Szabad Szó, 1951. július-december (53. évfolyam, 26-52. szám)
1951-09-30 / 39. szám
SZJUMSZKIJ: ÚJÉV Az író Makarenko tanítványa. »Vörös vállpántok« című regényét is mesterének ajánlja. Ez a könyv egy szovjet katonaiskola növendékeinek életét mutatja be. (Ifjúsági Könyvkiadó.) Az óriásfernyő csúcsán kigyűlt az ötágú csillag. Csaknem súrolta a a díszterem mennyezetét. A karzaton a fúvós zenekar rázendített egy polonézra. A fiatalos testtartású tábornok és a vézna, feketehajú felesége nyitotta meg a sort. A fiúk ma húztak először fehér kesztyűt és kényelmetlenül érezték magukat benne. A fal mentén a kislányok mamái üldögéltek. A fiúk Szemjon Geraszimovicsot, a számtantanárt is berántották a körbe. Geraszimovics behúzta a nyakát, cvikkerét szorosabban orrára csiptette és szokatlan fürgeséggel az egyik kékblúzos kislány után vetette magát... Ruszanov alezredes, az első század parancsnoka egy intéssel magához hívta Szemjon Gerbavot. A fiú odafutott és szolgálatkészen kihúzta magát. — Hajoljon csak ide — szólt az alezredes és suttogóra fogta a hangját. — Helytelen, hogy önmagától nem jutott az eszébe. Szemjon, ezért meg kell súgnom magának. Menjen oda a tábornokhoz és feleségéhez, s hívja meg őket egy csésze teára. Gerbov néhány pillanatig határozatlanul küszködött, de végül is megemberelte magát, odament a tábornokhoz. Vologya Kovaljov Zinát, mamáját és Gálját egy kis asztalhoz ültette és eléjük helyezett egy édességgel megrakott tálat: — Tessék, vegyenek... Mindjárt hozom a teát is. Már az estély kezdetén sok növendéknek fúrta az oldalát, várjon megengedte a tábornok, hogy hazakísérjék a vendégeket... Milyen szégyen lenne, hogy idecsődítik őket, aztán meg elnézik, hogy késő éjfél egymagukban botorkáljanak hazafelé. A fiúk nem hagytak békét Ruszanovnak. — Alezredes bajtárs, kérje meg a tábornokot... — Alezredes bajtárs, ez illetlenség lenne ... Máskor nem jönnek el. Végül Ruszanov megkereste a tábornokot. Vologya, míg Gáljával és Zinával beszélgetett, idegesen leste az ajtót, amely mögött a századparancsnok tartózkodott. A tábornok ma bámulatos engedékeny volt, belegyezett hogy a fiúk hazakísérjék a vendégeket. Amikor Vologya átnyújtotta Gáljának a hócipőt és a bundát, észrevette, hogy a kislány hamiskásan kunyerít. Zavar fogta el és a hócipővel együtt a sapkáját is a földre dobta. Fel akarta emelni, de most meg a bunda szélével súrolta a parkettát. Bokanev kapitány odalépett. — Egy óra áll rendelkezésére, visszaér addig? — kérdezte halkan Kovaljovtól, de Galja meghallotta. — Nem messze lakunk ... — Nos, akkor kellemes utat — Bokanov elmosolyodott és továbbállt. Az iskola hatalmas ablakaiból kivetődő fény, mint szétgöngyölt fehér vászontekercs terült el a havon. A Szovjet utca és a Majakovszkij-tér sarkán Zina mamája Vologyához fordult: — Remélem, fiatalember, hazakíséri Galinkát. Mi itt jobbra térünk. Vologyát életében először szólították a fiatalember”-nek. Büszkeség dagasztotta mellét, de a váratlan fordulat felkavarta. Elbúcsúztak. Vologya és Galja között nehezen indult meg a beszélgetés. Mentek egymás mellett, egymást kerülgetve, nehogy a kezük összeérjen és kitartóan néztek a lábuk elé. — Ki volt az a liszt, aki odajött a fogasnál? — kérdezte nagysokára Galja. — Az új nevelőnk, Bokanov kapitány — Jó ember? — Annak látszik — felelt óvatosan Vologya — ha élünk —, megtudjuk... — Maga hányadik osztályba jár? — kérdezte Galja. — Hatodikba, ami csaknem a maguk kilencedik osztályának felel meg. És maga, Galja? — Édesanyám Galinkának szólit — bökte ki a kislány, de zavarba jött és elhallgatott. — Szólíthatom én is így? — Igen — felelte halkan a kislány és meggyorsította lépteit. Ismét hosszú hallgatásba merültek. — Úgy ropog a hó, mint a nyúl foga között a káposzta — mondta Galja, lépteiket figyelve, majd megrázta fejét, mintha haragudna magára elfogódottságáért és megkérdezte: — Maga mindig ilyen... komoly? — Nem, csak