Szabad Föld, 1990. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-19 / 25. szám
12 SZABAD FÖLD Újra itthon, 33 év után...JaifffEfömis, (íte öfWMI (MM) Megkapta hát az Istentől azt az ajándékot, az ő szavaival élve, amelyet se a Rákóczi-, se a Kossuth-emigráció nem remélhetett. Demokratikusan választott kormány kerülvén az ország élére, 33 év után végre hazatérhetett. Mert Tollas Tibor megfogadta: amíg ez be nem következik, addig nem lépi át a magyar határt. Ki volt, és mit tett ez az idén hetvenesztendős, szikár öregúr? Költő, lapszerkesztő, a nyugati szórványmagyarság egyik összetartó ereje — az emigrációs magyarság legalábbis így tartotta számon a Münchenben élő Tollas Tibort, a Nemzetőr című újság alapítóját, kiadóját és a mai napig főszerkesztőjét. Ahhoz, hogy megértsük hazalátogatását szülőföldjére, a Borsod megyei Nagybarcára, rövid önéletrajz kívánkozik. Tollas Tibor Nagybarcán született 1920-ban, s apja, Kohlmann Tamás ezredes révén arra volt büszke, hogy rokoni ágon 48-as szabadságharcos ivadék, anyai ágon pedig a református zsoltárfordító leszármazottja. Verseit az édesanyjától felvett néven (Kecskéssy) kezdte írogatni, a „Tollas” név már a müncheni emigráció eredménye. Katonapályára lépett, a Ludovika elvégzése után 1941-ben avatták hadnaggyá. A háború után egy darab ideig még szolgált az úgynevezett demokratikus hadseregben, ám 1947-ben hamis vádakkal letartóztatták. Kilenc évet töltött különböző fegyházakban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában. Ennek az időnek a terméke a „Füveskert”, a váci börtön szamizdat irodalma, amely rabtársainak verseit éppúgy tartalmazza, mint a sajátjait, s a kézzel lekörmölt „fegyházballadák” később, az emigráció éveiben tizenkét nyomtatott kötetben, kilenc nyelvre lefordítva jelentek meg. Tollas Tibor 1956 júliusában, a politikai perek felülvizsgálatakor szabadult, az októberi forradalom idején már a Nemzetőrség tisztjeként harcolt, majd 1956 novemberében elhagyta az országot. Egy hónappal később, december 1-jén jelent meg a Nemzetőr első száma. Azóta megszakítás nélkül szerkeszti ezt a havi lapot. A lapszerkesztőt és költőt itthon tartózkodása alatt elkísértük egy miskolci író-olvasó találkozóra, másnap pedig Nagybarcára. Ami az író-olvasó találkozó hangvételét illeti, az ilyen eseményhez egyébként hozzászokott krónikásnak szokatlan volt. Jelen sorok írója ugyanis kétesztendős múlt, amikor Tollas (alias Kecskéssy, Kohlmann?) Tibor elhagyta Magyarországot. Későbbi esztendeiben csak némi fogalma volt arról, hogy létezik a határon kívül egy Nemzetőr című újság, amelynek szerepe abból áll, hogy „hazug és hamis vádakkal illesse a mindenkori magyar kormányt, amely Tedenta, soviniszta és fasiszta szemléletű, amelyet csak a disszidens magyarok olvasnak, s amelyben megjelenni egyet jelent a legsúlyosabb politikai bűntettel”. Nos, e hosszú évtizedekig tiltott orgánum főszerkesztőjét most egy vékony, fekete hajú fiatalember mutatta be a jelenlévőknek. A miskolci fiatalembert Furman Imrének hívják, és a Nemzetőrben 1985-ben megjelent verséért itthon alapos fenyítést kapott. Ma, költői tiszte mellett a kormány képviselője, az MDF alelnöke. Mint költő, ezen az esten elismerésben volt része: a Clevelandból idelátogató dr. Papp Gábortól vehette át a külföldön élő magyarság által alapított „József Attila-díjat”. — Nem véletlen a generációknak ez a találkozása — mondta Tollas Tibor. — Hiszen a Nemzetőr az elmúlt tíz évben szócsöve volt annak a „búvópataknemzedéknek", akikhez tartozók első ízben itthon, a lakitelki találkozáskor mondhatták el az igaz szót, akiknek írásai az itthoni orgánumokban nem jelenhettek meg. És nagyon örülök, hogy minket igazolt az idő. Hiszen már tíz éve azt jósoltuk a Nemzetőr hasábjain: ha lesz vér nélküli magyar forradalom és feltámadás, akkor azt ez a fiatal nemzedék fogja kivívni. Szokatlan volt ez az író-olvasó találkozó más miatt is. A „közönség” nagy része Tollas Tibor egykori bajtársaibólrabtársaiból tevődött össze. Ősz fejek, barázdált arcok, vastaps egy-egy személyes emlékezésre ... majd kígyózó sor a versesköteteit dedikáló Tollas Tibor előtt. Másnap, a nagybarcai stáb kibővült a dokumentumfilmjeikről ismert Gulyás testvérpárral is, kik végig kazettára vették Tollas Tibor magyarországi útjait. Itt, a nagybarcai portán, a nagybarcai házfalak között beszélgettünk Tollas Tiborral a Nemzetőr további sorsáról. • Nem gondolja, hogy a lap mostanra betöltötte ellenzéki szerepét, és már keveset tud nyújtani az itthoni magyarságnak? — Tény, hogy a magyarországi olvasottságunk visszaesett az utóbbi időben. (A Nemzetőr hat-hat és fél ezer példányban jut el a világ minden tájára.) Ám gondolnunk kell változatlanul azokra is, akik nem itthon élnek, hanem az USA-ban, Új-Zélandon vagy éppen Afrikában. Gondolnunk kell a felvidéki magyarságra, az erdélyiekre ... Számukra új feladatokat kell felvállalnunk, új hangot kell megütnünk. • Mit ért az új feladaton ? — Többek között azt, hogy eddig — a tudósítóink révén — kicsit kívülállóként kommentáltuk az eseményeket Mondjam azt, jó értelemben „kibickedtünk”? Ma már megadatott nekünk az eseményekben való közreműködés joga is. A világban szétszórtan élő magyarok ma — a kapcsolataik révén — konkrétabb segítséget tudnak nyújtani, és itt főleg a gazdasági szerepkörre gondolok. A kritika jogát szigorúan fenntartjuk, de a kopogtatás jogával együtt. Valaki felvetette a napokban: mi a különbség a Szabad Európa Rádió és a Nemzetőr között, illetve helyzetének változása között? Roppant egyszerű. A SZER változatlan kibicszerepe nemzetközi befolyásoltsága miatt (is) nyilvánvaló. Ellenben a Nemzetőrt mindig és ma is csak a magyar érdekek vezették,a nemzet ügye. • A Nemzetőr hét nyelven jelenik meg. Miért fontos a többnyelvűség? — Mert azt vallottam, és vallom ma is: nemcsak egymást, a magyarokat kell meggyőznünk az ügyeinkről-igazunkról, hanem az idegeneket, más népeket is. Másként hogyan is számíthatnánk a szimpátiájukra, törekvéseink támogatására? Minden nyelvi számot egy-egy kolléga állít össze, más-más stílusban. Ám állandó stábja — ha az újságírókra gondol — soha nem volt a Nemzetőrnek. Nyelvi szerkesztőink és tudósítóink vannak, akik meglehetősen szerény tiszteletdíjért teszik a dolgukat. • Ki tartja fenn a lapot? — Mögöttünk soha nem állt egyetlen gazda. Lapgazdáink a világ minden táján élő magyarok. Ők tartanak el minket, az adományaikból. Az induláshoz annak idején a detroiti és clevelandi magyarság adta össze a pénzt. Ha jól emlékszem, úgy 10—15 ezer dollárt. Hét évig bécsi székhellyel szerkesztettük a lapot, majd átkerültünk Münchenbe. Azóta az NSZK-kormányzat is megsegít minket évente 8—10 ezer márkával, mint minden ottani nemzetiségi sajtót. De fennmaradnunk nehéz, sőt, egyre nehezebb. Van körülbelül hatezer