Szabad Szó, 1951. július-december (53. évfolyam, 26-52. szám)

1951-09-30 / 39. szám

SZJUMSZKIJ: ÚJÉV Az író Makarenko tanítványa. »Vörös vállpántok« című­ regé­nyét is mesterének ajánlja. Ez a könyv egy szovjet katonaiskola növendékeinek életét mutatja be. (Ifjúsági Könyvkiadó.) Az óriásfernyő csúcsán kigyűlt az ötágú csillag. Csaknem súrolta a a díszterem mennyezetét. A karza­ton a fúvós zenekar rázendített egy polonézra. A fiatalos testtartású tá­bornok és a vézna, feketehajú fele­sége nyitotta meg a sort. A fiúk ma húztak először fehér kesztyűt és kényelmetlenül érezték magukat benne. A fal mentén a kislányok mamái üldögéltek. A fiúk Szemjon Geraszimovicsot, a számtantanárt is berántották a körbe. Geraszimovics behúzta a nyakát, cvikkerét szoro­sabban orrára csiptette és szokat­lan fürgeséggel az egyik kékblú­­zos kislány után vetette magát... Ruszanov alezredes, az első szá­zad parancsnoka egy intéssel ma­gához hívta Szemjon Gerbavot. A fiú odafutott és szolgálatkészen ki­húzta magát. — Hajoljon csak ide — szólt az alezredes és suttogóra fogta a hang­ját. — Helytelen, hogy önmagától nem jutott az eszébe. Szemjon, ezért meg kell súgnom magának. Menjen oda a tábornokhoz és feleségéhez, s hívja meg őket egy csésze teára. Gerbov néhány pillanatig határo­zatlanul küszködött, de végül is megemberelte magát, odament a tábornokhoz. Vologya Kovaljov Zinát, mamá­ját és Gálját egy kis asztalhoz ül­tette és eléjük helyezett egy édes­séggel megrakott tálat: — Tessék, vegyenek... Mindjárt hozom a teát is. Már az estély kezdetén sok nö­vendéknek fúrta az oldalát, várjon megengedt­e a tábornok, hogy ha­zakísérjék a vendégeket... Milyen szégyen lenne, hogy idecsődítik őket, aztán meg elnézik, hogy késő éjfél egymagukban botorkáljanak haza­felé. A fiúk nem hagytak békét Rusza­­novnak. — Alezredes bajtárs, kérje meg a tábornokot... — Alezredes bajtárs, ez illetlen­ség lenne ... Máskor nem jönnek el. Végül Ruszanov megkereste a tábornokot. Vologya, míg Gáljával és Zi­­nával beszélgetett, idegesen leste az ajtót, amely mögött a század­parancsnok tartózkodott. A tábor­nok ma bámulatos engedékeny volt, belegyezett hogy a fiúk hazakísér­jék a vendégeket. Amikor Vologya átnyújtotta Gál­jának a hócipőt és a bundát, észre­vette, hogy a kislány hamiskásan kunyerít. Zavar fogta el és a hó­cipővel együtt a sapkáját is a földre dobta. Fel akarta emelni, de most meg a bunda szélével súrolta a parket­tát. Bokanev kapitány odalépett. — Egy óra áll rendelkezésére, visszaér addig? — kérdezte halkan Kovaljovtól, de Galja meghallotta. — Nem messze lakunk ... — Nos, akkor kellemes utat — Bokanov elmosolyodott és tovább­­állt. Az iskola hatalmas ablakaiból kivetődő fény, mint szétgöngyölt fehér vászontekercs terült el a ha­von. A Szovjet­ utca és a Majakov­­szkij-tér sarkán Zina mamája Volo­­gyához fordult: — Remélem, fiatalember, haza­­kíséri Galinkát. Mi itt jobbra té­rünk. Vologyát életében először szólí­tották a fiatalember”-nek. Büszke­ség dagasztotta mellét, de a vá­ratlan fordulat felkavarta. Elbúcsúztak. Vologya és Galja között nehezen indult meg a beszél­getés. Mentek egymás mellett, egy­mást kerülgetve, nehogy a kezük