Szabad Föld, 1991. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-11 / 24. szám
8 SZABAD FÖLD a KElsiír’Officisz kisebb stációi Nem akármilyen élményekről mesél egy nyugdíjas ügyvéd, dr. Lakos Géza, akit 1951. június 8-án, az ország legfiatalabb családfőjeként, az egyetemi padok közül telepítettek ki feleségével és két óvodás korú gyermekével Budapestről Biharzsadányba, miután kizárták az egyetem jogi karának utolsó évfolyamáról. Ekkor jöttek rá ugyanis, hogy ez az ügyvédjelölt nem más, mint annak a szentesi rendőrkapitánynak az öccse, akit 1946 márciusában a kommunista párt helyi vezetői meggyilkoltatták. (A szentesi rendőrkapitányt, ifj. Lakos Józsefet Göncz Árpád köztársasági elnök a minap posztumusz végtisztességként a Magyar Köztársaság Csillagrendje kitüntetésben részesítette. A szerk. megjegyzése:) Nem akart párttag lenni. Tehát: osztályellenség. A ma hetvenkét éves, nyugdíjas ügyvéd kálváriája nagyszabású filmre kívánkozik. De ennek is, mint minden „életműnek” megvan a humoros, meg az érzelmi oldala is. Amikor elindultak az ÁVH-sokkal a Petőfi Sándor utcai lakásukból, az egyik ÁVH-s ottmaradt a lakás ajtajában, nem ment velük a teherautóig. Mégis érzett valami kényszert, hogy elköszönjön a szerencsétlenektől. Azt mondta idegességében: „Nem mondhatom, hogy viszontlátásra, mert biztos, hogy ilyen emberrel, mint én vagyok, nem akarnak találkozni. ” Aztán arra a kocsmai jelenetre emlékezik, amikor Békésen még csak havonta kétszer csapoltak sört, mert oda annyi jutott. Lakos Géza mint kéményseprősegéd állt sorba a kánikulában a meleg sörért. A kocsma távoli asztalánál nézte a tülekedést gróf Práznovszky Iván, hazánk volt párizsi követe, és sóvárgó szemén látszott, mennyire kívánna egy pohárral. Lakos Géza épp akkor kapta el ezt a tekintetet, amikor rá került a sor és kezében a korsó habzó sörrel, a tumultuson kívülre verekedte magát. Nem tudott egy kortyot sem inni. Letette a „követ úr” asztalára a korsót és azt mondta: kedves egészségére! Mintha csak néhány pillanat múlva ott állhatna a másik korsó is mellette. Pedig ahhoz legalább hatvan-nyolcvan férfiból álló sor végén újra elhelyezkedve lehetett hozzájutni. Két hét múlva ... A nyolcvanon túli diplomata ezek szerint utolsó korsó sörét itta akkor Békésen. Venkei István vonalmester, a távíróoszlopot állító kollektíva alapszervi párttitkára, jóindulattal volt a „kitelepített osztályellenség” tagjaival. Lakos Géza már több száz távíróoszlopot állított fel — ásott földbe és betonozott le — társaival, amikor kiderült, hogy nincs a családjának egy deka tüzelője sem és közeledik a november. Venkei vonalmester „leselejtezett” néhány kiemelt régi oszlopot, fölvágatta és maga vitte el kerékpárja kormányán, méteres darabokban a két kisgyermekes család „otthonába”. Másfél évi kemény munka után azért bocsátották el innen is Lakos Gézát, mert „a távíróoszlopok állítása közben osztályellenségként lehallgathatja a drótot...” Persze az „elbocsátó szép üzenet” augusztusban érkezett, de a párttitkár elkeverte íróasztala romjai közé, és csak negyedév múlva talált rá ... A Székkutasi Állami Gazdaságba már mint a Mezőgazdasági Könyvkiadó terjesztője érkezett a kicsapott egyetemista. A főkönyvelőt kereste 1954 telén. A bemutatkozó ügynöknek azt mondta az eredményeket kiválóan ismerő gazdasági vezető, hogy állítson össze ajánlatából egy megrendelést, és ő aláírja. Lakos Géza alig mert hinni a fülének! Bátortalan