Szabad Ifjuság, 1950 (1. évfolyam, 1-45. szám)

1950-09-22 / 31. szám

10 KATONA LESZEK! A fürge kis Kovács Jóska a DISZ egyik ifjú gárdistája egy-kettőre be­­nyargalta kerékpárján a kacskaringós szűk utcákat és­­ még sötétedés előtt eljutott a falu túlsó végére. Errefelé a kertek alatt egészen új a falu képe. Szemben a tizcs tágas, újonnan emelt épülete. Aranyló ke­retbe fogják a végtelenbe húzódó tarlók... Szívesen járnak erre az emberek. Meg­könnyebbülten, kitágult tüdővel szívják magukba a levegőt, nagy figyelemmel né­zik, ahogy a zakatoló, erős traktor bele­hasít a dúsan termő közös földbe... A Kovács-gyerek is el­bámészkodott egy darabig, aztán bekiáltott az udvarra: — DISZ-gyín­és lesz holnap fiúk! Oda­fent az új iskolában. Ott tartja a vezető­ség, hogy az egész fiatalság résztvehessen rajta. Az ifjúgárdista és Túri elvtárs a gép­színből kilépő zömök termetű, szövetkezeti traktoros sietve kezet szorítottak. — A sorozásról lesz szó! Ott legyetek ám kivétel nélkül. Tehát pontban négy óra­kor az iskolában. Ebben maradtak. És Kovács Jóska ment tovább... Az egész faluban futótűzként terjedt el a hír: —­ DISZ-gyűlés!... A traktoros is több­ször elismételgette magában. A legutóbbi rendkívüli összejövetel még most is emlé­kezetében járt. A párttitkár elvtárs is ott volt a múltkor. Senki sem maradt, ki a hozzászólásból, de a munkából sem. Hát igen, elégedetten tekintett fel a magasba­­tornyosuló gabonászsákokra. — Nagy dolgok történnek! Megnyertük a cséplési versenyt, mert a pártszervezet egy pillanatra sem hagyta magára a fiata­lokat. Segített abban, hogy jól végezzük el a munkát... No, és ez a holnapi DÍSZ-Másnap jóval a kitűzött idő előtt vidám­­képű, fiatal csapat vette körül az iskolát. Túri elvtárs határozott léptekkel ment a leg­népesebb csoporthoz. Bizony meglepődött, mert ott középen, az a pirospozsgás kis­lány a Kelemenék Rozikája! És, hogy magyaráz... Valami levelet tart a kezé­ben Még sohasem látta ilyennek ezt a lányt. Közelebb furakodott hát. Belepislantott ő is a levélbe. — Ezt bizonyosan a Jancsi gyerek küldte — ráismert a kerek, szépen vetett betűire. Tavasszal vonult be katonának. Amott a kurta soron van a házuk, sokat megfordult abban még mint kisgyermek. Tóth Jancsi, jó barátja volt. És most írt. Elmosolyodott. Hogy nem gondolt ő erre, mikor mindig együtt látta ezzel a lánnyal. " Együtt olvasták a levelet­ . Tudatom veletek, hogy jól érzem magam a katonaságnál. Parancsnokaink tisztjeink a legjobb tudásuk szerint, szere­tettel gondoskodnak rólunk. Éppen olyan egyszerű, dolgos emberek, mint amilyenek mi vagyunk. Nyoma sincs annak, amit apáink álltak ki a régi Horthy-hadseregben. Lír hadsereg ez Rozikám, a miénk — a dolgozó népé! Persze, a munkából is ki­jut bőven. Dolgozunk, megfeszített lendü­lettel. Szívesen végezzük, ami ránk hárul, mert a mi öt hold juttatott földünket véd­jük. És a ti földeteket is Rozikám, meg a kettőnk eljövendő közös boldogságát. Ezért küzdünk keményen a gyakorlatokon. És legyetek nyugodtak otthon. Helyt állunk! Dolgozzatok biztonságban, szorgalmasan, mert van erőnk! Napról-napra növekszik tu­dásunk. Oda tudunk sújtani, ha kell!” — ez állt a levélben. — Én bizony mégegyszer elolvasom — mondta inkább csak magának Túri elvtárs, és csakugyan... újból átfutotta. A néphad­sereg katonája írta! Őt is, a többieket is lázbahozták ezek a sorok.