összeérjen és kitartóan néztek a lábuk elé. — Ki volt az a liszt, aki odajött a fogasnál? — kérdezte nagysokára Galja. — Az új nevelőnk, Bokanov ka­pitány — Jó ember? — Annak látszik — felelt óvato­san Vologya — ha élünk —, meg­tudjuk... — Maga hányadik osztályba jár? — kérdezte Galja. — Hatodikba, ami csaknem a maguk kilencedik osztályának felel meg. És maga, Galja? — Édesanyám Galinkának szó­lit — bökte ki a kislány, de zavarba jött és elhallgatott. — Szólíthatom én is így? — Igen — felelte halkan a kis­lány és meggyorsította lépteit. Ismét hosszú hallgatásba merül­tek. — Úgy ropog a hó, mint a nyúl foga között a káposzta — mondta Galja, lépteiket figyelve, majd megrázta fejét, mintha haragudna magára elfogódottságáért és meg­kérdezte: — Maga mindig ilyen... ko­moly? — Nem, csak az újév tisztele­tére! — Vologya vidáman nevetett és fesztelensége egycsapásra sem­mivé vált. Megkönnyebbült és kel­lemes nyugalom áradt szét benne, úgy érezte, Galja és a régi-régi is­merősök és szerette volna, ha ez az út minél tovább tartana. — No, akkor nincs semmi hiba! — Galja is nevetett. — Milyen nagyszerű ez a mai este! — mondta váratlanul Vologya szeretett volna valami rendkívülit cselekedni, valami szel­lemeset mondani, amivel megne­vetteti Galinkát, de hirtelenében semmit sem tudott kitalálni és meg­kérdezte, ami először eszébe jutott. — Tudja, miből lehet eltalálni a bajuszos ember kedvét? — Nem — húzta a szót csodál­­kozva a kislány. — Van az iskolában egy Zin­­csenkó nevű kapitány, a lovaglás tanára. Ha a kapitány felfelé pedzi a bajuszát — azt jelenti, hogy minden rendben van, de ha lefelé ráncigálja — elkészülhetünk a leg­rosszabbra. Galja kuncogott, ő is el akart mondani valamit Vologyának isko­lájáról és tanárairól. Így beszélnek a gyerekek szüleikről, abban a hi­­szemben, hogy már ők is felnőttek — megbocsátóan, de nem rossz­­májúan. — Anasztázia Ivanovna, a szám­tantanárnőnk a múltkor kiszólított a táblához ... Megoldotta helyet­tem a példát, valósággal belém foj­­totta a szót, a végén pedig önma­gásnak írta be a négyest. Egy kiskapunál Galinka megállt és gyorsan így szólt: — Megérkeztem! Köszönöm, hogy hazakísért... — Én is köszönöm — felelt za­vartan Vologya és hogy leplezze elfogódottságát, összeütötte sarkát és kezét sapkájához emelte. — Jó éjszakát — hallotta a lány hangját már a kapu mögül. Távo­lodó lépései a tornác legfelső lép­csőfokán némultak el. »... mint a nyúl foga között a káposzta . ..« — gondolt vissza Vo­­logva Galinka szavaira, felidézte nevetését s képzeletben újra látta prériszegélyű kis sapkáját. Bartók Béla 1904- janusáriában a budapesti * filharmonikusok magyar bemutatót tartottak. Előadták — óriási sikerrel — a Kossuth-szimfó­­niát. A zenemű minden taktusá­nak az volt a célja, hogy élessze hallgatóságában a hazaszeretet lángját, hogy a Habsburg­­uralom éveiben serkentse és fo­kozza a ma­gyar népnek a nemzeti önálló­ság és szabad­­­ság utáni vá­gyát. A mű szerzője fiatal ma­gyar muzsikus,____a nagyszent­miklósi születésű (1881.) Bartók Béla volt. A Kossuth-szimfónia már félre­érthetetlenül jelezte, hogy szer­zője bekapcsolódott kora nagy és sorsdöntő társadalmi harcaiba. Bartók