Szabad Föld, 1997. július-december (53. évfolyam, 26-52. szám)

1997-07-01 / 26. szám

4 Subm Hid Amikor Polonkay Sándor megpillan­totta a csöcsös ivókorsót a ligeti majális kirakodóinál, szívét melegség járta át. Hűha! Erre vágyott évek óta, a világot összejárta miatta. Lám, milyen az élet, pár méterre tápéi otthonától találja meg. Nem hitt a szemének. Megnézte, megta­pogatta. Ebből csak az ihat, aki mestere a lyukbefogásnak, mert ha nem, az ital­adó alkalmatosság megmakacsolja ma­gát. Dönthetik, szívhatják - nem ad nedűt. Kifizette az árát és hazavitte, a többi mellé illesztette. Odahívta a csalá­dot: - Nézzétek! Megvan a hatszázadik! A ház asszonya: - Az isten áldjon meg, Sándor! Minek már ez? - Anikó - szólt méltóságteljesen em­berünk -, úgyis tudod, ezerig nem állok meg. A nagyfiúk: - Na és ha eléred, aztán mit csinálsz? - Roland, Norbert, jól tudjátok, pihe­nek két hetet, és aztán újra kezdem... A történet május első napján zajlott. Polonkay Sándorék Déva utcai laká­sában amerre tekintünk, mindenhol kor­só. A falon, polcon, szekrény tetején. Még a fiúk szobájába vezető lépcsőn is. - Mindegyiknek megvan a maga tör­ténete - mondja Sándor, s találomra le­emel egy-egy ivóalkalmatosságot a ren­getegből. Barcelonát, Juventust, norvé­­giai halászkocsmát, belga ivót említ hozzá. Jó barátokat, ünnepi vacsorákat. Hohó! Ennek üljünk neki. - A honvédségnél dolgoztam - kezd a mesélésbe Sándor részt vettem a szé­kesfehérvári hadseregbajnokságon. At­létikai számot nyertem, korsót kaptam érte. Akkor még fogyasztottam a minő­ségi sört, és elhatároztam, minden máso­dik héten veszek egy új korsót. Hát, köz­ben leszoktam a sörről - mutat körbe a konyhán de a tizenvalahány év alatt összejött pár darab... ...hogy honnan, miért és miképpen, arra, íme, sorakozzanak Sándoréknál az alábbi korsótörténetek: - A legmesszebbről valók azok, ame­lyeket Roland fiam hozott Dél-Ameriká­­ból, amikor kint volt Argentínában, Chilében, Brazíliában. Érkeztek a hú­­gomék révén Amerikából, ők ott élnek. A barátok hoztak Afrikából, Ausztráliá­ból, így azt mondhatom, ha minden or­szág nem is, de a földrészek azért képvi­seltetik magukat. A gyűjtési szenvedély úgy alakult, hogy először kértem az is­merőseimet, ha külföldön járnak, hozza­nak korsót, kifizetem. Most már hoznak ajándékba is. Kotogány Jani például egy Bermudákról valóval lepett meg. A fő helyen, a konyhaszekrény tálaló­ján a barcelonai zenélő korsó áll, az­tán a legkedvesebb. Amikor a szegedi kézi­­labdásokkal kint voltunk, megnéztünk egy bajnoki focimeccset is a világhírű stadionban. A Barcelona-Real Sociedad meccsen irányítottam az ottani B-kö­­zépet, amikor fölemeltem a korsót, ame­lyik napelemmel működik, s ilyenkor el­játssza a katalán csapat sportindulóját, azt hitték a drukkerek, hogy én is egy őrült spanyol vagyok, tomboltak, zeng­ték a dalt. A másik, amelyikre igencsak büszke vagyok, az egy ötliteres tuborgos agyag­korsó. A fiamtól kaptam, amikor még if­júsági játékos volt a Szegedben. Milánó­ban vásárolta, kint voltak egy másfél he­tes focitornán. Vasárnap délben épp a te­raszon ültünk, mikor