az újév tiszteletére! — Vologya vidáman nevetett és fesztelensége egycsapásra semmivé vált. Megkönnyebbült és kellemes nyugalom áradt szét benne, úgy érezte, Galja és a régi-régi ismerősök és szerette volna, ha ez az út minél tovább tartana. — No, akkor nincs semmi hiba! — Galja is nevetett. — Milyen nagyszerű ez a mai este! — mondta váratlanul Vologya szeretett volna valami rendkívülit cselekedni, valami szellemeset mondani, amivel megnevetteti Galinkát, de hirtelenében semmit sem tudott kitalálni és megkérdezte, ami először eszébe jutott. — Tudja, miből lehet eltalálni a bajuszos ember kedvét? — Nem — húzta a szót csodálkozva a kislány. — Van az iskolában egy Zincsenkó nevű kapitány, a lovaglás tanára. Ha a kapitány felfelé pedzi a bajuszát — azt jelenti, hogy minden rendben van, de ha lefelé ráncigálja — elkészülhetünk a legrosszabbra. Galja kuncogott, ő is el akart mondani valamit Vologyának iskolájáról és tanárairól. Így beszélnek a gyerekek szüleikről, abban a hiszemben, hogy már ők is felnőttek — megbocsátóan, de nem rosszmájúan. — Anasztázia Ivanovna, a számtantanárnőnk a múltkor kiszólított a táblához ... Megoldotta helyettem a példát, valósággal belém fojtotta a szót, a végén pedig önmagásnak írta be a négyest. Egy kiskapunál Galinka megállt és gyorsan így szólt: — Megérkeztem! Köszönöm, hogy hazakísért... — Én is köszönöm — felelt zavartan Vologya és hogy leplezze elfogódottságát, összeütötte sarkát és kezét sapkájához emelte. — Jó éjszakát — hallotta a lány hangját már a kapu mögül. Távolodó lépései a tornác legfelső lépcsőfokán némultak el. »... mint a nyúl foga között a káposzta . ..« — gondolt vissza Vologva Galinka szavaira, felidézte nevetését s képzeletben újra látta prériszegélyű kis sapkáját. Bartók Béla 1904- janusáriában a budapesti * filharmonikusok magyar bemutatót tartottak. Előadták — óriási sikerrel — a Kossuth-szimfóniát. A zenemű minden taktusának az volt a célja, hogy élessze hallgatóságában a hazaszeretet lángját, hogy a Habsburguralom éveiben serkentse és fokozza a magyar népnek a nemzeti önállóság és szabadság utáni vágyát. A mű szerzője fiatal magyar muzsikus,____a nagyszentmiklósi születésű (1881.) Bartók Béla volt. A Kossuth-szimfónia már félreérthetetlenül jelezte, hogy szerzője bekapcsolódott kora nagy és sorsdöntő társadalmi harcaiba. Bartók már ekkor nyugtalanul kereste világnézetének és zenei mondanivalójának kifejező eszközeit. Érezte, hogy az a zenei nyelv, amely valamikor — Bihari, Erkel és Liszt korában — kifejezője volt a magyarság haladó eszméinek, a 67-es évek szellemiségében elposványosodott és már semmiképpen sem alkalmas arra, hogy a kor nyelvén szóljon. Bartókban, — mint kiváló társában, Kodály Zoltánban is — elemi erővel tört fel a gondolat, hogy kell lennie egészséges, önálló, a népet valóban tükröző dallamanyagnak valahol a magyar társadalom mélységeiben. Ez indította a magyar népdal keresésére és felfedezésére. De Bartók a kört még jobban is kiszélesítette. Igaz hazafisága mutatkozik meg abban, hogy amikor kapcsolatba került az úri Magyarország elnyomott, kizsákmányolt és jogfosztott nemzetiségeinek paraszti rétegeivel is, nagy szeretettel fordult azok felé is s lelkes művészi érdeklődéssel és műgonddal dolgozta fel a szlovák, román és bolgár népek zenéjét. A népdal felfedezése megtörtént és Bartók a népdalt magasrendű műzenei formába foglalta. Ezeka népdalfeldolgozások vagy népi hangú dallamokra épülő művek nemcsak anyagukat veszik a nép dallamkincséből, hanem egész habjukkal, mondanivalójukkal a néphez szólnak. Olyan művek, amelyekben a dolgozó nép magára ismerhet és magas művészi fokon hallja megszólalni örömét és bánatát és erőt meríthet belőlük további harcai számára. Bartók művészetét két szempontból is értékelhetjük. Speciálisan magyar szempontból s akkor úgy érezzük, hogy ami az oroszoknak Muszorgszkij, a németeknek Bach, az olaszoknak