Szabad Földműves, 1972. július-december (23. évfolyam, 26-52. szám)

1972-08-12 / 32. szám

10 SZABAD FÖLDMŰVES ^O. ro.'m.fr Oh> ' Az én nevem András. Mitya Andrej­­nak hívott. Vagy még inkább: — Figyelj csak, te Andrej diák! Mert diák voltam akkor, ötödikes gimnazista, tizenhat éves kamasz. Akkor nem­ Tokajban laktunk, a Tisza innenső oldalán, Tiszanagy faluban. Édesanyám még most is ott lakik. Apám meghalt régen. Kubikus volt, a hideg föld, meg a kubikmunka meg­ette a lábát. De volt két rossz tehe­nünk is, meg egy szekerünk. Hát amikor a tokaji hídfőért ment a harc 1944 november-decemberében, a szov­jet hadsereg minden mozdítható fo­gatot munkára szorított. Mit kell ezt tagadni. A lőtt farkasként hátráló németek a gyönyörű Tisza-hidat fel­robbantották, pontonhidat kellett épí­teni helyette, amihez sok fa kellett. A legközelebbi erdő tíz kilométernyi­re volt. Ezek a mindenféle szedett­­vedett fogatok onnan hordták a fát a hadsereg átkeléséhez szükséges híd építésére. De vertek a németek ben­nünket állandóan; volt úgy, hogy éj­szaka megépült a hídból egy szakasz, reggel a német aknavetők elvitték egy szálig. Nagy csata volt a tokaji hídfőért folyó csata. Nem véletlen, hogy majd­nem két hónapig tartott. E fahordó konvojt katonák vigyáz­ták, leginkább olyanok, akik valami bajuk, sebesülésük révén a közvetlen harcokban már nem vehettek részt. Én meg fiatal fejjel azért voltam a szekerünkkel meg a két keservesen sovány tehenünkkel, mert apám ak­kor már igen beteg volt, nekem kel­lett helyettesítenem. A rönkök pako­lása közben vettem észre, hogy egy rész katona jó öt lucernát hoz a két sovány tehén elé. — Honnan szerezted? — kérdez­tem. — Nem érdekes — mondta. Haladtunk később a Tisza felé, a német ágyúk ugattak ránk. — Hát te honnan tudsz oroszul? — jött oda hozzám. — Én nem tudok. A nagyapámról maradt rám pár szó. Nagyapó, aki hí­res kondás volt, a KÁRPÁTON TÜL­RÖL hozta Marina nagyanyámat. Sose tanult meg magyarul. Még leg­inkább én tudtam beszélni vele. Aztán, ahogy mentünk, csendesen a háború nagy zajában, megkérdez­tem a nevét. — Az én nevemet ne kérdezd — mondta a katona —, ki nem állhatom. VORONYEZSBEN a nevem miatt csak csúfoltak a barátaim. D­i­m­i­t­r­i­j. Hát név ez? Néztem öt:­­ N — De még mekkora név! Az ókori hitvilágban Demeternek hívták a ter­mékenység istenét. Nyílván ebből van a Dimitrij, nem? , Csavart egyet, megkínált madorká­val engem is­ elment füstölve ellen­őrizni a konvojt, majd visszatért. — Honnan tudsz te ilyesmiket? — kérdezte. — Tanultam. Diák vagyok. — Akkor :e nem vagy szegény em­ber gyermeke. — A legszegényebb ember gyerme­ke. Gyere el a házunkba, meglátod. Csak állítólag jó tanuló voltam, a ta­nítónk kijárta, hogy gimnáziumba ke­­­rüljek. Eldobta a csikket: — Na, ide figyelj akkor, te Andrej diák. Szólíts engem ezentúl egysze­rűen Mítyának. Érted? Mítya, és kész. — Értem. Az épülő híd közelében, ahol a Ti­sza másik partján mint egy mester által alkotott kúp, magasodott a híres szőlőhegy, leraktuk a rönköket. Mítya is