Szabad Föld, 1991. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-11 / 24. szám

8 SZABAD FÖLD a K­Elsiír’Offi­cisz kisebb stációi N­em akármilyen élményekről mesél egy nyugdí­jas ügyvéd, dr. Lakos Géza, akit 1951. június 8-án, az ország legfiatalabb családfőjeként, az egyetemi padok közül telepítettek ki feleségével és két óvodás korú gyermekével Budapestről Biharzsadány­­ba, miután kizárták az egyetem jogi karának utolsó évfolyamáról. Ekkor jöttek rá ugyanis, hogy ez az ügyvédjelölt nem más, mint annak a szentesi rendőr­­kapitánynak az öccse, akit 1946 márciusában a kom­munista párt helyi vezetői meggyilkoltatták. (A szen­tesi rendőrkapitányt, ifj. Lakos Józsefet Göncz Árpád köztársasági elnök a minap posztumusz végtisztesség­ként a Magyar Köztársaság Csillagrendje kitüntetés­ben részesítette. A szerk. megjegyzése:) Nem akart párttag lenni. Tehát: osztályellenség. A ma hetvenkét éves, nyugdíjas ügyvéd kálváriája nagyszabású filmre kívánkozik. De ennek is, mint minden „életműnek” megvan a humoros, meg az ér­zelmi oldala is. Amikor elindultak az ÁVH-sokkal a Petőfi Sándor utcai lakásukból, az egyik ÁVH-s ott­maradt a lakás ajtajában, nem ment velük a teher­autóig. Mégis érzett valami kényszert, hogy elköszön­jön a szerencsétlenektől. Azt mondta idegességében: „Nem mondhatom, hogy viszontlátásra, mert biztos, hogy ilyen emberrel, mint én vagyok, nem akarnak találkozni. ” Aztán arra a kocsmai jelenetre emlékezik, amikor Békésen még csak havonta kétszer csapoltak sört, mert oda annyi jutott. Lakos Géza mint kémény­seprősegéd állt sorba a kánikulában a meleg sörért. A kocsma távoli asztalánál nézte a tülekedést gróf Práznovszky Iván, hazánk volt párizsi követe, és só­­várgó szemén látszott, mennyire kívánna egy pohár­ral. Lakos Géza épp akkor kapta el ezt a tekintetet, amikor rá került a sor és kezében a korsó habzó sör­rel, a tumultuson kívülre verekedte magát. Nem tu­dott egy kortyot sem inni. Letette a „követ úr” asztalá­ra a korsót és azt mondta: kedves egészségére! Mint­ha csak néhány pillanat múlva ott állhatna a másik korsó is mellette. Pedig ahhoz legalább hatvan-nyolc­van férfiból álló sor végén újra elhelyezkedve lehetett hozzájutni. Két hét múlva ... A nyolcvanon túli diplo­mata ezek szerint utolsó korsó sörét itta akkor Béké­sen. Venkei István vonalmester, a távíróoszlopot állító kollektíva alapszervi párttitkára, jóindulattal volt a „kitelepített osztályellenség” tagjaival. Lakos Géza már több száz távíróoszlopot állított fel — ásott földbe és betonozott le — társaival, amikor kiderült, hogy nincs a családjának egy deka tüzelője sem és közele­dik a november. Venkei vonalmester „leselejtezett” néhány kiemelt régi oszlopot, fölvágatta és maga vitte el kerékpárja kormányán, méteres darabokban a két kisgyermekes család „otthonába”. Másfél évi kemény munka után azért bocsátották el innen is Lakos Gézát, mert „a távíróoszlopok állítása közben osztályellen­ségként lehallgathatja a drótot...” Persze az „elbo­csátó szép üzenet” augusztusban érkezett, de a párttit­kár elkeverte íróasztala romjai közé, és csak negyedév múlva talált rá ... A Székkutasi Állami Gazdaságba már mint a Mező­­gazdasági Könyvkiadó terjesztője érkezett a kicsapott egyetemista. A főkönyvelőt kereste 1954 telén. A be­mutatkozó ügynöknek azt mondta az eredményeket kiválóan ismerő gazdasági vezető, hogy állítson össze ajánlatából egy megrendelést, és ő aláírja. Lakos Géza alig mert hinni a fülének! Bátortalan