beköszönt, hozta a korsót, és örömmel mondta, hogy meg­verték 6-0-ra a Juventus ifit! Már rég nem voltam sörös, de azonnal belemér­tünk tíz üveggel. Amit még a focihoz köthetek, van olyan korsóm, amelyiket a Bayern Mün­chen játékosai írtak körbe. A korábbi bajnokok. Azt kint a bajor sörfesztiválon vettem. — Ital-nagykereskedéssel foglalko­zunk, kaptunk két hét jutalomutat a Dab sör jó forgalmazásáért, Dortmundba. A kereskedelmi igazgató személyesen adott át egy fedeles korsót, amely ottani specialitás, nekünk olyan, mint egy nagy szájú csatosüveg. A város szívében olyan, étteremben voltunk, ahol egy nagy,­tojás alakú pultot körbe lehet ülni, és oda csöveken folyik a sör. A Münche­ni Királyi Sörözőben a törzsvendégek maguk mossák el a korsóikat, beteszik a falba, és kis lakattal zárják le azokat. Másik helyen, igaz, háromszoros árért, de minimozdony jár, viszi a pénzt, hozza a sört. A sorolást az határozza meg, hogy a korsó fedeles vagy nyitott. Lehet üveg, porcelán és egyéb. A kézzel festettek Kalocsáról, Herendről, Hollóházáról vagy éppen Hódmezővásárhelyről va­lók. Értük a gyárba is elmentem. A ba­jor korsók, a fesztiválosok külön sort alkotnak. A szegediről mind a négy megvan, most várom az ötödiket. A viccesek, a tréfások, a különlegesek közt található dudálós, trombitás, pi­­kulás, női melleket, feneket formázó. Meg még minden, amit ember kitalál­hat. A magyarokra jellemző, hogy csi­náltak egy beugratós korsót, amit én egy szegedi szkanderversenyről haza is hoztam. Azt mondták, hogy épp ne­­kem­­ való, mert ugye már régóta járok badizni, súlyt emelni. Öntöttvasból készült, félig tömör a belseje, é­s az egészre ráégették a porcelánt és egy német sörmárkát. A koma, ha föl akar­ja emelni, könnyen pórul járhat, mert a csalikorsó 13 kiló. Épp a csalikorsó okán maradunk annyiban, hogy ezt elmés magyar eszelte ki, mert aki ilyet sokat emel­get, az a sörtől elbutul, az igaz, de közben meg is erősödik, mint a mon­dabéli Botond. Majoros Tibor A tápai Déva utcában Korsók­­ a világ minden részéből GYENES KÁLMÁN FELVÉTELE A korsógy­űjtő Polonkay Sándor akár világjáró sörreklám is lehetne, ha éppen szeretné az árpa levét kias&d­amir Wit I­TTHON - OTTHON Az évek feledéséből ismét előkapart szlogen, miszerint „Ön itthon otthon van!”, túlzás nélkül zseniális. Érzésem szerint a „Fabulon a bőre őre”óta nem pattant ki ilyen találó jelszó a kreatív agyakból. Csupán annyi hibádzik ebben az „itthon-otthon”-ban, mint a legtöbb reklámban: ha az ember egy kicsit is utánagondol, nyomban rádöbben, hogy egyszerűen nem igaz. Most, hogy ránk köszöntött a nyár, hirtelen direktbe kapcsoltak az ide­genforgalmi szakemberek, no és per­sze azok a - tisztelet a kivételnek - szakembereknek nem nevezhető emberek, akik busás hasznot remél­nek az újabb szezontól. Olvasom, hogy a Balaton-parti települések pol­gármesterei találkoztak azokkal a vállalkozókkal, főként vendéglátók­kal, akik minden esztendőben két és fél hónap alatt igyekeznek megke­resni az egész évi betevőt. És felte­hetően meg is keresik, máskülönben már rég elmenekültek volna a ma­gyar