segített. Később megtudtam, nem lett volna szabad neki, tüdőlövése volt. Azután elindultunk haza, Nagy­­faluba. Jött velem. Eddig nem tud­tam, hogy az ő szállása is ott van. — Ott, a tábori kórházban — mondta. Fogtuk a két sovány tehén­szarvat, úgy haladtunk, nem ültünk fel a sze­kérre, nehogy még mi is terheljük az őszi nagy sárban az elfáradt tehene­ket. . — Debrecennél kaptam a két lö­vést — mondta Mítya. — Még az egyik seben kötés van és néha vért köpök. De azért nagyon jó, hogy elju­tottam idáig.­­­ Miért? — Itt van Tokaj. — Tokaj a másik oldalon van, az még a németeké. — Megépül a híd, átmegyünk. — És? Hol van még ide Budapest, hol van Bécs, Prága, Berlin? Ő mosolygott. — Én is tanultam valamit, Andrej diák. Nem gimnáziumban, csak a hi­dászoknál, amikor tanuló voltam.. Péter cárról, akinek a ti szabadság hőstök, Rákóczi tokaji bort küldött. És az olyan bor volt, ha Péternek rossz kedve támadt: megindult tőle, ha nyavalya gyötörte, meggyógyyult tőle. . — Tudom — mondtam. — Rákóczi ajándékozott is ama Nagy Péternek hat hektár szőlőt a tokaji hegy olda­lában. —1 így van. És ne haragudj, ha én most nem nézek Budára, Bécsre, Ber­linre, csak Tokajra. Reggelre Mátya nagyon beteg lett. Az orvosok fekvést parancsoltak ne­ki, a konvojhoz, nem jöhetett. Másnap meglátogattam és meghívtam ma­gunkhoz a rossz kis házunkba. Meg­nézett mindent rendesen és azt mond­ta: — Valóban nem vagytok burzsujok. Nem tudom, hogyan, de azontúl, ha este a két rossz tehénnel a rönkszál­lításból hazatértem, a két keserves tehenes abrak várta. Egy kis zab, egy kis kukorica, de ha más nem, korpa mindenképp. Meg moslék a tábori kórház konyhájáról. Karácsony táján már kijárhatott Mítya újra, de azon­túl a napjait apámmal töltötte. Néha azt gondoltam, azért, hogy tán engem vár haza a két tehénnel. Mert nagy örömmel várt, megsimogatta a tehe­neket, totem meg érdeklődött, hogy áll a híd. Nagyon lefogyott, nagyon sovány volt, vér alig volt az arcában. — Újévre átmegyünk — vigasztal­tam, holott nem hittem benne. A né­metek változatlanul és nagyon ver­ték a pontonhidat. — Nem halok meg addig — mondta Mítya —, míg nem jutunk Tokajba. Úgy szerettem volna őt megkínálni egy pohár borral, de hát ideát nin­csen szőlőt mi is csak a Tisza túlsó partjáról hozhattunk ünnepenként egy egy demizsonnal a nagybátyám­tól, aki fukar ember volt, a legéde­­sebb rokonának is kétszeresen szá­molta a jó bora árát. Jaj, híd, mikor leszel kész? És ha kész leszel, vajon átmehe­­tek-e rajta? Vajon nemcsak a kato­nák mehetnek e majd át rajta? ■­­ 7­. Kurva Horthy, kurva Szálasi, kurva Hitler — mondtam Mítyának. — Hogy egy folyón ne tudjunk át­menni egy kis borért? Micsoda világ­ban értünk­. Mítya egyre fogyott, már bottal járt át­ hozzánk, a cigarettázást el­hagyta, olykor mégis percekig köhö­gött. Anyám a két sovány tehén tejé­ből kínálta. Megitta, üldögélt, vissza­ment a tábori kórházba. S akkor, az éjjel hatalmas légitá­madás­ zúdult a menve a németek túlsó partra, neki­­aknavetőinek. Az arcvonalbombázó párducok százai