volt a ceruzája, pedig ettől függött a jutaléka. Végül 4200 Ft értékű könyvrendelést írt a nyomtatványra. A főkönyvelő ránézett a számoszlop aljára és azt mondta: — Egészítse ki ötezerre! Mit számít az már a három és fél milliós deficit mellett? ... A Békés megyei Kéményseprő Vállalatnak nagy szüksége lett volna jelentkezőre, hiszen kiöregedett néhány körzet szakembere, és a kémények tűzveszélyesekké válhattak. Lakos Géza jelentkezett levélben a békéscsabai vállalat személyzetisénél. A fura figura elutasította. Pedig a vállalat továbbra is hirdette, hogy kéményseprést vállaló férfiakat keres. Az éhség rávitte, hogy bekerékpározzon Békéscsabára és személyesen is megkeresse a személyzeti osztály vezetőjét, aki „a munkásosztály képviselője” volt. A bemutatkozás után hápogott, hogy most nincs is munkafelvétel, már betelt a státus, későn jelent meg a hirdetés. Az állásért harcoló joghallgató nem hagyta annyiban. — Pedig jobban ismerem a kéményseprők kézikönyvét, mint bármelyik dolgozójuk — állította keményen. — Hogyan? — lepődött meg a személyzetis. — Apósom, dr. vitéz Roncsik Ernő — a debreceni tűzoltó főparancsnok — írta ezt a könyvet. — Nála vizsgáztam — enyhült meg az ország bástyáján minden rést bedugaszoló személyzetis, és fölvette Lakos Gézát kiképzetlen kéményseprőnek. Persze a gyakorlat teszi a mestert, két év múlva „diplomát” is kapott szaktudása alapján a békési „feketeember”. Nádor István Faluházasság: Nagytárkánypuszta nem válik el Nem tudom megérteni, ezen a vörös földön hogyan tudnak a nyírfák ilyen szép fehér törzset nevelni. Ahogy befordul az autó a Nyirádról Sümegre tartó aszfaltszalagról a jobbra nyíló bekötőútra, ebből a lángosan bájos fából nőtt ligetek között kanyarog előbb Darvastóra, onnét meg Nagytárkánypusztára. Az egész tán másfél kilométer, mégis milyen messzinek tűnik a külvilágtól. Nem mindig volt ez így. Darvastó egy hajdan jól termő bauxitbánya „fedőneve". Ma a fölhagyott alvilági labirintus fölött a régi épületekben és megannyi földszintes házikóban élnek a Fővárosi Tanács Szocioterápiás Intézetének lakói. Fordul az út, remekül mutató vízmű mellett gurul a kocsi, s máris Nagytárkánypusztán találom magam. A szelíd erdők övezte aprócska helységben, ahol mindössze vagy negyedezren élnek, nemrégiben a haragvás vert tanyát. A falucska két pártra szakadt. Egy kisebb tömörülés a mindenáron való önállósodást erőltette, a többiek pedig nem voltak hajlandók elválni eddigi székhelyközségüktől, a Sümeg melletti Csabrendektől. A biztonságot, a jó életfeltételek megmaradásának zálogát az eddigi egységben látták. Akik a saját lábra állás mellett kardoskodtak, megkapták a választ a népszavazás eredményében: 150 választásra jogosult polgár közül 129-en voksoltak, s közülük mindössze 33-an vélték úgy, nem kell nekik társnak a nagyobb szomszéd. Hosszú történeteket hallok a már-már fizikaivá is éleződött, személyességtől sem mentes torzsalkodások egész sorozatáról. Amenynyire valaki képes egy csónakból a fölkavart vizű tó mélyére nézni, anynyira tud a látogató egy falu tán generációk alatt kialakult kapcsolatrendszerében s a családok, dinasztiák régi és újabb sérelmei között eligazodni. Nagytárkánypuszta aprócska települése Csabrendek belterületi részeként azon helységek közé tartozott, amelyeknek lakói előbb a földművelésből éltek, később pedig a nagy dunántúli bauxitbányászkodás kézzelfoghatóan kedvező hatásait is élvezhették. A