­­ És még valami állt a levélben. Néhány egyszerű szó. Többnyire kérdések az otthoni viszonyokról, amik mind válaszra vár­tak ... A legeslegvégén megemlítve egy tucat név — köztük az övé is: Túri István, Balogh Mihály... „... Az idén ősszel rájuk kerül a sor. Bevonulnak katonának. Már szeretettel vár­juk őket. A béke megvédéséhez szükség van az ő izmos karjaikra is!” — így mondta ezt a levél. — No, hát ez aztán egyenesen neki szól. Személy szerint, Túri Istvánnak. Egy darabig elgondolkodott... Tóth Jancsi írta... Együtt gyerekeskedtek__ Tűrték, amint megtiporta őket a kulák ... Sokat éheztek, nélkülöztek a felszaba­dulásig ... Milyen más lett a munka negyvenöt után!... Most már nekik nő­ föl a termés a határban... Megtanultak ne­vetni is: ők ketten, s a faluban mind, akik régebben elnyomatásban éltek... És a pártnapok a régi csendőrségi épületben... A szívós harc a kulákokkal, a jó­létünkre törő aljas ellenséggel... Sok-sok közös élmény. „A béke megvédésére szükség van az­­ izmos karjaikra is!” Beledübörögtek agyába a szavak. Szükség van az ő két acélos kar­jára, amelyek egész nap a traktor­­kormá­nyát tartják szilárdan. —• És ni csak, egy búzaszem! — L­jjai közé tévedt, ahogy nyúlkált a ruhazsebben. Ezt kell megvédeni! — villant át benne. — A kenyeret, a Tervet, az életet! * Megkezdődött a gyűlés. A terem zsúfo­lásig megtelt. Éppenhogy befértek. Túri Pista szokásból körüljáratta szemét a je­lenlevőkön: csupa ismerős! — Nagy Laci, Bottyán Andris, Kerek Péter, a szö­vetkezetbe va­­k. Az első padban pedig egymás mellett ülnek, a fiatalabbik Ko­vács gyerek, meg a nyolcholdas Balogh Mi­hály. Hirtelen eszébe jutott, hiszen őróla­­ is említést tesz a levél. De mintha a mindig vidám Balogh-fiú ma, szomorú és kedvte­­len lenne. Miért? Lehet, hogy nem örül? A DISZ-titkár törte meg a csendet: —­ Kedves fiatal barátaim! A közelgő so­rozás miatt gyűltünk ma egybe... — És beszélt. Egyre emeltebb hangon, egyre neki­­hevülőbben. Beszélt arról, hogy­ miért kell most katonának lenni, hogy ez kitüntetés — dolgozó népünk parancsa! Az Alkotmány leszögezi: a haza védelme, a Magyar Nép­köztársaság minden állampolgárának szent kötelessége. A sajátunkat védjük, az előt­tünk kiteljesedő, állandóan gazdagodó éle­tet, két, kezünk gyümölcsöző munkáját. — Sorozás!... Béke! ... — így be­szélt. Túri István hallgatta. Minden szót agyába vésett. A kitárt ablakon beömlött a békés mezők ismerős, kedves illata. Oda­haza duzzadó zsákokban a kicsépelt búza... — Jól beszél ez a DISZ-titkár, nem­hiába párttag — mondogatták itt is ott is a hallgatók soraiban.­­ Túri­­István pedig csak nézett maga elé. ...A faluját látta, a bokros, sűrűn be­nőtt végtelenbe húzódó határvonalát. Öt kilométernyire sincs tőlünk az a másik vi­lág, a Tito-fasiszták véres rablótanyája. Akkor is ilyen napfényes, tiszta volt a délután, éppen mint­ most. Békés munkában töltötték a dolgozók idejüket. A határőrök pedig éberen vigyáztak. A járőr sok kilo­méteres utat megtett már, cserjéstől-cser­­jésig, dombhajlattól-dombhajlatig, mindig a nehezebb terepszakaszt választották, a rej­tettebb utat, úgy, ahogy tanulták. Lelkiisme­retesen őrködtek a dolgozók biztonságán. S egyszer csak odaátról orvul­t,or­ent a lö­vés: az egyikük, a magasabbik, szép szál legény rögtön összerogyott, eltalálta a go­lyó. De sebesülten is, a járőrtársával együtt, esküjéhez híven, becsülettel megállta a he­lyét. ... És látta ezeknek a harcosoknak , a bajtársait