Palestrina, az számunkra Bartók. De néznünk kell az egyetemes zenetörténet szempontjából is. S akkor meg kell állapítanunk, hogy Bartók a legnagyobb újító, a legnagyobb zeneforradalmárok egyike, egy új stíluskorszak megnyitója. Művészete a legősibb népzenei hagyomány és a leghaladóbb magas zenekultúra ötvözete. Akadnak művei, amelyekben néha fordul, néha meghökkentő zenei eszközökkel ad hangot kora ellentmondásainak, de abban sincs semmi dekadens, mert egész életműve a haladást, az új életet szolgálja. Amikor a legtisztábban felénk hozza a nép hangját, ott találjuk műveiben a nagy klasszikusoknak, Bachnak és Beethovennek termékenyítő hatását is. Amikor Bartókra emlékezünk, a legnagyobb tisztelettel kell beszélnünk — igaz emberségéről. A fasizmus elviselhetetlen légköréből Amerikába emigrált. Hamar meg kellett azonban éreznie, hogy kétféle Amerika van. S a hitleri fasizmussal rokon, imperialista Amerika megerősödése, hatalomrajutása keserű és mélységes csalódás volt a számára. Ez az Amerika nem becsülte meg, kizsákmányolta, éhbérért dolgoztatta. Hat évvel ezelőtt, 1945. szeptember 26-án, newyorki temetésén néhány barátja állta csak körül koporsóját ... De Bartók soha nem volt és nem is lehet Trumanék Amerikájáé. A Kossuth forradalmi hagyományain elindult műveiben a dunavölgyi népeink baráti és testvéri együvétartozását hirdető, a reakcióval, a sovinizmussal soha meg nem alkuvó, forradalmár Bartók szervesen és elválaszthatatlanul hozzánk tartozik. Zenei hagyatéka, népművelési programmja, emberi nagysága a mi új kultúrát teremtő népünk gazdag és fontos öröksége. A rózsabimbóhoz Nyílj ki, nyájasan mosolygó Rózsabimbó! Nyílj ki már, Nyílj ki, a bokorba bolygó Gyenge szellők csókja vár. Nyílj ki, gyenge kerti zsenge, Hébe nektárt hint terád. Szűz nyakadba Flóra gyenge Bársonyos palástot ád. Oh, miként fog díszesedni Véled e parányi kert!0, hogy óhajtják leszedni Rólad ezt a drága szert! —♦ Hadd szakasszalak le, édes Rózsaszál, szép vagy te már. ' Héj, ha meglát, hány negédes, Hány kacér leányka vár! Nem, nem! Egy leány se nyissa Büszke fűzőjét terád. Ültetőd kedves Jurissa hv, Néked újabb kertet ád. Ott kevélykedj bíboroddal, Ékesebb bíborja közt! Ott kevélykedj illatoddal Kedvesebb illatja közt! CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1798) s-iáiloM u* Yrtéatyn.. • m Két új magyar munkásregény I * Szépirodalmi ÍjfSK Kft új munkásregény jelent meg. Az egyik Szeberényi Lehel regénye: »A hegyek elmozdulnak«, a másik az Örkény Istváné: »Aázastársak«. Mindkettő 1949-ben játszódik le és bemutatja a munkásság küzdelmét az üzemekbe befurakodott ellenség ellen, harcát a termelés javításáért, a selejt csökkentéséért. Ezen túlmenően mindkét író arra törekszik, hogy megmitázza az újtípusú embert, a szocializmust építő munkást. A tárgyi hasonlóság ellenére is igen nagy különbség van a két regény között. Örkény bizonyos távlatból szemléli az eseményeket és az embereket, Szeberényi pedig szinte részt vesz az eseményekben, a munkában, együtt él alakjaival, átveszi nyelvüket, beszédmodorukat is. Örkény regénye egyenletesebb, folyamatosabb olvasmány, a Szeberényié pedig lüktetőbb, változatosabb, néha döcögőbb. Ennek megfelelően a két író emberábrázolása is más és más természetű. Örkény alakjai jobban kidolgozottak, Szeberényi embereiben olykor sok az aránytalanság. Örkény regényének központjában Lugosi Sándor és felesége, Eszter alakja áll, az ő belső küzdelmük, fejlődésük szolgáltatja a regény alapját. Lugosi jó munkás, de sokáig nem tudja megérteni, hogy a munka közügy, helytállás a szocializmusért folyó harcban. Eszter mindezt tudja, de nincs benne elég tapintat és türelem ahhoz, hogy jó irányban hasson a férjére. Így elhidegülnek egymástól, s mikor Esztert pártiskolára küldik, Lugosi szakít feleségével. Az összebékülés akkor történik meg, amikor a mozdonygyárban a befurakodott ellenség szabotázscselekményei