Szabad Szó, 1950. július-szeptember (52. évfolyam, 132-144. szám)
1950-09-17 / 143. szám
1959. szeptember 17. lőző cikkeinkben már megismerni kedtünk a Föld helyzetével a világegyetemben. Tudjuk, hogy egy csillag, a mi Napunk körül kering nyolc más bolygóval együtt. Ezeknek a bolygóknak a nevét is megtudtuk: Merkur, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptun és Pluto. A tudósok az ég tanulmányozása közben már régen rájöttek, hogy a bolygók a csillagoktól nem csupán abban különböznek, hogy nem pislognak és az égen láthatóan változtatják helyüket, hanem nagyságra sem megegyezők: a bolygók hozzánk aránylag közeleső, nem nagy égitestek, amelyek hasonlók Földünkhöz. A csillagok viszont hatalmas, izzó, saját fénnyel rendelkező gázgömbök, ugyanolyanok, mint a Napunk. A BOLYGÓK Ebben a cikkünkben azt szeretnénk ismertetni, hogy a Földhöz oly hasonló többi bolygón vagy a világűr más pontján van-e élet. A csillagokat itt mindjárt számításon kívül hagyhatjuk, mert tudjuk, hogy hasonlók Napunkhoz, ebből pedig az következik, hogy még az aránylag „leghidegebb“ csillagon is mintegy 3000 fok körüli hőmérséklet uralkodik. Ilyen melegben még a legnehezebben olvadó fémek is gőzzé változnak, tehát a tudomány joggal következteti, hogy az ilyen csillagokon az életnek semilyen formája sem lehetséges. Egész más a helyzet a bolygók-kal. Tudjuk, hogy a bolygóknak a Nap kölcsönzi a meleget, sötét, szilárd testek, amelyeket a Nap fénye világít meg. Tudjuk azt is, hogy a többi bolygó is a Naptól szakadt el. Eleinte izzó, folyékony tömegek voltak, majd később lassan kihűltek. Előző cikkeinkben már arról is beszéltünk, hogy mikor a Földön a légkörből lecsapódó párákból kialakultak az ősóceánok, ezeknek mélyén születtek meg élettelen anyagokból az élet első képződményei, az első sejtek, a Föld gazdag növény- és állatvilágának ősei. Ezt mondják a tudományos adatok, így ismerjük az élet keletkezését Földünkön. Ebből viszont arra következtethetünk, hogy a naprendszer többi bolygóján, ha van egyáltalában élet, hasonló feltételek között, hasonló módon keletkezett. Vizsgáljuk végig a hozzánk legközelebb eső Holdat, meg a bolygókat, megvannak-e rajtuk ugyanazok a kedvező feltételek, amelyek Földünkön az életet lehetővé tették. A HOLD A legközelebbi égitest, mint már mondottuk, a Hold. 384.000 kilométer választ el tőle. Mindig ugyanazt az oldalát fordítja felénk, pedig forog saját tengelye körül, de ez a forgás pontosan ugyanannyi idő alatt történik, mint amennyi idő alatt keringése közben egyszer megkerüli a Földet. A Hold kis távolságának köszönhető, hogy éjszakai egünknek a legnagyobb szereplője, sőt tiszta éjszakákon kivehetjük a Hold hegyeinek körvonalait is. Olyan közel van hozzánk, hogyha lennének rajta városok vagy nagyobb építmények, jó távcsővel már régen felfedeztük volna. Természetesen akármilyen nagy élőlények élnének ott, még a legjobb csillagászati távcsővel sem láthatnánk őket. Azt, hogy a Hold felszínének körvonalait még szabad szemmel is láthatjuk, annak köszönhetjük, hogy nincs légköre, nem választja el semmi tőlünk, sem felhő, sem pára nem zavarja a látást. Ezt ma már bizonyosan tudjuk. Itt mindjárt felvetődik a kérdés, elképzelhető-e levegő és víz nélkül bármilyen földi értelemben vett élet? Távcsöveinken a Hold felülete általában sík pusztaságot mutat, e sivatagokból csak kerek hegyek