is munka közben, amint együtt arattak a dolgos néppel! Szüleikkel, testvé­reikkel és olyanokkal, akikkel azelőtt soha­sem hozta őket össze a sors. De mert a dolgozók katonái­ — szívesen segítettek nekik. Volt köztük egy rajmegbízott is, Adorján Gábor őrvezető. Még most is emlegetik: hej, az az Adorján Gabi! Mindnyájunkon túltett, úgy húzta a kaszát. — A miénk ez a hadsereg! Igazat írt Tóth Jancsi a levelében, való igazat! — Került neki Túri. ... És most a­­ felidézett történetbe bele­keveredtek a DISZ-titkár szavai, tisztán hal­latszott a teremben: — DISZ-tagok! Legyünk elsők a sorozá­son való megjelenésben! Tegyük a sorozás napját a béke melletti harcos tüntetéssé! A tenyerek tapsra verődtek. Forrt, izzott a terem a lelkes hangulattól, Túri Pista sem állhatta tovább. Felemelkedett és a DISZ-titkár után odaállt az egybegyűltek elé. Nem cifrázta a szavakat, nem ért ő ehhez, de amit mondott, az tetszett a fiata­loknak és lelkesen zúgták vele: ■— Éljen a néphadsereg! Büszkék va­gyunk rá, hogy fegyverrel szolgálhatjuk a hazát! Mentek hazafelé a gyűlésről. Egymás mellé kerültek, Balog Mihály meg Túri István. — No, ha már így történt, a sarokig együtt is elmehetnénk — gondolták mind a ketten. Túrinak sehogysem tetszett ez a Balogh Mihály, ahogy így mellette ment lehorgasztott fővel. A többiek mind vidá­man, indulókat énekelve áradtak szét. Biz­tosan tudta róla: szívesen menne ez a Mi­hály katonának, de . . . A községháza után négyszemközt maradtak. Túri István szólt előbb. S megtalálták egymás szívéhez az utat. Balogh Mihály csendesen felelt neki: — Itt van ez a temérdek munka. Az őszi szántás is lassan a nyakunkon van és talán te is tudod, a lovunk is lábát törte tegnap. Nem fogják bírni a szüleim egyedül, ettől félek. Lassabbra fogták a­­ lépést. Gondolkod­tak ... Házak előtt haladtak el s fény hullt az arcukba. Az egyik keresztutcánál váratlanul beszélgető alakokra lettek figyel­mesek. Nem tévedtek, felismerték bicegő járásáról Nemes-Szabó Pált, a falu legzsí­rosabb­­ kulákját. Aki pedig mellette lépked az nem más, mint a reakciós volt főjegyző. Szinte egyszerre szakadt ki belőlük: — Már megint valami gazemberségen tö­rik a fejüket ezek a jómadarak. A szövetkezet traktoristája hirtelen szem­­befordult Balogh Mihállyal és vállára he­lyezte a kezét: — Látod Mihály, ezek a mi ellenségeink — mondta gyűlölettel — ezek a ... elfoj­totta magában a káromkodást. Aztán a ha­tár felé mutatott: meg amott túl a határon a Tito-banditák! Egy gyékényen árulnak, fáj nekik, hogy mi erősödünk, óráról-órára szebbé teremtjük életünket. Ezért kell kato­nának lenni! Tudod mit írt Tóth Jancsi? Azt, hogy a dolgozó népnek szüksége van ránk a hadseregben... A te földed is, itt húzódik a határban. Mihály. És ne aggódj! Mi segítünk szülőiden, segít a szövetkezet! Kezet szorítottak. A kérges markok érin­téséből azt vették ki mind a ketten: — Megértettük egymást! # Elérkezett a sorozás előtti este. Túri Pista szokás­ szerint későig­­foglalatoskodott a traktor körül, a napi karbantartást vé­gezte a gépszínben. Minden kis alaktrészt gondosan megnézett, jól megforgatott kezé­ben. Letörölte őket a portól, szaporán járt a keze az olajozóval. Ma különös alapossággal látta el ezt a feladatot, s elgondolkozott... Világosan érezte, hogy így fogja szeretni a fegyverét, a harckocsi minden kis csavarját is, ha páncélos lesz, mert az­ akart lenni. Megsimogatta