Szabad Szó, 1950. január-március (7. évfolyam, 1-74. szám)
1950-01-17 / 12. szám
A százéves Eminescu ,Ledőlnek ócska trónok a vészes árba veszve S a széttört vasjogarral már mintha láncok ezre Csörögve hullana Pokol kapui nyílnak, kitárul !sitt a bentlik. Hogy ezrével beférhessen a zsarnokik veszendő Fekélyes fsjzata," Eminescu élete a tőkés-fögasult társadalommal élő írók élete. Meg nem értettség, üldözés és hányódás jutott számára osztályrészül abban a hazában ahol a földesúri réteg karöltve a polgársággal, a fejlődő kapitalizmussal kizsákmányolta a dolgozó népet, kizsákmányolta az értelmiséet és azt aljas céljainak szolgálatába kényszerítette. A munkásosztály mozgalma Romániában is egyre nagyobb mértékben fokozódik és az 1880-as esztendőben már munkáskörök szövegezik meg a romániai dolgozók első politikai programját. A következő esztendőben megjelenik az ország első haladó folyóirata. a Contemporanul, melyben a tudományos szocializmus szellemében írott tanulmányok jelennek meg. Mihail Eminescu irodalmi működése az 1864—1889.es esztendők.'« korlátozódik. Már fiatal korában látja hogy a polgári társadalomban a ,pénzharácsolás, a vagyonosodig, "a dolgozók kizsákmányolása egyre féktelenebb méreteket ölt és Mihail Eminescu egyre jobban megundokodik attól a polgári demokráciától, melynek zászlajára ugyan a szabadság jelszava van felírva, de szabadság alatt valójában a dolgozók kizsákmányolásának szabadságát értelmezi. A polgárság vagyonának növekedésével, a kapitalizmus fejlődésével egyidejűleg, a kizsákmányolás fokozódásával növekszik a dolgozók, a munkásosztály, a földművesek és a haladó értelmiségiek nyomora. „Utazni. Könnyű beszéd de nincs miből. Ezért hallgattam és nem mozdulhattam innen. Mindöszsze száz frank a havi fizetésem mondd kérlek mi az ördögből utazzam?" (Eminescu levele kelt 1877 október végén.) Eminescu már fiatal korában közvetlenül összeköttetésbe került a dolgozó néppel. Nem kívülről nézte az életet és a virágot, hanemabban élt. Kispolgári családból származik. Aiizenhat esztendős, amikor három versét a ,,Familia" szerkesztőségének küldi el. A versek megjelennek. A fiatal költő gyalog indul útnak, hegyeken keresztülbevándorolja Erdélyt. Kortársa Eminescuról a következő megrázó képet festi: „Fájdalom és kétségbeesés fogott el, amikor megpillantottam. A nyaka körül rongydarabka jelképezte az inget, mertkülönbé’ melle teljesen csupaszon meredt a világba. Felső testet tépett, ezer sebből vérző, fagyos zsakett fedte nadrágja alul foszlott, míg felül tükörfényes volt". Volt vándorszínész, lovászlegény, kikötői munkás, Bécsben, Berlinben és Jénában egyetemi hallgató, Jassiban könyvtáros tanfelügyelő és lapszerkesztő. Mindenkor a legszörnyűbb nyomorban él. Fiatalkori vándorlásai során kezdte el gyűjteni a román napba dadákat és a dolgozó néppel való érintkezés során ismerte meg a maga teljes szépségében a román nyelvet, melyet azután verseiben a tökéletesség legmagasabb fokára emelt és fiatalkori élettapasztalatai során gyűlölte meg az elnyomásra a kizsákmányolásra épült tőkés-földesúri rendszert. Eminescu bécsi tartózkodása idején lett a dolgozó nép Párizs ura. (Párizsi kommün 1871 ) Bécsben írja meg éppen a párizsi kommün hatása alatt a Császár és proletár c. költeményét melynek első fele hatalmas erejű forradalmi lángolás. , El. zúzzátok szét a szipolyozó ,, , rendet. Mely itt mindent gazdagra és szegényre szel S mert jutalompénzt a másvilág sem permet Földi kincsekért, — úgy hát teremtsen rendet