vál­tották egymást, és december huszon­­kilencedikén reggel állt a híd. Tan­kok mehettek rajta. Gépkocsizók és gyalogosok mehettek rajta. Minket c fogatjainkkal visszaparancsoltak a la­kásainkba. Én a két tehenet a sze­kérrel haza is vittem, de nem nyug­hattam, mindenképpen át akartam­ jutni a túlsó partra. Egy tank hátul­jára kapaszkodom fel, átviharozhat­tunk a szőke folyón és ott kaptam­ két pofont­. — Kölyök. Mit keresel itt? Taka­­­­­rodj — mondta egy kapitány. —■ Jogom van a hídhoz — mondtam­­ neki. — Jogom van éppen úgy,­ mint ' nektek. Hordtam ide a fát. Mítyi ■ megmondhatja. Tán csak a Mátyát értette mindeb­ből, meglökött, mehetek, tán mégss , vagyok diverzáns, kém, vagy mit tu­­­­­dom.­­Rohantam a nagybátyámhoz. Ült a konyhában, pipázott, pöfö­gött. Nagyon magánakvaló ember­­ volt mindig. A nagy szemöldöke ala­­­t felnézett. A bajusza alól szólt: — Na? — Beni bátyám, egy demizson korárt jöttem volna. — Milyen borért? czi — Fejedelmi borén. Amilyet Rákó­fejedelmünk írott. Amilyet ama Nagy Péter cár írott. — Háhl — mondta az öreg, s né­zett sokáig. — Dem­izson? — Nincs. — Azt is én adjak? Feltápászkodott. — Adok én. Mért ne adnék? Nek­tek? Segítsen az ember a szegény rokonon. Pláne, hogy tudom, beteg az apád lába. Hanem anyádnak, amit küldök, megmondjad annak egy tizenkét hetes malac az ára. Világos? Mit bántam én. Csak adja. Nehezen értem haza. Hiszen a ka­tonaság a hídon csak idefelé özön­lött, a mi falunk felé nem ment sem­mi. S mint féltettem a demizsont! Hát ugye, katonák, észreveszik, el­veszik tőlem, megisszák. S miért ne? Mit tehetek? Dugtam én a nagykabátom alá. El­viseltem, ha rám kiabáltak, hogy mit keressek visszafelé a hídon? Nem lá­tom, hogy a járművek is alig férnek rajta? Hogy szinte ki van centime minden hely? Pontosan az új év előtti napon este tájt értem haza. Amit nem tapasztaltam, pelyhedzeni addig kez­dett a szakállam. Mily a ott volt ná­lunk. Nagyon rosszul nézett ki, kö­högött. Mint láttam, apám szerzett va­lahonnan egy üveg barackpálinkát, annak felbontásához készülődött. —­ Mégis csak meg tudjuk köszön­teni az új évet — mondta apám. — De nem azzal! — szóltam. — Egy pohár tokajival — és az asztal­ra tettem a demizsont. Matya megemelkedett kissé és azt mondta: — Ej, te Andrej diák. О Hát tudják, ennek már sok éve. Azóta én vagyok itt az állam­i­gazáa­ság agronómusa. "Várom Mátyát. Irta, hogy jön, mert mintha az a régi seb újra makacskodna, s talán egy pohár tokaji jót tenne az egészségének. 1372. augusztus 12. Ján Kalinčiak születésének 150. évfordulójára Ján Kalinčiak, a Stúr-generáció egyik legkimagaslóbb egyénisége volt. Tisztújítás (Restaurácia) c. könyve még ma is a szlovák irodalom jelentős művei közé tartozik. (Megjelent magyarul is.) Kalinčiak nemcsak író és költő volt, hanem kritikus, pedagógus, szerkesztő és az akkori kultúralét megszervezője is. Ján Kalinčiak 1822. augusztus 10-én született. Apja evangélikus pap volt, és így gyakran áthelyezték egyik városból a másikba, és ezért a fiatal Kalinčiak iskoláit is különböző városokban végezte el. 1831 ben Liptovský Jánban járt iskolába, később Gemerben, majd Levoéára került. Itt kezdő­dött a fiatal Kalinčiak nemzeti öntudatra ébredni. 