Szabad Föld, 1997. július-december (53. évfolyam, 26-52. szám)
1997-12-16 / 50. szám
1997. DECEMBER 16. Újgazdáék újabb esetei A hirtelen gazdagodott úr, aki - bár kissé himihumi módon -jelentős birtokhoz jutott, új barátnőjével meglátogatja a gazdaságot, és büszkén mutogatja vagyonát A határt járva a gyümölcsösnél fura, toprongyos alakot pillantanak meg. - Látod, Zizi, egy madárijesztő - magyarázza az úr barátnőjéhez fordulva. - Elriasztja a madarakat, hogy ne tegyenek kárt a szőlőben meg a gyümölcsösben. - Jó, jó - bólogat Zizike de miért tűröd, hogy ilyen rongyos öltözékben fogadjon bennünket...? Útjuk egy nádas mellett vezet el. A víz partján madarak tollászkodnak. - Milyen madarak ezek? - kérdezi a hölgy. - Tőkés récék - válaszol készségesen kísérőjük. - Európából és Amerikából származnak, általában költöző madarak, de nagy részük már nálunk költ. - Az jó, ha költenek - nyugtázza Zizike fontoskodva de földet nem vásárolnak, ugye? Mert úgy hallottam, hogy azt külföldi tőkéseknek nem szabad... Kissé odébb egy gólyát pillantanak meg. - Mondd, Ödön - kérdezi újra a hölgy -, miért áll a gólya egy lábon? Az úr elgondolkodik, aztán rávágja: - Ezt már az óvodások is tudják, Zizike. A gólya azért áll egy lábon, mert ha azon sem állna, feldőlne... Éppen fejés idején érkeznek a tehenészetbe. Zizike nagy érdeklődéssel figyeli a műveletet, még sohasem látott Yget. Egyszer csak odafordul az egyik helybélihez. - Mondja, kérem, a dobozokat melyik állat adja hozzá? Körútjuk végeztével Mercedesük felé bandukolnak. Egyszer csak Zizike az úttól nem messze megpillant valamit. - Nézd, Ödön, mi az ott a földön, az a hosszúkás, henger alakú? Az úr felnevet. - Hát uborka, te csacsi! Zizike tovább faggatózik: - Az uborka nem fán terem? - Nem hát... Zizike dühbe jön. - Akkor miért mondják rólunk, hogy fölmásztunk az uborkafára?! -megy- Borravaló nélkül Most, amikor túlsúlyba került a magántulajdon, áttértünk a piacgazdaság felé vezető útra, az árak pedig a csillagos eget közelítik, valaminek azért örülnünk is kellene. Például annak, hogy mindennapi kiadásainkat csökkenthetjük egy olyan tétellel, amit eddig borravalónak hívtunk. Ez a kis „hálapénz” már a múlté, az elnevezése is nevetséges, mert a mai vállalkozók, akik szolgáltatásból élnek, másra gyűjtenek, nem borra. Egyébként áraikat úgy állapítják meg szabadon, hogy az nekik megérje, arról nem is beszélve, hogy számlát mind elfelejt adni. De ezt most hagyjuk. Ez a plusz kis pénzecske a múltból maradt ránk, amikor még léteztek úgynevezett borravalós szakmák - mint például a fodrász, a pincér, a taxisofőr. Nekik az állami vagy szövetkezeti munkáltató eleve alacsony alapfizetést határozott meg, számolva az emberek adakozókészségével. Bátran kijelenthetjük, ma már ennek vége, a taxisok annyit keresnek, amennyit akarnak, és a fodrászok sem szemérmesek. Ezt a saját bőrömön is tapasztaltam, legutóbb akkor, amikor a fodrász két perc alatt lenyírta kisfiam haját potom négyszáz forintért. Borravalót természetesen nem adtam. Az év nagy felfedezésének tartom, hogy ezentúl a vendéglőkben sem kell borravalót adni. Eddig - még az illemtankönyvek is írták - a fogyasztás 5-10 százalékát illett a pincérnek odaadni. Ez a pénz a felszolgálás minőségétől, az udvarias vendéglátástól és az ételek finomságától függött. Az éttermek ma már erre a kis alamizsnára nem alapoznak, áraikba beépítik a borravalót. Sőt a számla végén feltüntetik, hogy a fogyasztás plusz tíz százalékát a kiszolgálásért kell fizetnünk. Ezt a számítógép szemérmesen így jelöli: service. A vendéglősök csak