tenger partjáról. Így mit akarhattak a helybéli pol­gármesterek a halsütőktől, bóvliárusoktól, adózó és nem adózó szállásadóktól, panziósoktól, azt nem nehéz kitalálni: szolgáltatásaik­kal tegyék vonzóvá a települést, hi­szen ebben az esetben nemcsak a vállalkozó zsebe, hanem a község, a város bukszája is hízni fog. Vajon fog-e hízni? Vajon lehetséges-e kö­zös gondolkodásra késztetni olyan embereket, akik ezekben a nyári hó­napokban a fennmaradásukért, a túl­élésért - néha a szó szoros értelmé­ben - élethalál-küzdelmet folytat­nak? Az ünneprontás legcsekélyebb szándéka nélkül úgy gondolom, hiú ábránd ilyesmiben reménykedni mindaddig, amíg a hazai kapitaliz­mus fejlődése a turizmusban és a tu­risztikai vendéglátásban az arany­ásók korát idézi. Amíg egy balatoni vendéglősnek négyszer annyit kell „teljesítenie” naponta, mint ha az üz­lete a fővárosban működne; amíg a gátlástalan konkurencia olyasmikre is rákényszeríti, amit magától soha­sem tenne meg; amíg jattolnia kell a friss húsért éppúgy, mint az időben kiszállított sörért meg az utazási iro­dától küldött csoportért, amíg a vé­delmi pénzt is bele kell kalkulálnia az áraiba, és még folytathatnánk a sort... Nos, ilyen helyen kellene ott­hon éreznie magát a magyar ember­nek. Ellentmond a logikának és a józan észnek, hogy a Balaton mindmáig „működik”, annak ellenére, hogy rémtörténeteket hallani a megko­­pasztott külföldi turisták tömeges meneküléséről. Továbbá annak elle­nére, hogy a balatoni árakat - a sajtó szerint - a hazai kisember már képte­len megfizetni. A turizmussal kapcsolatos botrá­nyos történetekért és az elképesztő árakért azonban ma már nem kell fel­tétlenül a Balatonhoz látogatni. Döb­benten olvashattuk nemrég, hogy a pesti Belváros egyik éttermében, ahová éjszakánként felbérelt rosszlá­nyok verbuválják a gyanútlan külföldi palimadarakat, potom egymillió forin­tért megvacsorázhatott egy négyta­gú társaság. Az egészben a legszo­morúbb nem az, hogy ilyesmi meg­történhet, hanem az, hogy ezekkel az elképesztő árakkal ez a vendéglő állítólag semmi olyan előírást nem szegett meg, amiért azonnal és vég­legesen be lehetne zárni! A három hónapi kényszerszünetet csak azért szabták ki rájuk, mert nem volt en­gedélyük melegkonyhára. Az ilyesmi által is terjed ám hírünk a világban! D­e azért mi csak próbáljuk jól érezni magunkat itthon! És ezt őszintén, szívből kívánom honfitársamnak. Akár jut pénze a Ba­latonra, akár pedig hallgat a reklám hívó szavára, és Kréta, Korfu, Tene­rife után felfedezi Magyarországot is. Azt ajánlom, addig tegye ezt, amíg tenni érdemes. Amíg talál olyan szép vidékeket az országban, ahová a tu­ristákat eddig nem követték a turiz­mus vámszedői, ahol ingyen lehet er­dőt járni, tavakban, patakokban für­deni, s hallgatni a madarak énekét. Ha vannak még énekesmadarak. Ahol olcsó és ízletes a kifőzde koszt­ja, s ahol kevés pénzzel is boldogan, tartalmasan lehet nyaralni. A szakemberek állítják: akadnak még ilyen helyek Magyarországon. Ahová még nem jutottak el az arany­ásók, s ahol éppen ezért bárki olcsó és gondtalan nyaralásra számíthat. Ahol itthon