Padragkúttól csaknem Sümegig húzódó bányák egész sora munkalehetőséggel szolgált, jó minőségű utak épültek erre, a nagy mélységekből fölszivattyúzott kristálytiszta karsztvízből pedig elsőként ők részesedtek. Csabrendek átlagon felüli fejlődését is a mezőgazdaságon kívül a nagymérvű iparosodásnak köszönheti. Az eldugott Nagytárkánypuszta komfortos kis hely. Elég, ha azt említem meg, hogy nincs messze az idő, amikor a rendeki kábeltelevíziós hálózat, no meg az automata telefonközpont érpárjai ide is kifutnak. Igaz, iskolájuk a körzetesítés és a kevés gyermek miatt nincsen már, azonban új házhelyekre, tehát a falucska fejlődésére az igény elevenen él az itteni fiatalokban Nemigen lelek magam sem észszerű magyarázatot arra, vajon miért kéne egy ekkora településnek erőlködnie, saját közigazgatási intézményt fundálnia, hogyha működési feltételeik a mostani körülmények közepette adottak, jól olajozottan mennek dolgaik. A falu köztiszteletben álló szószólói, köztük Zsebeházy Sándor, a nyugdíjas tanító úr azt állítják: nem érett még meg a helyzet arra, hogy magunkra maradjunk, a temérdek gonddal képtelenek volnánk megbirkózni egyedül. Nagytárkánypusztán — most úgy látszik — az érzelmek hullámai elsimultak a felszínen, de a mély sokáig örvénylik még. A kis tavak vize azonban sokkal hamarabb tisztul, mint a tengereké. Gyarmati József 1991. JÚNIUS 11. ) ____________________________________________________ A tagoké legyen a tulajdonjog Lapjuk 19. számában a Tanácskozás a szövetkezetekről című cikkben olvastam a következő mondatot: „Régi igény, hogy a szövetkezetek tagjai legyenek a szövetkezeti vagyon tényleges tulajdonosai.” Ez valóban nagyon régi vágy, de — legalábbis az üdülőszövetkezetek vonatkozásában — még ma is csak vágy. Ugyanis az mgtsz-ek, az értékesítő szövetkezetek, a lakásépítő szövetkezetek stb. működésére vannak jogszabályok, de az üdülőszövetkezetekre vonatkozóan nincsenek a szövetkezetek tagjainak megfelelő jogszabályok. Az üdülőszövetkezeteket a tagok hozták létre, és mind az építési, mind a berendezési költségeket kizárólag a tagok fizették ki, így természetes lenne, hogy a tulajdonjog is kizárólag a tagokat illesse meg. Az üdülőszövetkezeti üdülők azonban az ingatlan-nyilvántartásban nem a tagok személyi tulajdonaként vannak bejegyezve, hanem az üdülőszövetkezet, mint jogi személy tulajdonaként. Erre a ma is érvényben levő jogszabály az üdülőszövetkezet alapszabálya alapján ad lehetőséget. Az üdülőszövetkezeteknek van alapszabályuk, amely kimondja a tulajdonjognak az ingatlan-nyilvátartásba történő bejegyzését, de ezt a vezetőség úgy értelmezi, hogy az üdülőszövetkezetet illeti meg a tulajdonjog, a tagokat pedig csak üdülési jog. Dacára annak, hogy mindent az üdülőszövetkezeti tagok fizettek! A lakásépítő szövetkezetek ugyanilyen formában alakultak meg, de ott a szövetkezeti tagok tulajdonaként van bejegyezve az ingatlan-nyilvántartásba az ingatlan. Semmiképpen nem indokolható különbséget tenni a lakásépítő szövetkezet és az üdülőszövetkezet között! Nagyon szükséges lenne olyan jogszabály megalkotása, amely egyértelműen kimondja, hogy a tulajdonjog az üdülőszövetkezetekben is az üdülőszövetkezeti tagokat illeti meg. Mező József Sárbogárd Szegények vagyunk, mégis pazarlunk Amit szeretnék szóvá tenni, úgy gondolom, valamennyiünket érint. Siránkozunk, hogy szegények vagyunk, ugyanakkor nagyon sok mindenben pazarlunk. Több hasznos dolgot a