Egy a föltétel, el a végóráit élő faluból. Faluról az embereket, főleg a fiatalokat — vallják a dióskáli völgyben — többek között az űzre-vitte, hogy szinte másodrendű állampolgárnak érezték magukat (mert egy veszendő faluban éltek ...) ott, ahol támogatást reméltek volna. Ők nem részesültek építési kedvezményben, hitelben. És most azt írhatom föl: a tanács telket méret ki, házhelyekkel szolgál, és még kölcsönt is nyújt az építkezőknek. — 1988. január 1-jétől százhúsz-százhatvanezer forintos hitelt ad majd a tanács. Ennek egy része, Dióskál esetében, hatvanezer forint vissza nem térítendő támogatás lesz. — A gyerekeink nem hiszik el... Igen, ma már, megállva a park melletti parkolóban, hihetetlennek tűnik. — A főút? Három méter koronaszélességű makadámút volt. Mi láttuk, használtuk, a gyerekeink már nem hiszik el. Most hat méter széles utakat csinálunk. A kisebb mellékutcákban négy méter széles. A vízről még valóságot mutat a vélemény: „Mi itt isszuk a rossz vizet, városon meg ingyen kapják a jót.. ” — Most kezdünk hozzá a vízmű kiszélesítéséhez. A terveinkben nyolcvanhat és nyolcvanhét, a vízműé. Ez köti le anyagi erőinket. Nyolcvankilencben „erőgyűjtés” következik, és kilencvenben tornatermet építünk. Így szól most a dióskáli előrejelzés. És a park, a község közepén? A buszállomás és a park közötti területet rendezik. Fenyőkkel, zölddel lesz még ékesebb Dióskál közepe. Mindez része a megtartó erőnek, nem tanulmányok soraiban, hanem az itteni valóságban. A helyi valóságban itt már a kenyér is. A mindennapi kenyér, a kenyérkereset lehetősége, helyben. Mondják, az első kis üzemet még valósággal titokban kellett létrehozni. Aztán varroda is lett, hetvenhétben. Megerősödött a termelőszövetkezet, bebizonyosodott, a mezőgazdaság életképes, ezen a tájon is. A faluban így hallani: ki gondolta volna ezt ezerkiilencszázhatvanhatban? Igen, ki gondolta volna . .. De végül annak lett igaza, aki gondolta, aki megmaradt hűségben a faluhoz. A bizonyítás végül is sikeres volt. Zalában mostanában éppen Dióskálon mérhetik le (és mérik is ...) a sorsot fordítani képes erőt. Falu, zöld völgy mélyén. A magát megmentő, felemelő Dióskál. Vincze István SZALAD FÖLD 3 Felkészülés a téeszkongresszusra A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa 1986. év végére összehívja a mezőgazdasági szövetkezetek V. kongresszusát. A TOT- elnökség április 30-i állásfoglalása szerint a kongresszusra december közepén kerül sor, s azon a következő témákat vitatják meg. 1. Az országos tanács beszámolója a két kongresszus között végzett tevékenységéről, a mezőgazdasági szövetkezeti mozgalom helyzetéről és feladatairól. 2. Az országos tanács ellenőrző bizottságának jelentése. 3. Javaslat a szövetkezeti jogszabályok korszerűsítésére. 4. A mandátumvizsgáló bizottság jelentése. 5. A TÖT alapszabályának és a TESZÖV-ök alapszabálymintájának módosítása. 6. A TÓT tagjainak (kisebbik részének) megválasztása. A felkészülési időszak fontos állomása lesz a területi szövetségeknél megtartandó kongresszusi küldöttválasztó gyűlések lebonyolítása. A TOT-tagok nagyobb részét (107 fő) ott választják meg. Akkor kerül sor az esedékes területi szövetségi tisztújításokra is. Legutóbbi ülésén a TOT elnöksége elfogadta az irányelveket, s az anyagot a május közepén sorra kerülő TOT-ülés elé terjeszti. A tornára jövő heti számunkban visszatérünk.