emelkednek ki, melyek kihűlt tűzhányók tölcséreihez hasonlítanak. A Hold nem nagyon csábítaná az embert letelepedésre. Hiszen, ha a modern technika eszközeivel megvalósítjuk a világűrrepülést és valamilyen „holdrakétából“ kiszállunk a Holdon, csak a Földről hozott oxigénnel tudunk rajta tartózkodni Mindenesetre, ha egyszer eljutunk a Holdra, nagyon érdekes dolgokat tapasztalunk. Minthogy a Hold kisebb, mint Földünk és felszínén hatszor kisebb a nehézkedési erő, mint a Földön, ugyanolyan erőkifejtéssel hatszor akkorát tudnánk ugrani. Legjobb atlétáink akár 50 méteres távolságot is ugorhatnának a Holdon. Egy jó magasugró kisebb földszintes ház felett úgy szökkenne át, hogy meg se kottyanna neki. De egyéb érdekes dolgokat is tapasztalnánk, ha elegendő oxigént, megfelelő ruházatot és védőberendezést vinnénk magunkkal a Holdra. Minthogy a Hold havonként csak egyszer fordul mega tengelye körül, ebből az következüe, hogy a nappal ott két hétig tart és ugyanannyi ideig az éjszaka is. A napsütés két hete alatt legalább 100 fokra emelkedik a hőmérséklet, a kéthetes éjszaka alatt pedig nulla alatt 160 fokra süllyed. Mindezek a körülmények, a légkör és a víz hiánya, az éles átmenet az elviselhetetlen hőségből a dermesztő hidegbe, azt bizonyítják, hogy a Holdon élet, legalábbis a Földön ismert formák között nem lehetséges. A MERKÚR Nézzük meg, mit találnánk a következő bolygón, a Merkúron. Tudjuk, hogy tizenhatszor kisebb, mint a Föld, s a Holdnál sem sokkal nagyobb. A Merkúrnak szintén nincs légköre. Minthogy mindig ugyanazt az oldalát fordítja a Nap felé, napsütötte oldalán a hőmérséklet többszáz fok. Élőlény nem képes elviselni ilyen forróságot, pillanatok alatt halálra sülne. De a Merkúr örökké sötét felén sem lehetséges az élet, ott meg 50 fokos örökös fagy uralkodik. Ilyen körülmények között már nem sokat számít az, hogy vize sincs. Ha mégis akadnának a Merkúron folyók, a bolygó Nap felé fordított oldalán, abban csak olvadt ólom vagy más hasonló anyag folyhatna. Mindezeket összevetve, megállapíthatjuk, hogy bizony itt sem képzelhető el az életnek semmiféle formája. De vegyük a távolabbi bolygókat, a Jupitert, Szaturnuszt, Neptunt, Uránuszt meg a Plútót. A Jupiternek, ennek az óriási bolygónak az átmérője tizenegyszer nagyobb, mint a Földé. Hőmérséklete 140 fokkal alacsonyabb a nullánál. Nemcsak a víz fagyna meg azonnal a felszínén, hanem azok a gázok is cseppfolyóssá válnának, amelyek a Föld légkörében előfordulnak és a szerves életnek elengedhetetlen feltételei. Légköre a nagy hideg folytán egész más összetételű, mint a Föld levegője és nem nagyon alkalmas a mienkhez hasonló élet számára. Még rosszabbak a feltételek a távolabbi bolygókon, a Szaturnuszon, Uránuszon, Neptunon és Plútón. A Jupiter 778 millió kilométerre van a Naptól a Földünk ,,csak“ 150 millió kilométerre — míg a Szaturnusz közepes távolsága 1.420 millió kilométer, az Uránuszé kétszer annyi, a Neptuné háromszor, a Plútóé pedig több mint négyszer annyi. Láttuk, hogy az aránylag legközelebb lévő Jupiteren is 140 fokos fagy uralkodik. Minthogy a bolygók annyi hőt sugároznak ki magukból, amennyit a Naptól kapnak, e távoli bolygókon olyan hidegek uralkodnak, amelyek nem járhatnak már nagyon messze az elképzelhető legnagyobb, úgynevezett abszolút hidegtől, a273 Celziusz falitól. Már maguk e rettentő hidegek is kizárják a földi értelemben