egyvalamit felejtenek el: figyelmeztetni a vendéget, hogy a borravalót is felszámolták. Ihos így esett meg velem, hogy 11 dupla borravalót adtam, amikor legutóbb családommal egy vendéglőbe tértünk be ünnepelni, és otthon véletlenül átböngésztem a számlát. A tíz százalék „service”ezúttal különösen meglepett, hiszen a pincér olyan hevesen hozta ki az ételeket, hogy a rántott gomba szinte a nyakunkba hullott, a fagylaltkehelyhez pedig elfelejtett kiskanalat hozni... (pethes) modern mum} Kis ér fölött áll egy csárda A Galga menti Domonyvölgyben áll egy csárda. Csintó a neve. Hotelcsárda az inkább, amely alatt, öreg fűzfák árnyékában forrás csobog. A hideg, kristálytiszta vízből - legenda? valóság? - jó százhatvan évvel ezelőtt egy aszódi diák is kortyolt, a vékonydongájú Petrovics Sanyi. Emberöltők óta Petőfi-forrásként őrzi ezt a halkan csörgedező erecskét a hagyomány... - Petőfi korában Csintoványi csárda néven állt itt egy fogadó - mondja Tóth Gábor, a Hotel Csintó tulajdonosa -, később cserépégető, majd papírgyártó üzem működött, egészen 1987-ig. - Mi történt akkor az üzemmel? - Leégett... S én megvettem kétmillió forintért. Ráköltöttem még ugyanennyit: teljes tetőszerkezet-cserét végeztünk, s nemcsak a csárdát mentettük meg, hanem szállást is kínálunk itt a vendégeknek. - Csárdatulajdonosnak nem születik az ember - jegyzem meg. -Gödöllőn és Bagón nőttem fel, tisztes szakmám az épületgépészet - szól Tóth Gábor -, ám az elmúlt húsz-egynéhány év során kitanultam a vendéglátás csínját-bínját is. Önállósítottam magam, „piszkos maszek” lettem már huszonkét-huszonhárom évvel ezelőtt. 1983-ban eljutottam a Vas megyei Bük község melletti Abloncra, ahol a Malomcsárdát hoztam tető alá. És a nyakamba vettem közel 10 milliós adósságot... Csernobil után befuccsolt a vállalkozás - elmaradtak a nyugati turisták s hamar túladtam azon a huszonegy szobás hotelcsárdán. Visszajöttem szőkébb pátriámba, s rátaláltam erre a düledező üzemre. Annak persze már nyoma sincs: a hatszáz négyzetméteres területen 16 szobás szálloda áll, tágas ebédlővel, diszkóteremmel. A fogadó kertjében rusztikus ebédlőasztalok sorakoznak, a környező domboldalakon faházak, kényelmes bungalók várják a vendégeket. - Gondolom, ide nem a „pórnép" soraiból érkeznek - jegyzem meg. Tóth Gábor rezignáltan közli: - Bárcsak közülük lennének a vendégeink! Hiszen a megfáradt testnek és léleknek az itt töltött egy-két hét valóságos újjászületést jelent. Tartani kell az árakat, pedig a vállalkozókat - ha lassan is, de biztosan - megfojtják az adó-, hitel- és kamatterhek. Minden reklám nélkül mondom: az áraink megfizethetőek, s nem kell a Balatonra menni ahhoz, hogy akár a „pórnép" tagjai is jól érezhessék magukat. A Csintó Hoteltől csupán néhány kilométerre van Gödöllő, Máriabesnyő, Aszód és Bag, s e településeken még él a néphagyomány és a folklór. A közelben lévő tavak pedig fürdésre és horgászásra is alkalmasak. - Teli a ház, teli a buksza?provokálom a csárdatulajdonost. - Vannak vendégeink, s vannak adósságaim, de házam, az nincs - válaszol, hangjában némi indulattal. - Eladtam a gödöllői ingatlanomat, hogy a Csintó Hotel olyan legyen, amilyenné végül is sikeredett. Néha azért arra gondolok: az is bolond ember, aki szállodás, fogadós lesz Magyarországon, vagy más vállalkozásba kezd... Mégsem tartom magamat bolondnak, mindig szerettem küzdeni, s mint valamikori súlyemelőbajnok, vallom, eredményt csak szívós, kitartó edzőmunkával ér el az ember. Nos, nekem ilyen napi hadakozás jutott a vállalkozókat fojtogató adminisztrációval szemben. Hogy meddig