Világotok. Éljetek jól s testvériesen!" Kétségtelen tehát, hogy a költőt a vers megalkotásának első felénél is a dolgozók iránti mély szeretet, forró hazafiasság és forradalmi elszántság töltötte el. Eminescu költői lázadása azonban nem volt a tudatos forradalmár lázadása. Nyomasztó erővel nehezedek a költőre a berlini és jerai egyetemen magába szívott bölcseleti eszmék — a német reakciós bölcselet borúlátása, melyet még súlyosbított és elmérgesített a Jassi-f Junimea-kör káros befolyása. A Junimea-köré, annak vezére Titu Maiorescu a költőt a tiszta irodalom" terméketlen,valóságtól elvonatkoztaott „bűvkörébe" igyekszik csalogatni. Eminescu elkeseredett harcot vív nyomorával, a rája nehezedő hivatalos közvéleménnyel. Bukarestben a költőt „Minunescu“nak gúnyolják, míg Titu Maiorescu és Junimea-ban lévő kortársai pedig „bohém" jelzővel illetik. A költő nagy tragédiája az, hogy nem fedezi fel a román proletariátus és a világ munkásságának világot formáló és osztályokat szétzúzó erejét. A költő hiába lázongott a tőkés-földesúri rendszer ellen mért nem menetelt az egyre erősebb ütemben szervezkedő munkásosztály soraiban és védtelenül, magárahagyatottan állta a polgári társadalom hiénáinak csapásait akik elkeseredett dühvel olvasok Eminescunak a polgárság ellen irányuló lázadó cikkeit, verseit Csoda-e, hogy a költő biztos iránytű nélkül eltévedt a kor sötét ösvényein? Nem volt csoda, hanem természetes következménye a költő társtalanságinak. Versei, újságcikkei bizonyítják a dolgozó nép melletti együttérzését és a kizsákmányodók eleni gyűlöletét, de — nem tudott utat mutni sem magának, sem kortársainak, mert nem volt kapcsolata a jobb jövő alakítására hivatott munkásosztállyal. Halála után — melybe éppen a tőkés-földesúri társadalom kényszerítette — költői örökségének roppant hagyatékát meghamisitták. Forradalmi indulattól fűtött verseit elkendőzték, míg a társtalanság keserűségéből és az idealista filozófia rossz hatása nyománszületett verssorait osztály érdeküknek soviniszta céljaiknak megfelelően , magyarázták" atőkés-bojár bériktottnokok. Mihail Eminescunak, az igazságkereső halhatatlan román költőnek száz évvel születése után a munkásosztály szolgáltat igazságot, amikor művét a rá kényszerített sallangoktól mentesen, a dolgozó nép elé tárja. I. KUBAN ENDRE EMINESCU: Cova szállt sok évem Mint rónán felhők, tovaszállt sok évem És többé soha nem térnek meg újra, Nem andalgok el immár, mint a múltba’, és babonákon, domnákon, meséken. Mik sejtelmes száz értelemre gyulva Fényt fontak gyermek-homlokomra régen. Busárnyid ma elborongva nézem, titkok órája, a nap lehullta. Lopjak egy hangot elmúlt életemből, Hogy te, a lélek, ismét belereszkess? A lírámon, jaj, hallgatnak a hurok, Holt fény az ifjúság, már nem dereng föl, S néma a múltak szája, az a kedves, Nő az idő megöltem ... s én kihunyok. Fordította: KISS JENŐ MA: Eminescu-ünnepély alapításban Mihail Eminescu, a nagy román költő születésének századik évfordulója alkalmából országszerte ünnepségek keretében emlékeznek a nagy költő életéről és tevékenységéről. A B. N. K. írószövetségének temesvári fiókja is nagyszabású ünnepséget rendez ma, vasárnap délelőtt 11 órai kezdettel a Capitol filmszínház termében. A nagy költőről az írószövetség központi kiküldötte mond emlékbeszédet, amelyet színvonalas kultúrműsor követ. Megzenésített Eminescu-versek, szavalatok, stb. szerepelnek a műsoron. A nagy költő verseit román nyelven az Állami Színház művészei, míg magyar és német nyelven szavalóművészek adják elő. Belépés díjtalan. EMINESCU Miff&fcs AZ ÉILET Hallgatom igéit potrohos papoknak. Híjuk öv szorítja, orcáik ragyognak, Mondván: ez az élet, hordjuk a keresztet S szenvedés az ára minden élvezetnek, — S gondolom: „Bizonnyal tudja mind valóban, Hogy milyen az élet s mint lehetne jobban.