volt a ceruzája, pedig ettől függött a jutaléka. Végül 4200 Ft értékű könyvrendelést írt a nyomtatványra. A főkönyvelő rá­nézett a számoszlop aljára és azt mondta: — Egészítse ki ötezerre! Mit számít az már a három és fél milliós deficit mellett? ... A Békés megyei Kéményseprő Vállalatnak nagy szüksége lett volna jelentkezőre, hiszen kiöre­gedett néhány körzet szakembere, és a kémé­nyek tűzveszélyesekké válhattak. Lakos Géza jelent­kezett levélben a békéscsabai vállalat személyzetisé­nél. A fura figura elutasította. Pedig a vállalat tovább­ra is hirdette, hogy kéményseprést vállaló férfiakat keres. Az éhség rávitte, hogy bekerékpározzon Békés­csabára és személyesen is megkeresse a személyzeti osztály vezetőjét, aki „a munkásosztály képviselője” volt. A bemutatkozás után hápogott, hogy most nincs is munkafelvétel, már betelt a státus, későn jelent meg a hirdetés. Az állásért harcoló joghallgató nem hagyta annyiban. — Pedig jobban ismerem a kéményseprők kézi­könyvét, mint bármelyik dolgozójuk — állította kemé­nyen. — Hogyan? — lepődött meg a személyzetis. — Apósom, dr. vitéz Roncsik Ernő — a debreceni tűzoltó főparancsnok — írta ezt a könyvet. — Nála vizsgáztam — enyhült meg az ország bás­tyáján minden rést bedugaszoló személyzetis, és föl­vette Lakos Gézát kiképzetlen kéményseprőnek. Per­sze a gyakorlat teszi a mestert, két év múlva „diplo­mát” is kapott szaktudása alapján a békési „fekete­ember”. Nádor István Faluházasság: Nagytárkánypuszta nem válik el Nem tudom megérteni, ezen a vörös földön hogyan tudnak a nyír­fák ilyen szép fehér törzset nevelni. Ahogy befordul az autó a Nyirádról Sümegre tartó aszfaltszalagról a jobbra nyíló bekötőútra, ebből a lá­ngosan bájos fából nőtt ligetek kö­zött kanyarog előbb Darvastóra, on­nét meg Nagytárkánypusztára. Az egész tán másfél kilométer, mégis milyen messzinek tűnik a külvilágtól. Nem mindig volt ez így. Darvastó egy hajdan jól termő bauxitbánya „fedőneve". Ma a fölhagyott alvilági labirintus fölött a régi épületekben és megannyi földszintes házikóban élnek a Fővárosi Tanács Szocioterá­­piás Intézetének lakói. Fordul az út, remekül mutató víz­mű mellett gurul a kocsi, s máris Nagytárkánypusztán találom ma­gam. A szelíd erdők övezte aprócs­ka helységben, ahol mindössze vagy negyedezren élnek, nemrégi­ben a haragvás vert tanyát. A fa­lucska két pártra szakadt. Egy ki­sebb tömörülés a mindenáron való önállósodást erőltette, a többiek pedig nem voltak hajlandók elválni eddigi székhelyközségüktől, a Sü­meg melletti Csabrendektől. A biz­tonságot, a jó életfeltételek megma­radásának zálogát az eddigi egy­ségben látták. Akik a saját lábra ál­lás mellett kardoskodtak, megkap­ták a választ a népszavazás ered­ményében: 150 választásra jogosult polgár közül 129-en voksoltak, s kö­zülük mindössze 33-an vélték úgy, nem kell nekik társnak a nagyobb szomszéd. Hosszú történeteket hallok a már-már fizikaivá is éleződött, sze­mélyességtől sem mentes torzsal­kodások egész sorozatáról. Ameny­­nyire valaki képes egy csónakból a fölkavart vizű tó mélyére nézni, any­­nyira tud a látogató egy falu tán ge­nerációk alatt kialakult kapcsolat­­rendszerében s a családok, dinasz­tiák régi és újabb sérelmei között eligazodni. Nagytárkánypuszta aprócska te­lepülése Csabrendek belterületi ré­szeként azon helységek közé tarto­zott, amelyeknek lakói előbb a föld­művelésből éltek, később pedig a nagy dunántúli bauxitbányászkodás kézzelfoghatóan kedvező hatásait is élvezhették. A