már ekkor nyugtalanul ke­reste világnézetének és zenei mon­danivalójának kifejező eszközeit. Érezte, hogy az a zenei nyelv, amely valamikor — Bihari, Erkel és Liszt korában — kifejezője volt a magyarság haladó eszméinek, a 67-es évek szellemiségében elpos­ványosodott és már semmiképpen sem alkalmas arra, hogy a kor nyelvén szóljon. Bartókban, — mint kiváló társában, Kodály Zol­tánban is — elemi erővel tört fel a gondolat, hogy kell lennie egészséges, önálló, a népet való­ban tükröző dallamanyagnak vala­hol a magyar társadalom mélysé­geiben. Ez indította a magyar népdal keresésére és felfedezésére. De Bartók a kört még jobban is kiszélesítette. Igaz hazafisága mu­tatkozik meg abban, hogy amikor kapcsolatba került az úri Magyar­­ország elnyomott, kizsákmányolt és jogfosztott nemzetiségeinek pa­raszti rétegeivel is, nagy szeretet­tel fordult azok felé is s lelkes művészi érdeklődéssel és műgond­dal dolgozta fel a szlovák, román és bolgár népek zenéjét. A népdal felfedezése megtörtént és Bartók a népdalt magasrendű műzenei for­mába foglalta. Ezek­­a népdalfel­dolgozások vagy népi hangú dal­lamokra épülő művek nemcsak anyagukat veszik a nép dallam­­kincséből, hanem egész habjuk­kal, mondanivalójukkal a néphez szólnak. Olyan művek, amelyekben a dolgozó nép magára ismerhet és magas művészi fokon hallja meg­szólalni örömét és bánatát és erőt meríthet belőlük további harcai számára. Bartók művészetét két szempont­ból is értékelhetjük. Speciálisan magyar szempontból s akkor úgy érezzük, hogy ami az oroszoknak Muszorgszkij, a németeknek Bach, az olaszoknak Palestrina, az szá­munkra Bartók. De néznünk kell az egyetemes zenetörténet szem­pontjából is. S akkor meg kell állapítanunk, hogy Bartók a leg­nagyobb újító, a legnagyobb zene­­forradalmárok egyike, egy új stí­luskorszak megnyitója. Művészete a legősibb népzenei hagyomány és a leghaladóbb magas zenekultúra ötvözete. Akadnak művei, ame­lyekben néha fordul, néha meg­hökkentő zenei eszközökkel ad hangot kora ellentmondásainak, de abban sincs semmi dekadens, mert egész életműve a haladást, az új életet szolgálja. Amikor a leg­tisztábban felénk hozza a nép hangját, ott találjuk műveiben a nagy klasszikusoknak, Bachnak és Beethovennek termékenyítő hatá­sát is. Amikor Bartókra emlékezünk, a legnagyobb tisztelettel kell beszél­nünk — igaz emberségéről. A fasizmus elviselhetetlen légköré­ből Amerikába emigrált. Hamar meg kellett azonban éreznie, hogy kétféle Amerika van. S a hitleri fasizmussal rokon, imperialista Amerika megerősödése, hatalomra­­jutása keserű és mélységes csaló­dás volt a számára. Ez az Ame­rika nem becsülte meg, kizsákmá­nyolta, éhbérért dolgoztatta. Hat évvel ezelőtt, 1945. szeptember 26-án, newyorki temetésén néhány barátja állta csak körül koporsó­ját ... De Bartók soha nem volt és nem is lehet Trumanék Ameri­kájáé. A Kossuth forradalmi ha­gyományain elindul­t műveiben a dunavölgyi népein­k baráti és testvéri együvétartozását hirdető, a reakcióval, a sovinizmussal soha meg nem alkuvó, forradalmár Bar­tók szervesen és elválaszthatatla­nul hozzánk tartozik. Zenei hagyatéka, népművelési pro­­grammja, emberi nagysága a mi új kultúrát teremtő népünk gazdag és fontos öröksége. A rózsabimbóhoz Nyílj ki, nyájasan mosolygó Rózsabimbó! Nyílj ki már, Nyílj ki, a bokorba bolygó Gyenge szellők csókja vár. Nyílj ki, gyenge kerti zsenge, Hébe nektárt hint terád. Szűz nyakadba Flóra gyenge Bársonyos palástot ád. Oh, miként fog díszesedni Véled e parányi kert!