** Mill jó csillagával vet szikrát az éjjel, Lépteim beszórja villó permetével. Utam a falak közt, szűk utcán vezet, Jajtól és kacajtól cseng a kövezet. Ósdi ablakokban tört beszéd iramlik, Zárt ajtókra csattan, falról visszaomlik. Ht piciny lakásban él egy gyenge szűz, Lengő lámpafényben cérnát tűbe fűz; Sápadt, vékony arcán hokszin sárga festék, Szemén tompa fátyol, homlokán verejték. Gyors kezein a tűnek hús acélja száll — Szép szemét beissza egy-egy cérnaszál; Százezer döfésnyom tölti ujjhegyét. Csöppin vér se járja gyönge ujjhegyét, Arca is szederjes, eltűnt ifjú pírja. Fátyolos szeméből könnyűit se sirja. Néha hús mosolyra rándul csöppnyi ajka ... Ó vájjon ki látja, ó vájjon ki hallja? Habzó tenger árján forgatag levélke, Mily sors célja folytán jött e földi létre E szegény kis árva, sápadt, gyenge, senyvedt, Kire a világon ügyet senki sem vet? Hajnaltól vak estig fehér függönyén át, Látod amint görnyed törékeny árnyékát, Még nem áll egy percre ... s bére: könnyes esték, Fázás, álmatlanság, szűk kenyér, betegség! Valamennyi gond közt egy jár csak eszében. Amint abbahagyja, halhat rögtön éhen. Szorgos kis kezecskék munkáját, goromba Kalmár asztalára vásznait kibontja, Ujján gyűrű csillog, gyémánt sűrű rendje, Varrótűk teremtik mindezt éjjelente, Sürgetőn ajánlja hercegi vevőknek, Mit törékeny ujjak sírva öltögettek, Hószin gyolcsnemüt, az álomtalan órák, Dolgos nappalok és sajgó szem tudóját. Csillan, mint a pelyhes, hulló, tiszta hó. S varrott szemfedőnek volna így ma jó. Áruvá ha tenné gyöngéd, ifjú testét. Súlyos sárga fémmel, aranyai keresnék. Ám kicsinykorától ég szivén a szent hit. Jobb lett volna mégis, hogy ne hinne semmit. Tükröd előtt néha elmerengsz, te gyermek, Bánatos szemedre hullong könnyű permet: Nézd meg jól e képet, vésd is jól eszedbe Ezt a balgasorsu, édesarcu, szende Elhagyott teremtést, mert már nincs mi várja S ő sem vár egyébre, csak a bölcs halálra ...M Éjsötét nyomortól súlyos életébe Hű barátság fényét vitte egy kis méhe. Mely a régi utcán szállott s elbolyongott. Hallja is a lányka már a gyönge hangot S ablakát kitárja, hívja, szállna bennebb, Hol viráglevélen bizton megpihenhet. Így szerette egymást a két proletár, a röppenő rovarka s emberi bogárka. Elméláz a kislány, ám a méh egyetlen Gyöngéd szárny veréssel ajka fölé rebben Mintha mondaná: „Ő nem tudod, hogy drága Ajkadnál a földnek roncs ma szebb virága? Mézizű virágom, szebb vagy, mint a szentkép. Bús szemed tüzétől lángolni szeretnék!“ S mert a halál útját folytatni akarja, A kis varrólánykát átölelte karja. Koporsóba tették. Arca bár soványka, Atlütidöklik rajta szépség lenge lángja. Homlokán virágok .. Tiszta teste csak Tán még nemesebb a szemfedő alatt! Nyitva áll az ablak és a telt tavasz Behatolna rajta de a méh nem az Újult rétre vágyik, hanem ott röpül; Holtja édes ajka s homloka körül; Mind közel s közelbe rántja sűrű röpte S el kivin pihenni ő is mindörökre ... Így, szavát ha hallom potrohos papoknak fiájuk öv szorítja orcáik ragyognak Mondván: ez az élet, hordjuk a keresztet S szenvedés az ára minden élvezetnek. — Gondolom: „Várjon hát ez tudná valóban. Hogy milyen az élet s mint lehetne jobban?“ SZEMLÉR FERENC fordítása.