Szabad Föld, 2018. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2018-08-24 / 34. szám
A vidék családi hetilapja ♦ 2018. augusztus 24. Utazás a bükkfa körül „Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el, mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa...” Hányszor jut eszembe ez a halhatatlanná lett matekpélda, amikor a lányom fejébe próbálom beleverni a számok tudományát! Ez a házi feladat fogott ki Karinthy Frigyes amúgy briliáns elméjén, midőn segíteni igyekezett a fiának, Gabinak. (És közben villámcsapásként érte Karinthyt a megismerés: már az apja se értette ezt a példát!) A 80 évvel ezelőtt, 1938. augusztus 29-én elhunyt íróköltő eme humoreszkje a korrepetálásban megfáradt, ámde büszke szülők leleményes nyelvi mankója. * Születésnapját (1887. június 25.) pedig a magyar humor napjaként ünnepeljük, ekkor ítélik oda a Karinthy-gyűrűt a humoros műfaj terén nyújtott kimagasló teljesítményért. Nagyítóval kellene keresni a magyar irodalomban szellemességben és eredetiségben Karinthyhoz foghatót, aki szerint „a humor a teljes igazság”. Temérdek humoreszkjében, szatirikus írásaiban rendre szétszedi, kiforgatja a szavakat, új értelmet keres kiüresedett tartalmaknak, bátran fordul a groteszk, az abszurd, a fekete humor irányába. Szójátékait nemzedékek ismételgetik, „bemondásai” az idők során gyakran idézett szólásokká kerekednek. Mindenki tudja - az is, aki nem olvasta, hogy mit jelent, ha röhög az egész osztály, ha lógok a szeren, ha magyarázom a bizonyítványom, ha minden másképpen van... Imádott kártyázni, nevetni, megütköztetni. Folyton késett, szinte mindenhonnan, mindennel, a kéziratok, cikkek leadásának napjait nem tartotta be soha. Kosztolányi egyszer azt mondta: „Sietek haza, mert Karinthy megígérte, hogy eljön hozzánk, és hátha megfeledkezett róla, hogy megígérte, és csakugyan eljön.” Egy életre szóló barátság fűzte össze ezt a két, merőben ellentétes személyiségű írót. Mindketten kamasz fiús viselkedéssel bírtak, rendkívül játékosak, ugyanakkor mély érzésűek, érzékenyek voltak. Híresek a közös tréfáik és ugratásaik, például Kosztolányi Nyár, nyár, nyár című versében a sorok kezdőbetűit összeolvasva ez jön ki: „Nyald ki a seggem Karinthi”. Karinthy halálosan találó írásainak java része a New York kávéház márványasztalain született, miként a nemzedéktársainak kigúnyolásából alakult karikatúrasorozat, a legendás így írtok ti is. Sikerének titka, hogy a célba vett írói egyéniség egész karakterét, az alkotói modor és modorosság torzképét rajzolta meg. Meglepő, hogy miközben a környezete istenítette Karinthyt a szellemességéért, az Ascher Oszkár által megtalált, utolsó noteszába a következő keserű sorokat írta: „Úgy használnak engem, mint a krumplit Európában - virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumót filozófiámat eldobják. ” * Melyik szülőnek nem viszketett még soha a tenyere a matek házi feladatok közben?! Karinthy nem tipródott, nagyot ütött Gabi kobakjára, csak úgy csattant. Gabi bőgött. „Én pedig megkönnyebbülve ugrom fel, és a múlt ködén keresztül egy arc rajzolódik elém az apámé, amint nagyot üt a kobakomra, vígan és megkönnyebbülve, mintha azt mondaná: »add tovább a fiadnak! énnekem már elég volt!