­0, hogy óhajtják leszedni Rólad ezt a drága szert! —♦ Hadd szakasszalak le, édes Rózsaszál, szép vagy te már. ' Héj, ha meglát, hány negédes, Hány kacér leányka vár! Nem, nem! Egy leány se nyissa Büszke fűzőjét terád. Ültetőd kedves Jurissa hv, Néked újabb kertet ád. Ott kevélykedj bíboroddal, Ékesebb bíborja közt! Ott kevélykedj illatoddal Kedvesebb illatja közt! CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1798) s-iáiloM u* Yrtéat­­yn.. •­ m Két új magyar munkásregény I * Szépirodalmi Í­jfSK Kft új munkásregény jelent meg. Az egyik Szeberényi Lehel regénye: »A hegyek elmozdulnak«, a másik az Örkény Istváné: »A­­ázastársak«. Mindkettő 1949-ben játszódik le és bemutatja a munkásság küzdelmét az üzemekbe befurakodott ellenség ellen, harcát a termelés javításáért, a selejt csökkentéséért. Ezen túl­menően mindkét író arra törekszik, hogy megm­i­tázza az újtípusú em­bert, a szocializmust építő mun­kást. A tárgyi hasonlóság ellenére is igen nagy különbség van a két re­gény között. Örkény bizonyos táv­latból szemléli az eseményeket és az embereket, Szeberényi pedig szinte részt vesz az eseményekben, a munkában, együtt él alakjaival, át­veszi nyelvüket, beszédmodorukat is. Örkény regénye egyenletesebb, folyamatosabb olvasmány, a Szebe­­rényié pedig lüktetőbb, változato­sabb, néha döcögőbb. Ennek meg­felelően a két író emberábrázolása is más és más természetű. Örkény alakjai jobban kidolgozottak, Sze­berényi embereiben olykor sok az aránytalanság. Örkény regényének központjá­ban Lugosi Sándor és felesége, Esz­ter alakja áll, az ő belső küzdelmük, fejlődésük szolgáltatja a regény alapját. Lugosi jó munkás, de so­káig nem tudja megérteni, hogy a munka közügy, helytállás a szocia­lizmusért folyó harcban.­­ Eszter mindezt tudja, de nincs benne elég tapintat és türelem ahhoz, hogy jó irányban hasson a férjére. Így el­­hidegülnek egymástól, s mikor Esz­tert pártiskolára küldik, Lugosi sza­kít feleségével. Az összebékülés ak­kor történik meg, amikor a moz­donygyárban a befurakodott ellen­ség szabotázscselekményei egyre nyilvánvalóbbak és Sándor maga is érzi, hogy helyt kell állnia a küz­delemben. Meggyorsítja az össze­­békélést Lugosi anyjának betegsége, akinek legfőbb vágya, hogy a há­zastársak kibéküljenek. Sándor is vágyódik a felesége után, s végül is eléggé hosszadalmas és némileg mesterkélt bonyodalom után meg­történik a kibékülés. Im­kényi regényében a magánélet és a közélet mozzanatai elég szorosan összeszövődnek. Nem mondható ez el egészen a Szebe­rényi regényéről, ahol Csorba Má­tyás, a regény főszereplője úgy­szólván kettős életet él: van külön családi élete és külön »üzemi« élete. Ennek ellenére a Csorba Má­tyás alakja világosabban áll előt­tünk, mint a Lugosi Sándoré. Az író ugyanis ennek az alaknak az ábrázolásánál nagyon jól tudja ér­vényesíteni azt a képességét, hogy