vett szerves élet lehetőségét naprendszerünk e távoli bolygóin. A tudomány azonban óvatos és nem talál elegendő alapot arra, hogy tagadja az élet lehetőségét ezeken a bolygókon. Csak azt állítja, hogyha van ott élet, akkor annak formái teljesen eltérnek a földi élet formáitól. Jövő számunkban a Földhöz legjobban hasonló két bolygó, a Vénusz meg a Mars viszonyait vizsgáljuk. A TOLÓDÓ TOMtól. A kilenc bolygó UJ KÖNYVEK ANTIKLERIKALES versek antológiája (Révai). — KUCZKA: Pektuszán (Révai). MICZKIEWICZ válogatott versei (Révai). — URBAN: Tündérmajor (Révai). — TYIHONOV: Pohárköszöntő (Athenaeum). — CSAPIGIN: Sztyenka Razin (Athenaeum). — CSERES: Tűz a Hódréten (Athenaeum). — GÁRDONYI: A lámpás (Révai). — GONCSAR: Arany Prága (Új Magyar). — GRIN: Sötét fenyők (Uj Magyar). — KARASZLAVOV: Három hős (Révai). — KARINTHY: Kőművesek (Athenaeum). - KARINTHY: Riportok (Révai). — KELLER novellái (Franklin). — MANN: Az alattvaló (Franklin). — MÓRICZ: Novellák (Révai). — PITLAKOVSZKIJ: Az alapzat (Révai). — ROLLAND: Colas Breugnon (Révai). — STIL: Elvtársaim, bányászok (Révai). — SARKADI: Gál János útja (Athenaeum). — SARKADI: Kísértetjárás Szikszón (Athenaeum)..— CSIKY: Ingyenélők (Franklin). — FAGYEJEV: Ifjú Gárda (Népszava). — GYÁRFÁS: Veszprémi csoda (Athenaeum). — OSZTROVSZKIJ drámái (Franklin). — SÓLYOM: Értünk harcoltak (Népszava). — SZIGLIGETI: Liliomfi (Franklin). — BARTO: Kismama (Uj Magyar). — BAZSOV: Arany kalács (UJ Magyar). — GYŰRY—HEGEDŰS: Az ember hidat épít (Athenaeum). — KASSZILJ: Vologya utcája (Athenaeum). — KUPCSIK: Rosztovi pionírok (Athenaeum). — MARSAK: Cirmos (Új Magyar). — SZÁNTÓ GY.: Boszorkány (Athenaeum). Az egész következő nap Gyerászim nem mutatkozott. Helyette a Potáp nevezetű kocsisnak kellett vízért mennie, ami Potáp kocsisnak egyáltalán nem volt ínyére. A baranya megkérdezte Gavrilát, hogy teljesítették-e parancsát. Gavrila azzal válaszolt, hogy teljesítették. Másnap reggel Gyerászim kijött a kamrájából és munkához látott. Ebédelni együtt ment a többivel, evett, aztán ment, anélkül, hogy köszönt volna valamelyiknek. Az arca, amely — mint a siketnémáké általában — amúgy is szürkén élettelen volt, most úgyszólván megkövesedett. Ebéd után ismét elment valahová, azonban rövid idő múlva visszatért és nyomban föltelepedett a szénapadlásra. Leszállt az éjszaka, a holdas, világos éjszaka. Nehéz sóhajtások közepette, sűrűn forgolódva feküdt Gyerászim a padláson. Egyszerre úgy érezte, mintha valaki megrántotta volna a nadrágját; megrázkódott, de nem emelte föl a fejét, sőt a szemét is lehúnyta; de megint csak megrántották rajta a ruhát s most már erősebben, mint előbb; fölugrott... előtte, nyakán a kötél elszakított végével, ott ugrándozott Mumu. Az öröm megrázó kiáltása tört ki a melléből, fölkapta Mumut és a szívéhez szorította, az meg egy szempillantás alatt végignyalta a gazdája orrát, szemét, bajuszát, szakállát... Megállt eztán egy kicsit Gyerászim, elgondolkozott, majd nagy óvatosan lemászott a szénapacslásról, körülnézett és meggyőződvén arról, hogy senki sem látja, szerencsésen besurrant a kamrájába. Gyerászim már előbb kiokosodta, hogy Mumu nem veszhetett el magától, hanem — nagyon is lehetséges — a baranya parancsára tették el az útból. — az emberek jelekkel megérttették vele, hogy a Mumuja mint vicsorította fogát a baranyára — elhatározta tehát, hogy most óvatos