állandó amerikai előfizetőnk. Nevük és címük a noteszomban van, és évente körbelátogatom a tehetősebbjeit, hogy a „jószándék” megmaradjon. Mert — mint a magyaroknál általában sok minden — e támogatás is a személyes kapcsolatokkal sikerül. Ahogy öregszem és fogy az energiám, ez bizony egyre nehezebb ... • Ha jól értem, a Nemzetőr léte elválaszthatatlan a személyétől? Előfordulhat, hogy nem lesz, aki tovább vigye az örökséget? • A gyerekeim (két lányom és egy fiam van) sajnos nem lépnek az örökömbe. Ha meghalok, ezt a bizonyos címlistát igyekszem megbízható kezekben tudni. Hiszen a küldetésünket, erről beszéltem az előbb, még korántsem töltöttük be. Ami a közép-kelet-európai politikában és itthon, Magyarországon mostanig lezajlott, az csak egy játszmának az első része ... Keresztény Gabriella Csizi Károly és Szaniszló József társaságában a szülőfalu főutcáján Tollas Tibor: Hét nyelven jelenik meg a Nemzetőr Laczó József felvételei ! A "ÍFÁWínfíT ífTHTTl Á!9 c^£$~cL^V/ \l~PJ Nyugágyat visz az erkélyre, belevackolódik és sütteti magát a verőfényben. Jó így. A dombok felöl virágillat, bentről asszonyának motozása, s hallgatja, miként suhognak feje felett a kikelet zászlai, a száradó pelenkák. Sistergés riasztja: a tűzön felejtett lábasból kifutott az álombéli tej. B. István hunyorog, s alvástól bódultan kifelé kémlel a féltenyérnyi ablakon. Hányszor álmodta már, hogy önálló lakásuk van. Mert álmainak álma, vágyainak vágya az önálló otthon, s képzeletének céltábláján az a középső kör. Azt volna jó végre telibe találni. — Tisztára kikészítesz — korholja csöppnyi asszonya —, soha nem jut eszedbe más, csak az a rohadt lakás? — Miért? Szerinted van annál fontosabb. Vagy — B. István vibráló szemmel néz —, van valami ötleted? — Kész, fejezzük be — az asszony a hátát mutatja. Hét esztendeje, hogy összekerültek — két csupasz tenyér. Hozomány? Ugyan. Kitől és miből? Lakótelepi származékok, mondhatni, panelházi nemzedék. „Járjátok a magatok útját, boldoguljatok önerőtökből”, ennyi volt a szülői elbocsátás, mitagadás, a tanács nem rossz. B. István eggyel túl a harmincon, mérnök, a közeli gyár alkalmazottja, havi nyolcezerért. Az asszonyka bolti eladó, s jó hónap, ha tisztán kézhez kap ötezret. De ezzel nem számolhatnak, elmegy albérletre, fűtésre, világításra, vízre. Két éve, hogy a parányi épületben élnek, ami önállónak önálló ugyan, hiszen csak ők lakják, de nagyon messze van az álombéli, „csak a miénk” otthontól. Valamikor tyúkólnak építették, s külön szerencse, hogy a hajdan volt tulajdonos úgy szerette a kappanhúst. A kiherélt kakasokét, mert miattuk kellett a két helyiség, hogy külön legyenek, s ne háborgassák a tojótyúkokat. Forintot forintba, napot napba öltve éldegélnek hőseink, s még dédelgetik magukban a reményt, hogy egyszer majd jobb lesz. És tesznek is érte. A férfi harmadállást másodállásra vállal, az asszonyka munkaidő után takarítani, hajnalok hajnalán lángostésztát dagasztani jár. De élni kell, enni, valamicskét ruházkodni, néha egyegy könyv is s ott vannak a részletek, bútorra, tévére, hűtőszekrényre. Sok. Jó, ha havonta háromezer tisztán megmarad. Hónapokkal ezelőtt határozottan megfészkelt bennük a bizakodás. Hitték, megmutatkozott végre előttük is a boldoguláshoz vezető út, az újrakezdési kölcsön képében. Egészen beleélték magukat, terveket dédelgettek, hogy majd az asszony önálló lesz, felveszik szépen a