egyre nyilvánvalóbbak és Sándor maga is érzi, hogy helyt kell állnia a küzdelemben. Meggyorsítja az összebékélést Lugosi anyjának betegsége, akinek legfőbb vágya, hogy a házastársak kibéküljenek. Sándor is vágyódik a felesége után, s végül is eléggé hosszadalmas és némileg mesterkélt bonyodalom után megtörténik a kibékülés. Imkényi regényében a magánélet és a közélet mozzanatai elég szorosan összeszövődnek. Nem mondható ez el egészen a Szeberényi regényéről, ahol Csorba Mátyás, a regény főszereplője úgyszólván kettős életet él: van külön családi élete és külön »üzemi« élete. Ennek ellenére a Csorba Mátyás alakja világosabban áll előttünk, mint a Lugosi Sándoré. Az író ugyanis ennek az alaknak az ábrázolásánál nagyon jól tudja érvényesíteni azt a képességét, hogy beleéli magát alakjaiba. Ez a beleélés Csorba Mátyás alakjánál hiánytalanul sikerült. S még inkább Csorba Juliska alakjánál. Kevésbbé sikerült a többieknél. A mellékalakok — Varga Béni, Kriston Barna, Csuzda Marci s a többiek — sokszor alig jelentenek többet, mint egy-egy gesztust, vagy éppen csak egy-egy nevet. Ezen a téren az Örkény regénye jóval sikerültebb, mert mellékalakjai — Terbócz, Birman, Dobszai vagy Lugosi anyja — valóban hiteles, élő figurák. Legnagyobb hiányossága Szeberényi emberábrázolásának az, hogy képtelen embereit testi , mivoltukban megrajzolni. Csak indulataikat vagy érzelemkitöréseiket látjuk, de nem tudjuk őket magunk elé képzelni. Nőalakjai azonban kitűnőek. Van azonban egy döntő különbség a két regény között, amely a Szeberényi Lehel regényét mégis nagyvonalúbbá és végső fokon hitelesebbé teszi. Örkény írásművészete fejlettebb és fölényesebb, mint Szeberényié. Ez a fölény azonban szemléletében is megnyilatkozik és a regény olvasása közben sokszor az az érzésünk, hogy az író nemcsak távlatból, hanem kissé felülről is nézi alakjainak életét Szeberényi küzd a nyelvvel, visszalöki, néha feleslegesen is a kínálkozó stílusbeli lehetőségeket, s maga kalapálja ki nyelvét. Ezért sokszor modoros is, főleg a regény első felében. Ez a modorosság azonban nem az őszinteség hiányának a leplezésére szolgál. Mert Szeberényi teljes átéléssel ír, s regénye egyes lapjain érezni az alkotó örömét afölött, hogy valamit sikerült hibátlanul megírnia. Olyasfajta öröm ez, mint a Csorba Mátyás öröme, amikor annyi hónapi vergődés után végre sikerül megcsinálnia az újítást. Ismétetett ügyükben, mint az Örkényéi. Mind a két regényben szerepel az 1949-es nagy »Sztálini Műszak«. Örkény ábrázolása szélesebb vonalú, de az alakok elmosódnak. A Szeberényné szaggatottabb, de alakjai tisztábbak. A végső fokon az a legdöntőbb, hogyan tudja az író magában az emberben, a munkásban megmutatni a születő újat, hogyan tudja ábrázolni a fejlődést. Örkénynél túlságosan sok a külső indíték. Az ő munkásaiban kevéssé lehet érezni a fejlődőképességet, mindig valami külső eseményre van szükség, hogy alakjai kizökkenjenek a tespedtségéből. Talán ezért is tudja jobban ábrázolni az ellenséget, mint Szeberényi, aki az ellenség tevékenységét eléggé elhanyagoltan mutatja be. Örkény regénye epizódjelenetekben és alakokban jóval gazdagabb. Az üzem — a mozdonygyár — életét sokrétűen ábrázolja. A regény egyik legkitűnőbb jelenete, Bikov elvtárs látogatását írja le. Szeberényinél inkább csak az üzemrészek élnek, de a hegyvidéki kis gyárváros mindennapi életét szépen, sokszor költőien tolmácsolja. Szeberényi Lehel regényében jobban látjuk, hogyan fonódik össze a munkások mindennapi munkája a békeharccal, a szocializmus építésével, Örkény regénye e tekintetben kevesebbet nyújt. A hibák és hiányosságok ellenére is figyelemreméltó alkotás mindkét regény, annál is inkább, mert ezen a téren — a munkásélet ábrázolásának területén — magyar elődeik alig vannak. A két író a saját tehetségére volt utalva, de segítette és ösztönözte a gazdag szovjet irodalom és eddigi munkaeredményeink. (k- j)