lesz. Legelőször is jóllakatta Mumut kenyérkével, megsimogatta, majd lefektette, aztán egész éjszaka azon gondolkodott, hogyan rejthetné el legjobban kedves Mumuját. Végre abban állapodott meg, hogy egész nap a kamrájában hagyja és csak napméha néz be majd hozzá, éjszakánként pedig megsétáltatja az udvaron. Az ajtónyílást egy régi, keshedt bekecsével betömte és alig hajnalodott, már künn volt az udvaron s mintha semmi se történt volna (ártatlan ravaszság), arcának szomorú kifejezését is megőrizte. A szegény néma persze nem is gondolt arra, hogy Mumu a nyöszörgésével elárulhatja magát: ami tényleg meg is történt, a Zsázbeliek csakhamar megtudták, hogy a néma kutyája visszaszökött s most a kamrájában tartja zár alatt... Azonban — talán az iránta vagy a kutyája iránt érzett szánakozás miatt vagy a félelemtől, amit gerjesztett — nem adták tudtára, hogy a titkát fölfedezték. Egyedül az udvarmester vakarta meg a tarkóját, majd TURGENYEV: C V ^ C V ^ (7. közlemény.) legyintett a kezével: „Különben Isten neki! Csak a baranya meg ne tudjál“ A néma pedig soha azelőtt nem volt olyan szorgalmas, mint azon a napon: kitisztította és ledöngölte az egész udvart, az utolsó fűszálig kigyomlált a kövek között és a tulajdon kezével mozgatott meg minden lécet a virágágy kerítésében, hogy meggyőződjön róla, vájjon elég erősek-e, aztán egyenként veregette le valamenynyit, — egyszóval, úgy sürgött-forgott, munkálkodott hogy a baranya is figyelmessé lett a nagy buzgalomra A nap folyamán Gyerászim kétszer nézett be Mumujához s amikor beállt az éjszaka, vele együtt feküdt le a kamrájában s nem a szénapadláson s csak két óra tájban vitte ki sétálni a friss levegőre. Jó ideig sétálgatott vele az udvar hosszán és már befelé készülődött, amikor egyszerre a sövény mögül, a mellékutca felől való oldalon, zörgés keletkezett. Mumu morogva hegyezte a füleit, majd a sövényhez ugrott, gyorsan végigszaglászta és élesen fölcsattanó, hangos ugatásban, tört ki. Valami berúgott ember feküdt le éjszakai szállására a sövény túlsó oldalán. Többszöri „ideges roham“ után pont ebben az időben szunnyadt el a baranya: a bőséges vacsorák után ezek a rohamok rendesen elővették. A hirtelen ugatás fölriasztotta, a szíve hevesen dobogott, majd elhalkult a verése. „Lányok, lányok! — nyögte fájdalmasan — Lányok!“ A megzavart leányok besiettek hozzá a hálószobába. „Oh, oh, meghalok!“ — suttogta és erejét vesztetten dobta kétfelé a karjait. — „Megint, megint az a kutya!... Oh, küldjétek a doktorért. Meg akarnak ölni... a kutya, megint a kutya! Oh! Hátravetette a fejét olyanformán, hogy azt ájulásnak is lehetett volna tekinteni. Rohantak a doktorért, tudniillik a háziorvosért, Charitonért. Az orvos, akinek egész művészete abban állott, hogy puhatalpú csizmát viselt és értett a pulzus finom kitapintásához, egyébként tizennégy órát aludt naponként, a megmaradt tíz órát pedig árásította és állandóan meggyfalevél-cseppekkel itatta a baranyát, az orvos rohant úrnőjéhez, megpörkölt libatoll szagát tartotta az orra alá s amikor kinyitotta a szemét, ezüst kupicába töltve — egy kis rumocskával — nyomban megitatta vele a hagyományos cseppeket. A baranya lenyelte a cseppeket, de könnyes hangján nyomban panaszkodni kezdett a kutyára. Gavrilára, a sorsára és arra, hogy őt, szerencsétlen öreg nőt, mindenki elhagyja, hogy senki sincs iránta szánalommal s hogy mindenki csak a halálát akarja. Eközben pedig az a szerencsétlen Mumu folyton ugatott és Gyeraszim hiába akarta a kerítés mellől elabajgatni. „Ugye... ugye... megint!