beleéli magát alakjaiba. Ez a bele­élés Csorba Mátyás alakjánál hiány­talanul sikerült. S még inkább Csorba Juliska alakjánál. Kevésbbé sikerült a többieknél. A mellékala­­kok — Varga Béni, Kriston Barna, Csuzda Marci s a többiek — sok­szor alig jelentenek többet, mint egy-egy gesztust, vagy éppen csak egy-egy nevet. Ezen a téren az Örkény regénye jóval sikerültebb, mert mellékalakjai — Terbócz, Bir­man, Dobszai vagy Lugosi anyja — valóban hiteles, élő figurák. Leg­nagyobb hiányossága Szeberényi emberábrázolásának az, hogy kép­telen embereit testi , mivoltukban megrajzolni. Csak indulataikat vagy érzelemkitöréseiket látjuk, de nem tudjuk őket magunk elé képzelni. Nőalakjai azonban kitűnőek. Van azonban egy döntő különb­ség a két regény között, amely a Szeberényi Lehel regényét mégis nagyvonalúbbá és végső fokon hite­lesebbé teszi. Örkény írásművészete fejlettebb és fölényesebb, mint Sze­­berényié. Ez a fölény azonban szem­léletében is megnyilatkozik és a re­gény olvasása közben sokszor az az érzésünk, hogy az író nemcsak távlatból, hanem kissé felülről is nézi alakjainak életét Szeberényi küzd a nyelvvel, visszalöki, néha feleslegesen is a kínálkozó stílusbeli lehetőségeket, s maga kalapálja ki nyelvét. Ezért sokszor modoros is, főleg a regény első felében. Ez a modorosság azonban nem az őszin­teség hiányának a leplezésére szol­gál. Mert Szeberényi teljes átéléssel ír, s regénye egyes lapjain érezni az alkotó örömét afölött, hogy va­lamit sikerült hibátlanul megírnia. Olyasfajta öröm ez, mint a Csorba Mátyás öröme, amikor annyi hó­napi vergődés után végre sikerül megcsinálnia az újítást. I­s­métet­ett ügyükben, mint az Örkényéi. Mind a két regényben szerepel az 1949-es nagy »Sztálini Műszak«. Örkény ábrázolása szélesebb vonalú, de az alakok elmosódnak. A Sze­­berényné szaggatottabb, de alakjai tisztábbak. A végső fokon az a leg­döntőbb, hogyan tudja az író ma­gában az emberben, a munkásban megmutatni a születő újat, hogyan tudja ábrázolni a fejlődést. Ör­kénynél túlságosan sok a külső in­díték. Az ő munkásaiban kevéssé lehet érezni a fejlődőképességet, mindig valami külső eseményre van szükség, hogy alakjai kizökkenje­nek a tespedtségéből. Talán ezért is tudja jobban ábrázolni az ellensé­get, mint Szeberényi, aki az ellenség tevékenységét eléggé elhanyagoltan mutatja be. Örkény regénye epizódjelenetek­ben és alakokban jóval gazdagabb. Az üzem — a m­ozdonygyár — éle­tét sokrétűen ábrázolja. A regény egyik legkitűnőbb jelenete, Bikov elvtárs látogatását írja le. Szeberé­­nyinél inkább csak az üzemrészek élnek, de a hegyvidéki kis gyárvá­ros mindennapi életét szépen, sok­szor költőien tolmácsolja. Szebe­rényi Lehel regényében jobban lát­juk, hogyan fonódik össze a mun­kások mindennapi munkája a béke­harccal, a szocializmus építésével, Örkény regénye e tekintetben keve­sebbet nyújt. A hibák és hiányossá­gok ellenére is figyelemreméltó al­kotás mindkét regény, annál is in­kább, mert ezen a téren — a mun­kásélet ábrázolásának területén — magyar elődeik alig vannak. A két író a saját tehetségére volt utalva, de segítette és ösztönözte a gazdag szovjet irodalom és eddigi munka­eredményeink. (k- j­)

Next