1839-ben a bratislavai líceumban Ľudovít Štúr lett tanítómestere és barátja is. Ľudovít Štúr és a baráti köréhez tartozó Sládkovič, Janko Gábor, Jozef Miloslav Hurban és még mások hatása alatt nemzeti öntudata nemcsak hogy teljesen kifejlő­dött, de már irodalmilag is kezdett tevékenykedni. Filozófiai tanulmányait Halleben végezte el 1843—1845-ös években. Egy évre rá Vindsach-ban Banská Štiavnica mellett működött mint magán nevelő. 1846-ban Štúr köz­benjárásával tanár, majd igazgató lett a modrai gimnáziumban, ahol 1838-ig működött. Ezután a német gimnázium igazgatója , lett Sliezka- Tesín-ben. Itt érte utól 1869-ben idő előtti nyugdíjaztatása. Innét Turčjan­­ský Sv. Martin­ba ment, ahol az Orol című újság szerkesztője lett. De még mielőtt szerkesztői koncepcióját teljes mértékben tudta volna kifejteni, 1871. június 16-án, 49 éves korában meghalt. Kalinčiak műve nem volt nagyon kiterjedt — csak nemrégiben jelentek meg négy kötetben Kalinčiak összegyűjtött írásai. Költészetében a roman­tika és a népdalok hangjai hangzanak fel, de a legsajátosabb ereje és mély egyéni hangja a polgári és szerelmi lírájában található meg, mint az Üdvözlés, Mária Jánosról. Mint semmi, múlnak az évek és még mások. De a tényleges mély szubjektív érdekeltség, az egyéni és a nemzedéki problémák és ellentétek átültetése a művészetbe, Kalinčiák prózájában sem hiányzott­. Már az első elbeszlései, — akkoriban még csehül megírve és kiadva, —­ mint a Liptói herceg, Sz­ent­lélek, Orava, A szerelem vén k­arútján, Egy szlovák legény, Szerelem és bosszú, Testvérkéz stb., mind meséli, történetek a szlovák és szláv nép életéből, éppen úgy, mint álta­lában a szlovák prózai-romantikai irodalom túlnyomó része. Kalinčiak is a múltból vette alakjait, helyzetrajzait és problémáit, amelyek a Szúz­­féle mozgalom törekvéseit és erőlködéseit támogatni és megerősíteni vol­tak hivatva. Célja egy modern szlovák nemzeti megalakítása volt. Elutasította a felületes, nem művészi tendenciát, és problémák alapjai­hoz törekedett eljutni úgy, ahogy ezt nemcsak a múlt emberei, de főleg, ahogy saját nemzedékének emberei élték át. Ezért elbeszéléseinek az alap­konfliktusai is az ellentétek, személyek és személy­ felettiek között, a lány iránti szeretet és a haza szeretete között, az egyéni érzelem és a köteles­ség között. Írásaiból azt is kivehetjük, hogy ezek néha az ő legsajátosabb személyi ellentétei voltak. A „Tisztújítás“ című művében is túlsúlyban ilyen ellentétek tarkítják a nemesség akkori életét. Egészséges mosoly és irónia hatásosan élénkíti a romantikus elbeszélést. Mindmáig, — bár helytelenül — kevésbé értékelték Kalinčiak irodalmi­­kritikai tevékenységét, de minden szempontot tekintetbe véve Ján Kalinčiak mint prózaíró, költő, pedagógus és szerkesztő mégis egyike a legnagyobb és legmélyebb értelmiségű alakja volt a Stúr-féle