«, és fütyörészve, zsebre dugott kezekkel, vígan indul el a sír felé, ahol egészen mindegy, hogy hány nap alatt ég el kilenc köbméter bükkfa és hatvan-hetven év élet. ” Sz. G. Történetek Madárles csárdással Hetek óta tombol az Alföldön a hőség, kopognak a szárazságtól az udvarok, a kertek. De nem Tiszavasváriban! Legalábbis nem Legány András kertjében. Az udvarra hatalmas gyertyánfa borít árnyékot, alatta pedig egy kis szabályos tavacska. Benne friss víz, a betonmedence partján pedig fürdő, tollászkodó madarak. Nyári idill, de hát mást nem is vár az ember az ország egyik legismertebb ornitológusától. Pro Natura-díjas vendéglátónk több mint hetven évvel ezelőtt szerelmesedett bele a madarakba. Derecskén volt általános iskolás, amikor az egyik pajtása megjelent egy tengelicfészekkel, benne öt kis tojással. - Amikor kézbe vettem a fészket, megpecsételődött a sorsom - meséli mosolyogva a vasvári portán, ahová nem csak inni járnak a madarak. Enni is, aminek szemmel látható nyomait is láthatja, illetve taposhatja az ember. A gyertyánfa alatti fű úgy néz ki, mint a nézőtér egy-egy futballmeccs után tele maghéjjal. De ezt nem az ember köpködte a földre, hanem a meggyvágó, hisz’ idejár csemegézni a fára. Az itató mögötti félhomályban felfedezhet más érdekességet is a kutakodó tekintet. Egy gyönyörűen megfaragott posztamensen arasznyi magas szobrocska, anya és gyermeke meghitten összeölelkezve. Az alján a művész kézjegye: Újhelyi, 1945. Budapesti nagyapjától, a Pester Lloyd egykori főszerkesztőjétől örökölte, aki negyvennégyben, az ország német megszállása után, tiltakozásul mondott le posztjáról. Azt akarták ugyanis a megszállók, hogy német szócső legyen a lapból. Ő azonban azt mondta, a lap ugyan német nyelvű, de magyar! A főszerkesztő urat egyébként Wertz Bélának hívták, magyar-latin szakos tanári diploma volt a zsebében. Embersége, műveltsége révén számtalan barátot tudhatott maga mellett. Többek közt Kosztolányi Dezsőt, Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot. A Firfás Tiszahát írója például a Forr a bor című regényét küldte nászajándékul a tanár úr nagyanyjának, Kosztolányi pedig meleg hangú levelet az édesanyjának. Azt a kis madonnás szobrot is ajándékba kapta a nagyapa, Wertz Béla. Alkotóját megmentette a gettóból, aki hálából személyesen vitte el hozzá az alkotását. Wertz nem éppen magyar név, de nem ez, hanem a szív a fontos. Márpedig vendéglátónk ősei mind büszke magyarok voltak, 1848 hűséges ápolói. Nem is csoda, hiszen Legány András ük-ükapja, Oberbauer Jenő Kossuth Lajos egyik titkára volt, és a híres bécsi légió magyarországi útjának egyengetője. Meg is kapta ezért a császári ház „jutalmát”: négy év börtön Kunfstein várában. A tanár úr dolgozószobájának falán pompás madárfestmények között egy családi címer. Világos mezőben egy szerecsen kinézetű katona, hiányzik az egyik keze. Alatta az öreg írás: Stephani Legány, 1596. A családi legenda szerint a Stephani nevű ősünk valahol a Felvidéken volt várkapitány, amikor rátámadt egy török óriás. Igaz, hogy félkarú volt, de hatalmas termetű, a mi ősünk szabályosan eltörpült mellette. De azért legyőzte a turbános szerecsent, és kiderült, hogy a szultán futárját ejtette foglyul, tarisznyájában fontos hadititkokkal. Ezért a tettéért kapta a nemesi oklevelet. A császártól persze, de én sok- Mindegy, hogy tél vagy nyár ban örültem volna az erdélyi fejedelem pecsétjének. Apám is, mert akárcsak én, kuructermészetű volt. Közrejátszhatott talán ebben a család talján származása is, az ősök aranyművesként, ötvösként az itáliai Luganóból érkeztek az országba. Régiesen írva logatnak, innen kaphatták a magyar nevüket. Ám ha taljánok voltak is, hamar elmagyarosodtak. Istvánból, mint tudjuk, várkapitány lett, egyik dédunokája pedig Rákóczi hű embereként esett el a szabadságharcban. Kis híján házigazdánk is így járt. Az ’56-os forradalomkor másodéves pesti egyetemistaként a rádió előtti tüntetésen a karhatalmisták golyója őt is leterítette. A véletlenen múlt, hogy életben maradt. Úgy, sárosan, véresen rakták fel a