“ nyögte a báranya és a szeme megint fölakadt. Az orvos súgott valamit a szobalánynak, az rohant ki az előszobába és fölriasztotta Sztyepánt, ez meg futott tovább és Gavrilát költötte föl. Gavrila pedig nagy bosszúságában fölzavarta az egész házat. Ahogy Gyerászim megfordult s meglátta a feltünedező gyertyalángokat, az ablakban meg az árnyékok mozgását, szíve megsejtette a bajt... gyorsan a hóna alá kapta hát Mumut, berohant a kamrájába s magára zárta. Pár pillanat múlva öt ember rontott az ajtajának, de megtorpantak, ahogy megérezték, hogy zárva van, Gavrila meg lelkendezve futott hozzájuk s megparancsolta, hogy valamennyien ott maradjanak s reggelig őrködjenek. Aztán elloholt a lányok szobájába és az első szobalánnyal, Lyubov Lyubimovával, akivel együtt kezelték el a teát, cukrot és egyéb fűszerárukat, beüzente a baranyának, hogy a kutya, fájdalom, valahonnét visszaszökött, azonban holnapra már nem lesz az élők sorában és ... csak nyugodjon meg a baranya s legyen olyan kegyes, ne haragudjon. A baranya hihetően nem valami hamar nyugodott volna meg, hanem az orvos nagy sietségében tizenkét csöpp helyett negyvenet adott be neki, s a baranya ettől negyedóra múlva már mélyen és békésen aludt... — Gyerászim pedig sápadtan feküdt az ágyán és erősen szorította a Mumu száját. Reggel meglehetősen későn ébredt a baranya. Gavrila már ott settenkedett és várt az ébredésére, hogy „előnyomulásra“ adjon parancsot Gyeraszim fészke ellen, maga pedig viharos fogadtatásra készülődött. Azonban a vihar elmaradt. A baranya, még az ágyban fekve magához hivatta a legidősebb szobalányt — Lyubov Lyubimovna, — kezdte csendes és gyönge hangon; szerette adni néha az üldözött és árva szenvedőt, mondani sem kell természetesen, hogy ilyenkor a ház minden embere meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. — Lyubov Lyubimovna, maga látja, fiam, milyen az én helyzetem, menjen el lelkecském. Gavrila Andrejicshez és mondja meg neki: hát valóban, holmi kutya drágább neki az úrnője nyugalmánál, sőt az életénél! Nem merném hinni, hogy ez így lenne — tette hozzá a mély meggyőződés hangján, menjen lelkecském, legyen olyan jó, menjen Gavrila Andrejicshez. (Folytatása következik.) 11 Kézirat a törmelék között... Valaki legutóbb Soponyán járt, ahol a Zichy grófok egykori kastélya áll. Kíváncsian nézegette végig az elhagyott épület 55 romos szobáját s a kastély egyik törmelékkel borított szobájában nagy csomó megsárgult iratot talált. A szétszórt írások között lapozva rábukkant Arany János „Epilógus“ című költeményének eredeti kéziratára. A kastély egyik volt alkalmazottja elmondotta, hogy a gróf mielőtt nyugatra szökött, elégette a családi levéltárat és a könyvtár jelentős részét, így semmisített meg pótolhatatlanul értékes történelmi iratokat, mert nem tudta elviselni, hogy ezek a népre maradjanak és az új történelemírás anyagát gazdagítsák. A kastélyok urai mindent összeharácsoltak maguknak, azután elzárták, nehogy, a kultúra közkincsévé váljanak. A dolgozók kötelessége, hogy ne engedjék elkallódni ezeket a még ismeretlen helyeken vívő nemzeti értékeinket. Gondoskodjanak arról, hogy múzeumainkba, levéltárainkba kerüljenek s a nép kultúráját szolgálják.