szemétbe dobunk, mert rá vagyunk kényszerítve. Ugyanakkor szennyezzük a levegőt és a talajt is. Azt mondják, papírhiány van, de például a tojástartó dobozokat dobjuk a szemétbe, mert nem veszik vissza! A többkilós mosószeres dobozokat, a különböző műanyag flakonokat, üvegeket dobáljuk ki, és jó drágán gyártunk újakat. Vajon, ekkora munkanélküliség mellett nem tudnák az illetékesek megoldani, hogy pár forintért visszavennék felvásárlóhelyeken ezeket a tárgyakat? Így nemcsak sok alapanyagot takaríthatnánk meg, hanem emberek munkalehetőséghez juthatnának. Ha a gazdag amerikaiaknak megéri az alumínium konzervesdobozokat visszavásárolni, akkor nekünk sokkal jobban meg kellene fontolni, mit dobjunk ki. . . Forintos Gyuláné Badacsonytomaj Csurgóról jöttek hozzánk Sok szépen induló tevékenység vált semmivé körülöttünk is, így megbecsüljük a már 12 éve működő klubunkat. Változatos programokat szervezünk saját klubtagjaink és a vendég klubtagok szórakoztatására, tapasztalatcsere-átadásra. A napokban látogatott el hozzánk a csurgói Csokonai Művelődési Központ nyugdíjasklubja. A vendégeket a klubdélutánon Horvát Istvánné polgármester üdvözölte, és elbeszélgetett velük. Ezután ellátogattak a központi parkban lévő második világháborús emlékműhöz. Tisztelettel adóztak a hősök emlékének. Majd megtekintették a háborús romjaiból újjáépült templomot is. A vendégek a kellemesen eltöltött nap után az esti órákban utaztak vissza Csurgóra. Kocsis Sándorné Kutas Kérdezték — válaszolunk Bányai Sándor, Gyula. Az adózás rendjéről szóló 1990. XCI. törvény 95. paragrafusának első bekezdése értelmében az adó megállapításához való jog annak a naptári évnek az utolsó napjától számított 5 év elteltével évül el, amelyben az adóról bevallást, bejelentést kellett volna tenni, illetve bevallás, bejelentés hiányában az adót meg kellett volna fizetni. Az önkormányzat jogszerűen jár el, amikor az olvasónk tulajdonában lévő személygépkocsi-utánfutó után nem három, hanem öt évre visszamenőleg kéri az adó megfizetését. Kovács Jánosné, Hatvan: Családi pótlék az után a gyermek után jár, aki tizenhat évesnél fiatalabb, tizenhat évesnél idősebb, de húszévesnél fiatalabb, és alap- vagy középfokú oktatási intézmény nappali tagozatán tanul; tizenhat évesnél idősebb, de húszévesnél fiatalabb, és a dolgozók általános vagy középiskolájában tanul; tartósan beteg, illetőleg testi vagy értelmi fogyatékos. Horváth Györgyné, Miskolc: Olvasónk az alábbi címen rendelheti meg a keresett folyóiratot. Hírlapelőfizetési és Lapellátási Iroda (HELIR), 1900 Budapest, XIII., Lehel u. 10/A. Veres Ernőné, Budapest: Az országos közforgalmú vasutak vonalain díjmentesen utazhat az a magyar állampolgár, aki hetvenedik életévét betöltötte. E kedvezmény a másodosztályú kocsira szól. A díjmentes utazás a hetvenedik életév betöltésének napjától jár, melynek igazolásához a személyi igazolvány felmutatása szükséges. Balázs Józsefné, Esztergom: A rokkantsági nyugdíj megállapítása szempontjából az illetékes orvosi bizottság azt a csökkent munkaképességű dolgozót nyilvánítja rokkanttá, aki munkaképességét legalább 67 százalékban elvesztette. A rokkantság fokának megfelelően három csoportba sorolhatják a betegeket. Az I. csoportba a teljesen munkaképtelenek és mások gondozására szorulók kerülnek, a II-ba a munkaképtelenek, de mások gondozására nem szorulók tartoznak. A III. csoportba az kerül, aki a 67 százalékos rokkantságot eléri.