valóban otthon érezheti magát! Merly Krisztina minden 1997. JÚLIUS 1. TÖRVÉNYTELEN TÖRTÉNETEK A szerb pisztolyos vatikáni meséje Bizonyára emlékeznek olvasó­ink az országos felháborodást ki­váltó kiskunfélegyházi gyilkossági kísérletre, amikor is az alföldi vá­ros Sarlós Boldogasszony-plébá­niájának papját akarta megölni egy elvetemült szerb ámokfutó, de szerencsére nem sikerült kiol­tania az egyházfi életét. Az ügyet nemrég tárgyalták a Bács-Kiskun Megyei Bíróságon. Az 57 esztendős vádlottnak, Vojislav T.-nek szép kis priusza van. A hajdani Jugoszláviában ti­zenegyszer volt büntetve lopá­sért, erőszakos közösülés kísér­letéért, okirattal való visszaélé­sért. Családját hátrahagyva még 1978-ban vándorolt az akkori NSZK-ba, ám ott sem tudott kibúj­ni a bőréből, tovább haladt a bű­nözés útján. Nyolc alkalommal ke­rült szembe a törvénnyel, börtön­ben is ült. Utolsó büntetéséből 1991 elején szabadult. Magyarországra 1995 végén érkezett, zsebében egy öntöltő pisztollyal, melyet engedély nél­kül hozott magával. Egy kiskun­­halasi hotelban szállt meg, ahol két férfival találkozott. Állítólag ez a két titokzatos illető bérelte fel a kiskunfélegyházi plébános meg­ölésére. Csődöt mondott a riasztó Tavaly január elsején éjszaka hármasban tekintették meg a helyszínt. Az idegenek részlete­sen elmagyarázták, hogy a ház­ban és az udvaron mi hol találha­tó, majd Vojislav átmászott a kerí­tésen és alapos szemlét tartott. Ezután visszatértek Kiskunhalas­ra. Két nap múlva elvonatozott Kiskunfélegyházára. Időzött egy pizzériában, benézett egy diszkó­ba, majd felkereste a tetthelyet. A plébániát a templom felől kö­zelítette meg. Átugrott a keríté­sen, felfeszítette az udvari abla­kot, és máris benn volt az épület­ben. Gábor Imre plébános az igazak álmát aludta. Amikor a hívatlan lá­togató felkapcsolta a villanyt, azonnal felriadt, felült a heverőn, és szembe találta magát a piszto­­lyos férfival. Valamit motyogott a szerb, de a plébános nem értette. Azt gondolta, pénzt követel tőle, ezért gyorsan válaszolta, hogy nincs. A riasztóberendezés nem kapcsolt be, a rendőrök így meg sem érkezhettek. A televíziós krimikből ismert helyzetből csak a riasztó fondorla­tos úton való beindítása kínálko­zott az egyetlen menekülési lehe­tőségnek. A pap fekvő helyzetben odahajolt a kapcsológombhoz, de ezt az éber támadó észrevette. És lőtt... A lövedék a pap bal fülkagy­lóját találta el, aki a párnára dőlve rövid időre elvesztette az eszmé­letét. V. azt hitte, kioltott egy éle­tet, és pánikszerűen menekült a helyszínről. Amikor Gábor Imre visszanyer­te az eszméletét, ismételten meg­nyomta a riasztógombot, és tele­fonon is értesítette a rendőrséget. A kapitányság ügyeletén hajnali fél négykor szóltak a járőröknek, akik egy baleseti helyszínelésről hazafelé tartva egyenesen a plé­bániára siettek. Mint a filmekben, szembe talál­ták magukat a kerítésen éppen ki­ugró tettessel, akit azon melegé­ben üldözőbe vettek. Fegyverrel a kezükben farkasszemet néztek egymással, ám a járőrök reflexei gyorsabbak voltak, és ártalmat­lanná tették az elvetemült fickót. Az atyát a