az áttüzesedett motort. Egy célt szolgálnak ezek, építő, szabad emberek kezében: a traktor is, a harckocsi is. Mind a kettő a békét védi, az épülő szocializmust a mi hazánkban. A traktorral szántunk, hogy nyomában magasba szökkenjen a vetés, derűsödjön az élet. A harckocsival pedig megvédjük a békés munkát, a szövet­kezetét, a dúsan elomló lágy búzatengert... És ment a sorozás napján Túri István, a szövetkezet traktorosa, felpántlikázva, da­losan az egybeverődött, jókedvű ujjoncokkal. Hiába terjesztették a kulákok széltében­­hosszában:­­ — Meglássák: háború lesz! Jaj,, elviszik a fiát szomszédasszony. Nem ült fel neki a faluban senki sem. A DISZ-gyűlés felvértezte a fiatalokat. — Kellene ám a háború a kuláknak, gazemberek! — mondta Balogh Mihály is, mert megint összekerültek Túri elvtárssal. Attól az estétől kezdve barátságot kötöttek. És mentek együtt, váll-váll mellett, nótázva az iskola felé. Ott van a sorozóbizottság, ahol a múltkor a gyűlés volt. S lépten-nyo­­mon felhangzott a kiáltás: — Éljen­­a béke! Megvédjük a békét! A legények nyomában mindenütt ujjongó hozzátartozók, boldog arcú szülők sokasága. A legények felmentek az iskola lépcsőjén. Megálltak a szoba előtt, beléptek­ a hosszú asztal körül barátságos arcok. Látszott raj­tuk, hogy pár hónappal, vagy talán egy-két évvel ezelőtt ugyanúgy húzták a kaszát, mint ők. Aki pedig ott ül szemben, az asz­talnál, az a barna, zömök hadnagy biztosan gyárimunkás volt, vasöntő. Olyan nyílt, ke­mény, derűs a tekintete. Sok harcot vívha­tott miértünk is — így érezte ezt Balogh Mihály. Találkoztak! Balogh Mihály állt el­sőnek oda a hadnagy bajtárs elé, akinek olyan szép vörös csillag volt a zubbonya karján." (Később megtudta, hogy politikai tiszt). — Katona akarok lenni — tört ki belőle ellenállhatatlanul, lelkesen. Tagjai akarunk lenni a néphadseregnek. Meg akarjuk védeni a mi békénket. És Túri István, a traktorista hozzátette: A m­ új szövetkezeteinket! Vukovári Gábor: gyűlés, a sorozással kapcsolatban...... Ott leszünk, rajta! .ggn . Aczél Tamás: A TANÁCSVÁLASZTÁSOKRA Barátaim, én annyiszor maradtam egymagam, ahány fűszál, fa és bokor — álltam tanácstalan, nem borba mártott pecsenyét, de gyorsan hűlő sülttököt majszolgattam az utca két csattogó, éles szárnya közt. Te sárgabélű, íztelen gyerekkor, zöld golyókkal — nincs véled semmit kezdenem, nem voltál telve jókkal, aki tanácsot adhatott, az mélyen volt s a rejtek ölén kigyúló csillagot nem láthatta a gyermek. Bukdácsolva, tanácstalan tüskés hegyhátak, meredélyek poklán így törtem át magam — hogy megmaradjak, ez kisértett, ez emelt, vitt, erőm ha fogytán s a fegyverek csöve előtt, akár a megsebzett oroszlán — ez adott ugrani erőt. Barátaim, ki annyiszor maradt magára, most már érti —a népek sora, e hosszú sor hatalmát és hazáját védi, amit a kisfiú nem sejtett, s kamaszként sem tudott felérni a hullámzó történelemnek rejtelmét tudja már a férfi. Nem útvesztőben kanyarogva, de biztos, nyugodt tekintettel néz előre é s vissza a múltba, kezében békét védő fegyver, szíve egy ország felé tárva dobban: marósok, öntők, ácsok! S a bajban sem marad magára egy egész nép ad már tanácsot. Egy egész nép! Tapintható bánatával és örömével, ahogy a múlt sátra alól a szédítő jövőbe ível­t és fegyveres intelemmel, tanáccsal lend­ve csatáról-csatára ragad már engem is magával az emberiség tavaszába. $i.mFmis AQ 1950 szeptember 22.

Next