teherautóra, s vitték a kórházba. Ott persze nyomban le akarták metszeni róla az inget, a kabátot, mikor felkiáltott: „Emberek, ez az egyetlen kabátom!” Ma már persze mosolygunk a kórházi történeten, pedig az '56-os múlt sokáig elkísérte. Igaz, soha nem rejtette véka alá, hogy melyik oldalon áll, mint mondja, szüleitől örökölhette ezt. Édesapja agrárszakemberként a Károlyi, majd a Wenckheim grófok gazdatisztjeként szolgált a régi világban. Legány András is gyermekkora legszebb élményei között tartja számon az újkígyósi éveit, tulajdonképpen ott csodálkozott rá először a magyar táj értékeire, szépségeire. Azt is látta, hogy a grófok parádés kocsisa milyen pompás lovakkal furikázik a határban. Neki sem kellett több, varratott magának egy szabályos kis mentét, aztán befogta a szekérbe Makit, s irány a határ. Igen ám, de Maki az uradalom legrafináltabb szamara volt. Alighogy rátették a hámot, máris „lesántult”. Igaz, nagy nehezen így is elvánszorgott pár száz métert, de aztán, mikor már nagyon unta a háta mögötti gyermekzsivajt, egyszerűen kibújt a hámból, a kicsiknek meg maguknak kellett hazahúzni, tolni a talyigát. De legalább közben tanulmányozhatták az út menti bogarakat, virágokat. A diplomát ’59-ben kapta kézhez, s véletlenül került Szabolcsba. Itt ajánlottak munkát, s szolgálati lakást. Soha életében nem járt addig Tiszavasváriban, de áldja a sorsot, hogy így alakult az életük. Akkor már tudományos alapon is érdeklődött a természetvédelem után, itt pedig tobzódhatott az értékekben. Itt van a Tisza, a Keleti- és Nyugati-főcsatorna, itt vannak a halastavak, az ártéri erdők, idáig lenyúlnak a szikes puszták - hihetetlenül gazdag élővilág várt rá. De hogy majd hivatásszerűen is természetvédelemmel foglalkozhasson, ahhoz kellett a kislánya meg a pajtásai. Meghirdettek akkortájt egy országos úttörőprogramot, két téma közül kellett az iskolásoknak választaniuk: Lenin útján vagy a Nyílt szemmel a természetben. A vasvári gyerekek az utóbbi mellett voksoltak. Az apa akkor erről még nemigen értesült, de felfigyelt rá, hogy a kicsik folyton az iskola közeli kastélykertet bújják. Ő pedig egyszer megleste őket. Nemsokára már szakkört vezetett, majd természetvédelmi felügyelő, utóbb pedig főiskolai tanár lett. Az oktatást mind a mai napig gyakorolja. Rendszeresen szervez madárgyűrűző táborokat, két természetvédelmi alapítvány kuratóriumának is aktív tagja, ráadásként egyik közeli munkatársával a szomszédos Szorgalmatos általános iskolájának környezetvédelmi oktatását is menedzseli. S ha csak teheti, irány a természet! Mi sem ragadunk le a tiszavasvári portán, átugrunk Tiszalökre megnézni, hogyan viselkednek a vízimadarak a híres kenyérgyári holtágon. Könyöklünk a hídon, s arról faggatnám, az elmúlt hetven-hetvenöt évben milyen változásokon ment át a madárvilág. - Holnap reggelig ráér? - kérdezi ekkor váratlanul. - Mert legalább ennyi idő kellene, hogy elmondhassam. Néhány részletet sikerül kiragadnunk. Sajnos az úgynevezett hosszúvonulók (ők több ezer kilométerre vándorolnak ősszel) állománya csökken, a ragadozók száma viszont emelkedik. Köszönhetően a szigorú védelemnek, meg talán a természetvédők áldozatos munkájának is. Akiknek mindegy, hogy tél vagy nyár, ha úgy érzik, hogy menniük kell, hát mennek. Délután dr. Legány András is egy kis mezei körútra készül, holnap este pedig táncpróba. A helyi néptáncegyüttes tagjaként koptatja a deszkát, s igaz, hogy a kalotaszegi legényesre már nemigen vállalkozna, de azért a sűrű csárdást 82 évesen is gyakran ropja. Amolyan taljánosmagyarosán. Balogh Géza Dr. Legány András több mint hetven évvel ezelőtt szerelmesedett bele a madarakba