Padragkúttól csak­nem Sümegig húzódó bányák egész sora munkalehetőséggel szolgált, jó minőségű utak épültek erre, a nagy mélységekből fölszi­vattyúzott kristálytiszta karsztvízből pedig elsőként ők részesedtek. Csabrendek átlagon felüli fejlődését is a mezőgazdaságon kívül a nagy­mérvű iparosodásnak köszönheti. Az eldugott Nagytárkánypuszta komfortos kis hely. Elég, ha azt em­lítem meg, hogy nincs messze az idő, amikor a rendeki kábeltelevízi­ós hálózat, no meg az automata te­lefonközpont érpárjai ide is kifutnak. Igaz, iskolájuk a körzetesítés és a kevés gyermek miatt nincsen már, azonban új házhelyekre, tehát a fa­lucska fejlődésére az igény eleve­nen él az itteni fiatalokban Nemigen lelek magam sem ész­szerű magyarázatot arra, vajon miért kéne egy ekkora településnek erőlködnie, saját közigazgatási in­tézményt fundálnia, hogyha műkö­dési feltételeik a mostani körülmé­nyek közepette adottak, jól olajo­zottan mennek dolgaik. A falu köz­­tiszteletben álló szószólói, köztük Zsebeházy Sándor, a nyugdíjas ta­nító úr azt állítják: nem érett még meg a helyzet arra, hogy magunkra maradjunk, a temérdek gonddal képtelenek volnánk megbirkózni egyedül. Nagytárkánypusztán — most úgy látszik — az érzelmek hullámai elsi­multak a felszínen, de­ a mély sokáig örvénylik még. A kis tavak vize azonban sokkal hamarabb tisztul, mint a tengereké. Gyarmati József 1991. JÚNIUS 11. ) ­____________________________________________________ A tagoké legyen a tulajdonjog Lapjuk 19. számában a Tanácskozás a szövetkezetekről című cikk­ben olvastam a következő mondatot: „Régi igény, hogy a szövetkezetek tagjai legyenek a szövetkezeti vagyon tényleges tulajdonosai.” Ez való­ban nagyon régi vágy, de — legalábbis az üdülőszövetkezetek vonatko­zásában — még ma is csak vágy. Ugyanis az mgtsz-ek, az értékesítő szövetkezetek, a lakásépítő szö­vetkezetek stb. működésére vannak jogszabályok, de az üdülőszövetke­zetekre vonatkozóan nincsenek a szövetkezetek tagjainak megfelelő jog­szabályok. Az üdülőszövetkezeteket a tagok hozták létre, és mind az épí­tési, mind a berendezési költségeket kizárólag a tagok fizették ki, így természetes lenne, hogy a tulajdonjog is kizárólag a tagokat illesse meg. Az üdülőszövetkezeti üdülők azonban az ingatlan-nyilvántartásban nem a tagok személyi tulajdonaként vannak bejegyezve, hanem az üdülőszö­vetkezet, mint jogi személy tulajdonaként. Erre a ma is érvényben levő jogszabály az üdülőszövetkezet alapszabálya alapján ad lehetőséget. Az üdülőszövetkezeteknek van alapszabályuk, amely kimondja a tulajdon­jognak az ingatlan-nyilvá­­tartásba történő bejegyzését, de ezt a vezető­ség úgy értelmezi, hogy az üdülőszövetkezetet illeti meg a tulajdonjog, a tagokat pedig csak üdülési jog. Dacára annak, hogy mindent az üdülő­szövetkezeti tagok fizettek! A lakásépítő szövetkezetek ugyanilyen formában alakultak meg, de ott a szövetkezeti tagok tulajdonaként van bejegyezve az ingatlan-nyil­vántartásba az ingatlan. Semmiképpen nem indokolható különbséget tenni a lakásépítő szövetkezet és az üdülőszövetkezet között! Nagyon szükséges lenne olyan jogszabály megalkotása, amely egyértelműen kimondja, hogy a tulajdonjog az üdülőszövetkezetekben is az üdülőszövetkezeti tagokat illeti meg. Mező József Sárbogárd Szegények vagyunk, mégis pazarlunk Amit szeretnék szóvá tenni, úgy gondolom, valamennyiünket érint. Siránkozunk, hogy szegények vagyunk, ugyanakkor nagyon sok min­denben pazarlunk. Több hasznos dolgot a szemétbe