mozgalomnak. (rp) Ifjú Szívek. A sokat mondó név mögött valóban lelkes, fiatal gárda áll. Nem ismernek fáradságot, hétről­­hétre gyakorolnak, hogy aztán szín­pompás fellépéseikkel szórakoztassák a nagyszámú közönséget. Már ebben az évben is sok helyütt szerepelt a magyar népművészeti együttes. Fel­léptek a bratislavai Kultúra és Pihe­nés Parkjában, Zselízen a CSEMADOK által rendezett országos népművészeti bemutatón, a galántai Kodály-napo­­kon, a szenei báke-ünenpélyen, Vý­­chodnán, ahol a műkedvelők mellett minden szlovákiai hivatásos és félhi­­vatásos népművészeti együttes is fel­lépett. Az együttes részére 55 fellépést terveztek erre az évre. Ennek jelen­tős hányadát mostani nagy körútjuk alkalmával bonyolítják le. A közelmúltban Kulcsár Tiborral az együttes agilis igazgatójával be­szélgettünk a problémáikról. Az igaz­gató véleménye szerint nagyon sok gonddal jár az ilyen hosszabb túra. A tagok közül sokan munkaviszony­­ban vannak, s nem szívesen engedik el őket hosszabb időre. Ezért már az idén rövidebbre szabták­ a nyári fel­lépések idejét. Sok akadályba ütkö­zik a több mint száz tagú együttes, s a kellékek szállítása, szállásolás és egyéb gondok. Ebből kiindulva a jö­vőre vonatkozólag mások az elképze­lések. Több esetben külön kívánják szerepeltetni a tánckart és szólistá­kat. A kórusmozgalom megszerette­tése és mélyebb megismerése céljából nevelő hatású fellépéseket tartanak az iskolákban, így a megosztott együttes többször szerepelhet, s je­lentősen csökkennek a kiadások. Az elgondolás szerint minden hónapban legalább kétszer-háromszor fellépnek. A nagy körút befejezése után Brnóban, Hodonínban, s Luhačovicén is fellépnek, s­ azt követően Nitrán az országos aratási ünnepélyen és több helyütt az ősz folyamán. Lelkes, fáradságot nem ismerő tag­jai vannak a magyar népművészeti együttesnek. Sokan közülük már hosszú évek óta szerepelnek az ének­es tánckarban, valamint szólistaként. De akik különböző okokból kiváltak az együttesből, jónéhányan kama­­toztatják a tanultakat, együtteseket szerveztek és vezetik azokat. Nyugat-Szlovákiából az ország leg­keletibb sarkáig a következő helye­ken lép fel az együttes: Piešťany, augusztus 12-én, 19:30-kor. Myjava, augusztust 13-án, 15 órakor. Sliač, augusztus 14-én, 19,30-kor. Lučenec, auguszt. 15-én, 19,30-kor. Hajnáčka, (Ajnácskő) augusztus 17-én, 18,30-kor. Jesenské (Feled) augusztus 18-án, 20 órakor. Veľ. Kapušany (Nagykapos), augusztus 19-én, 19 órakor. Streda nad В, (Bodrogszerdahely) augusztus 20., 14 órakor. Kráľ, Chlmec (Királyhelmec) augusztus 21-én, 19,30-kor. Sečovce (Gálszécs), augusztus 22-én, 19,30-kor. Strážske, augusztus 23-án, 19,30-kor. Slanec (Nagyszalánc), augusztus 25-én, 19,30-kor. A szervezők minden bizonnyal gon­doskodnak arról, hogy nagy legyen a látogatottság. Hasonlóan, mint az el­múlt években az efsz-ek, állami gaz­daságok szintén mindent megtesznek, Ш hogy a dolgozóik részt vegyenek a kiváló együttes fellépésein. Körútra indulnak Az Ifjú Szivek énekkara. *KIe.u.e Sоje ¥ s [UNK]m ­ —tt—

Next