négyszázezret, s vegyeskereskedést nyitnak belőle. Ámde hol élnek ők, a széplelkek, a kis naivak? Mert feledték, hogy csak a pénz az, ami pénzt tud fialni. Hogy’ tudnának ők eleget tenni a kölcsön feltételeinek, miféle ingó és ingatlan vagyonnal vállalhatnának önmagukért biztosítékot, amikor semmijük sincs? Álmaik zátonyra futottak, s fejüket megadón hajtották a mindennapi robot jármába. S most ime, mint derült égből villámcsapás, úgy ütött közéjük az a hétfői nap. B. István most már, amíg csak él, hallani fogja a vele száguldó mentőautó szirénáját, s komoly oka van rá. Azon a hétfőn kipécézte magának és sarkába lépett a kaszás. Most a nyolcágyas kórteremben fekszik, képek peregnek benne, s már-már rettegéssel gondol vissza az intenzív osztályon töltött napokra. Maga volt a pokol, de legalábbis a tornáca. Volt, elmúlt. Istennek, sorsnak, orvosoknak hála? Ki tudja. Elmúlt, és ez a lényeg. B. István ismét terveket sző, s visszatelepszik agyának, képzeletének központjába az, ami mindennél előrébb való: az önálló otthon. Nyílik a kórterem ajtaja, főorvos úr jó, s vele a vizitelek fehér köpenyes kara. — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — kémleli szemüvege mögül hősünket főorvos úr. — Ragyogatok — hangzik a felelet —, viszonylag jól. — Úgy-úgy — helyesel főorvos úr —, de nemhogy viszonylag, hanem egyértelműen jobban van. Ezt én tudom. Barátom, egy-két hét és hazabocsátjuk. Jó lesz? — Nagyon. Főorvos úr arca váratlanul elkomorul, homlokán gondbarázdált, kihúzza magát, s katonásan áll finom bőrcipőjében. Jelentőségteljesen fejét emeli. — De csak mértékkel! — csap le lapító hősünkre. — Mértékkel. Ez a lényeg. És nem megszakítani önmagát. Én nem értem, hogy mi van az emberekkel. Telhetetlenek, mohók és harácsolók. Semmi sem elég. Mindenki többet akar és elfeledkeznek róla, hogy nem csak anyagi javak vannak a világon. — Muszáj hajtani, főorvos úr kérem — kottyant közbe B. István —, mert leköröznek bennünket az árak, és ott vagyunk, ahol a part szakad. — Tessék okosan beosztani az erőt. Hajtják itt nekem magukat szakadásig, és utóbb engem okolnak, amiért annyian elmennek a legszebb korukban. És miért? — emeli föl a hangját főorvos úr. — Mert mindenki többet akar elérni, mint amire lehetősége van. Hát hol van az előírva, hogy mindenkinek a Rózsadombon vagy a Pasaréten kell laknia? — Nem villáért hajtok, ötven négyzetméter is elég, lakótelepen. — Mesebeszéd. Mondja, hogy jó fiú legyen. Látok, amit látok. Akkor sem szabad kizsarolni magát. Nyugalom, barátom, nyugalom -- főorvos úr filozófikus arcot vág. — Engem az élet megtanított rá, hogy legfőbb erényünk a mértékletesség és a bizakodás. Elhiheti, Főorvos úr kihúzza magát, mert kísérőinek bólogatását látva hiszi, hogy tökéletesen igaza van. (Mellesleg, csak úgy adalék gyanánt, az a hír járja róla, hogy nagyon szépen keres ...) Főorvos úr nekihevülten folytatja: — És a lelki békesség, barátom. Arról sem szabad megfeledkezni. Egyáltalán, tudja maga, mi az, hogy lelki békesség, belső nyugalom? — Vágytam rá. Valamikor azt gondoltam, hogy egyszer megadatik. Több szó nem esik. A fehér köpenyesek kara tovacsörtet, B. István magára marad. S most, utólag döbben rá, milyen messzire kerültek egymástól a főorvos úrral. És egyre távolodnak. Egykét év, és nem tudnak szót váltani. Mert nem értik meg egymást. Pedig közös az anyanyelvük. Mindkettőjüké a magyar. 1990. JÚNIUS 19.