dobunk, mert rá va­gyunk kényszerítve. Ugyanakkor szennyezzük a levegőt és a talajt is. Azt mondják, papírhiány van, de például a tojástartó dobozokat dobjuk a sze­métbe, mert nem veszik vissza! A többkilós mosószeres dobozokat, a kü­lönböző műanyag flakonokat, üvegeket dobáljuk ki, és jó drágán gyár­tunk újakat. Vajon, ekkora munkanélküliség mellett nem tudnák az ille­tékesek megoldani, hogy pár forintért visszavennék felvásárlóhelyeken ezeket a tárgyakat? Így nemcsak sok alapanyagot takaríthatnánk meg, hanem emberek munkalehetőséghez juthatnának. Ha a gazdag amerika­iaknak megéri az alumínium konzervesdobozokat visszavásárolni, akkor nekünk sokkal jobban meg kellene fontolni, mit dobjunk ki. . . Forintos Gyuláné Badacsonytomaj Csurgóról jöttek hozzánk Sok szépen induló tevékenység vált semmivé körülöttünk is, így megbecsüljük a már 12 éve működő klubunkat. Változatos programokat szervezünk saját klubtagjaink és a vendég klubtagok szórakoztatására, tapasztalatcsere-átadásra. A napokban látogatott el hozzánk a csurgói Csokonai Művelődési Központ nyugdíjasklubja. A vendégeket a klubdél­utánon Horvát Istvánné polgármester üdvözölte, és elbeszélgetett velük. Ezután ellátogattak a központi parkban lévő második világháborús em­lékműhöz. Tisztelettel adóztak a hősök emlékének. Majd megtekintették a háborús romjaiból újjáépült templomot is. A vendégek a kellemesen el­töltött nap után az esti órákban utaztak vissza Csurgóra. Kocsis Sándorné Kutas Kérdezték — válaszolunk Bányai Sándor, Gyula. Az adó­zás rendjéről szóló 1990. XCI. tör­vény 95. paragrafusának első be­kezdése értelmében az adó megál­lapításához való jog annak a naptá­ri évnek az utolsó napjától számí­tott 5 év elteltével évül el, amely­ben az adóról bevallást, bejelentést kellett volna tenni, illetve bevallás, bejelentés hiányában az adót meg kellett volna fizetni. Az önkor­mányzat jogszerűen jár el, amikor az olvasónk tulajdonában lévő sze­mélygépkocsi-utánfutó után nem három, hanem öt évre visszamenő­leg kéri az adó megfizetését. Kovács Jánosné, Hatvan: Csalá­di pótlék az után a gyermek után jár, aki tizenhat évesnél fiatalabb, tizenhat évesnél idősebb, de húsz­évesnél fiatalabb, és alap-­ vagy kö­zépfokú oktatási intézmény nappali tagozatán tanul; tizenhat évesnél idősebb, de húszévesnél fiatalabb, és a dolgozók általános vagy közép­iskolájában tanul; tartósan beteg, illetőleg testi vagy értelmi fogyaté­kos. Horváth Györgyné, Miskolc: Ol­vasónk az alábbi címen rendelheti meg a keresett folyóiratot. Hírlap­előfizetési és Lapellátási Iroda (HE­­LIR), 1900 Budapest, XIII., Lehel u. 10/A. Veres Ernőné, Budapest: Az or­szágos közforgalmú vasutak vona­lain díjmentesen utazhat az a ma­gyar állampolgár, aki hetvenedik életévét betöltötte. E kedvezmény a másodosztályú kocsira szól. A díj­mentes utazás a hetvenedik életév betöltésének napjától jár, melynek igazolásához a személyi igazolvány felmutatása szükséges. Balázs Józsefné, Esztergom: A rokkantsági nyugdíj megállapítása szempontjából az illetékes orvosi bizottság azt a csökkent munkaké­pességű dolgozót nyilvánítja rok­kanttá, aki munkaképességét leg­alább 67 százalékban elvesztette. A rokkantság fokának megfelelően három csoportba sorolhatják a be­tegeket. Az I. csoportba a teljesen munkaképtelenek és mások gondo­zására szorulók kerülnek, a II-ba a munkaképtelenek, de mások gon­dozására nem szorulók tartoznak. A III. csoportba az kerül, aki a 67 százalékos rokkantságot eléri.

Next