kiskunfélegyházi kór­házba szállították, ahol megmű­tötték. Később kiderült, a sérülés maradandó halláscsökkenést okozott nála. A Bács-Kiskun Megyei Fő­ügyészség Vojislav T. ellen foglal­kozás körében elkövetett szándé­kos veszélyeztetés bűntette miatt indított nyomozást, amit később bűncselekmény hiányában meg­szüntettek, viszont a rendőrökkel való fegyveres viaskodásáért fe­lelősségre vonták. Később módo­sították a vádat, előre kitervelten elkövetett emberölés bűntettének kísérlete is bekerült a megfogal­mazásba. Hogyan sült el a fegyver? V. beismerte a lőfegyverrel és lőszerrel való visszaélést, ám az emberölésre vonatkozó vádat el­utasította. A nyomozás és a bíró­sági tárgyalás során azzal véde­kezett, hogy őt egy Renato nevű olasz férfi és magyarul beszélő társa bérelte fel a félegyházi plé­bános megölésére. Mégpedig a Vatikán megbízása alapján, mert­hogy Gábor atya négy éve nem fi­zet adót. Vallomása szerint a gyil­kosságért százezer német már­kát ígértek neki, amiből a felét elő­re megkapta és egy kaszinóban eljátszotta. A vádlott azt is elmondta, hogy noha megjelent a plébánián a megbízatását teljesíteni, ám idő­közben letett gyilkossági szándé­káról. Meg akarta beszélni az atyával, hogy segítségével feladja magát a rendőrségnek, mert felbujtói megfenyegették, ameny­­nyiben nem hajtja végre a gyilkos­ságot, akkor őt fogják eltenni láb alól. Hogy miért dördült mégis el a fegyver? V. erre vonatkozóan többféle verzióval állt elő, ám a bí­róság az első, rendőrségen tett beismerő vallomását fogadta el. Ez így hangzik: „Amikor meg­nyomta a pap a gombot, akkor én meghúztam a ravaszt. A fejére céloztam, és még láttam, hogy a pap hátra-, illetve az oldalára esik. Arról nem győződtem meg, hogy meghalt-e, hanem a lövés után menekülni kezdtem.” A vatikáni hivatkozás mesének bizonyult. A Kalocsai Érsekségtől származó információk szerint a Vatikán számára évente egyszer, Péter-Pál napja körül rendeznek perselyes gyűjtést a templomban. Az így összegyűlt „Péter-fillére­­ket” előbb Kalocsára, onnan pedig a pápai székhelyre továbbítják. A kiskunfélegyházi plébánia minden évben elküldte az adományokat, de természetesen akkor sem következett volna retorzió, ha ezt nem teszi. A bérgyilkos büntetése A vádlott azon állítása is megin­gott, miszerint Gábor Imrét nem volt szándékában megölni, ellen­kezőleg, a közreműködésével akarta magát feladni a rendőrsé­gen. Ha ez igaz lett volna, akkor nem ront rá csőre töltött pisz­tollyal, nem szegezi mellének a fegyvert, a riasztógombot pedig engedi megnyomni. A Bács-Kis­kun Megyei Bíróságon dr. Bo­­dóczky László tanácsa megállapí­totta, hogy Vojislav T. azért hatolt be a kiskunfélegyházi Sarlós Bol­dogasszony-plébániára, hogy megbízásának megfelelően meg­ölje Gábor Imrét. T.-t előre kitervelten elkövetett emberölés bűntettének kísérlete, valamint lőfegyverrel és lőszerrel való visszaélés miatt tizenkét év fegyházbüntetésre ítélték, és ki­utasították az országból. A védő­ügyvéd a vádlott felmentéséért, illetve a büntetés enyhítéséért fel­lebbezett, az ügyész tudomásul vette az ítéletet. Borzák Tibor

Next