bírom? Legyint. Munkásruhába öltözik, s indul szerelni, hegeszteni, mert nemcsak tulajdonos ez a csintoványi csárdás, de önmaga főnöke és robotosa is... Besze Imre E forrás vizéből ivott egykoron Petrovics Sándorka aszódi kisdiák is A SZERZŐ FELVÉTELEI A Csintoványi csárda helyén új épület magasodik Kajánkodás A gondolatgazdag, képzettársításokra építő igazi karikatúra páratlan tehetsége - s évtizedek óta vitathatatlanul első számú nagymestere - Kaján Tibor. Filozofikus hajlama, lényeglátó képessége, mély bölcsessége nem harsány nevetésre, inkább kesernyés mosolyra és gondolkodásra késztet. A kivételes rajzkészségű, szuggesztív kifejezőerejű művész nemrégiben egy asztali tárlattal egybekötött beszélgetésen fogalmazta meg gondolatait sajátos műfajáról, világlátásáról, alkotó módszereiről. Minderről, a kérdéseket elhagyva, szóljon ő maga egyes szám első személyben. A karikatúra műfaját tanítani nem lehet, de biztos rajztudást, művészettörténeti ismereteket el lehet sajátítani. Persze nem minden művésztanár fogékony a groteszk látásmódra. Nekem szerencsém volt, mert a főiskolán olyan mesterek tanítottak, mint Kmetty János vagy Berény Róbert, akiről kevésbé köztudott, hogy remek karikaturista is volt. A jó karikatúra a dolgokat más oldalról közelíti meg. Én akkor vagyok elégedett, ha egy probléma emblémáját, a címerét sikerült megfogalmaznom - a szem számára a lényegét. Ha a világ és az emberek tökéletlensége láttán keserűség fog el, ezt a felismerést öntöm rajzba, hogy a világot átformáljam. A filozófia és az irodalom egyaránt segít abban, hogy más szemszögből ábrázolhassam a világot, amelyet gyakran szeretnék másmilyennek látni. A karikatúra gondolati mutatvány, ha jól sikerül, összefüggéseket képes felmutatni. Egész életemben a kíváncsiság, a megismerés vágya hajtott. Munka közben az ösztönöz, hogy megtaláljam a dolgok lényegét. Furcsa, egyáltalán nem tudatos módon még magánfájdalmaim is valahogy a felszínre törnek a rajzaimban, szinte akaratom ellenére nyilvánulnak meg. Annyiféle karikatúra létezik, ahányféle nevetés: a félelemnek, a gonoszságnak, a kétségbeesésnek egyaránt van nevetése. Hozzám a felismerés mosolya áll közel, nem a nagy kacagás. Buster Keaton, Charlie Chaplin komikuma, Madách Luciferé vonz igazán. Kamaszkoromban szinte beleszerettem Lucifer szavaiba: ez a mű alapvető impulzust adott ahhoz, hogy karikaturista legyek. Hogyan kapok visszajelzést arról, hogy tetszett a rajzom? Engem is megállítanak az utcán. Számomra a legnagyobb kitüntetés, hogy emlékeznek a karikatúráimra. Találkozom emberekkel, akik egy-egy konkrét rajzomat idézik föl. Ilyenkor biztosan valami olyat sikerült megfognom, ami megmaradt a néző agyában. Az bizonyos, hogy humorérzék kell a karikatúra megértéséhez. Sokfélék vagyunk, a közönség is különbözően rezdül a humor árnyalataira. Rajzaim többféleképpen születnek: vagy először van meg a téma, aztán a cím, vagy fordítva. Az ember egyre nehezebb feladatokat szab magának, aminek nem könnyű eleget tenni. Inkább mégis a kép jelenik meg előttem gyakrabban. Valaminek mozognia kell ebben a képben, ami aztán keresi a kifejezés erejét, hogy megszülessen belőle a gondolat. Ennek kerek egésznek, összegezésnek kell lennie. Gyakran éjszaka villan fel az ötlet, s akkor persze már nem tudok elaludni, feljegyzem. De előfordul, hogy hiába izgat a téma, nem tudom a megoldást. S egyszer csak egy szikra kipattan - gyakran én is meglepődöm, ha valami sikerül. A rendszerváltozás a karikatúra helyzetén nem változtatott, bár sok mindent szabadabban lehet elmondani. De a politika uralja a sajtót, s a nevetéshez anyagi jólét is kell, ami most nincs. Nem tartom a karikatúra aranykorának, amiben élünk. Mégis biztatónak látom a jövőjét, hiszen szükség van rá. Bár karikaturistaképzés nincs, nekem sincs tanítványom, de bárhol megfordulok, egyetemen, főiskolán, ahol helyi lapot vagy faliújságot készítenek, látom, mindenütt akad egy házi rajzoló. Szeretik és művelik az emberek ezt a műfajt. Ez bizakodással tölt el: ha lesz emberiség, lesz karikatúra is. A karikatúra - ahogy Kaján műveli - vallomásos műfaj. Elárulja alkotója világlátását, sajátos gondolattársításait. A több mint ötven éve alkotó művész rajzaiban a helyettem mondták ki érzésével szembesülünk. Lényeglátó képességével, asszociációival a humor görbe tükrén keresztül látleletként tárja elénk véleményét a világról s rólunk. Lovass Ildikó Divatlap Ó, drága parkoló! 13/1996. A babonás tizenhármas számot kapta az a rendelet, melyet tavaly alkottak a szegedi városatyák. Úgy gondolták, végre rendet raknak a napfényes megyeszékhelyen, legalábbis ami a fizetőparkolókat illeti: ezekben csak előre megváltott parkolószelvénnyel vagy bérlettel lehet leállni. Aki nem így tesz, nyolc napon belül 1200 forint pótdíjat köteles fizetni, azon túl pedig ennek háromszorosát. Lesz itt rend, dőltek hátra a képviselő urak elégedetten a székükben. Már tudom, nekem nem hoz szerencsét a 13-as szám. Túl sokat nem járok a Tisza-parti városban, így nem ismerhettem a szabályokat. (Tudom, ez nem mentség.) Nem volt parkolószelvényem, oda is biggyesztette az ellenőr a csekket a szélvédőmre. Ugrott 1200 forintom, ennyivel szponzorálhattam éber felügyelőimet. Vajon hány embert foglalkoztathatnak a hálátlan büntetgető ellenőr szerepkörében? Amúgy ez a parkolószelvény fölöttébb fifikás találmány. Perforált karikákkal kell vacakolni, kiválasztani a hónapot, a napot a hosszanti számsorból, a kerek óralapból pedig az órát és a percet. Siettében az ember hajtogatja jobbra-balra, aztán a műszerfalra dobja, jól látható helyre. Zöld zóna, sárga zóna, kék zóna - ez tovább bonyolít a helyzeten, egy-két-négy óra parkolást engedve. Erre már nincs idő figyelni. Szóval, az előző büntetésből tanultam. Legalábbis azt hittem. Nemrég ismét Szegeden jártam, és egy kioszkban vettem két parkolószelvényt. Hajtogattam rendesen a perforált számokat. Aztán visszatérve kocsimhoz meglepődve láttam az ablaktörlő alatt a sárga csekket. Úristen, mit vétettem már megint? A lehetséges tíz szabálytalanságból a negyedik variációt követtem el, miszerint a „szelvényét visszahajtotta”. Hát igen, ki kellett volna tépni azokat a fránya számköröket. Micsoda bűn, mire vetemedtem, én gálád, még majd máskor is felhasználom a 60 forintos parkolószelvényt - gondolták a büszke ellenőrök, és már írták is a felszólítást, amúgy igen rideg fogalmazásban. Ügybuzgalmukban csak a környéken szabálytalanul megállni tilos-táblánál parkoló - autókat nem vették észre... Az mindegy? Csak dőljön a pénz a fizetőparkolók vétkező használóitól... Mindkét csekket befizettem, hadd gyarapodjék a szegedi parkolódíj-beszedő cég. De ígérem, legközelebb az eddigieknél is jobban vigyázok. Lehet, hogy hiába, engem már visszaeső bűnösnek tartanak? Hab a tortán, hazafelé jövet a rendőrök is elkaptak, kissé gyorsan hajtottam az autóval. Cipelhetem a bűneimet. Bilincs kattan a csuklómon? Tömlöcbe vetnek? A történet csattanója. Szegeden a Csillag börtönben jártam riportúton. Onnan kiengedtek... No nem akarok tippeket adni a 13/1996. számú rendelet kiagyalóinak és a fizetőparkolók felügyelőinek... (borz) Szabadföld 19