Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1863
Szünnapokra távozó tanulóinkhoz. Egyházi beszéd, tartatva az 1862/3-iki tanév utolsó vasárnapján. A mi segedelmünk legyen az Úrtól, a ki teremtette a mennyet és földet, az ő neve legyen áldott most és mindörökké Ámen. A példaszó mondja, hogy: a jó nevelés a legjobb örökség. Mily nagyszerű igazság van ezen egyszerű hasonlatban kifejezve! Vagyon e vagyon, mely a jó nevelésnél többet ér?! Tudjuk, hogy a pénz, az anyagi jólét mennyi résznak kútfeje ott, hol romlott szív, romlott elme s bűnös kivánság örökölték azt, ahol ellenben józanság, mértékletesség, emberszeretet, tiszta vallásos szív csak filléreket kapott örökül, ott azokkal csodákat miveit, áldást hintve magára s maga körül. S épen ezen józanság, mértékletesség, önzéstelen emberszeretet, tiszta istenes vallásos szív előteremtése, ápolása, megőrzése a jó nevelés föladata. Bizton elmondhatni tehát, miszerint nincs kincs, mely a jó nevelésnél többet érne. S lehet e természetesebb valami, minthogy mi is, ez igazságtól áthatva sokat áldozunk a jó nevelésért. Nem erről tanúskodnak-e a községünkben virágzó tanintézetek? Nem ezt bizonyítja-e főiskolánk, melynek föntartása annyi áldozatba kerül s mely csakis a közönség buzgó részvéte, bizalma és elismerése mellett gyakorolhatja növendékire azon nevelői hatást, melyet tőle hazánk, korunk s egyházunk méltán megkívánnak?! Ezen buzgó részvétre, bizalomra, elismerésre építem jelen elmélkedésemet, midőn a tanév küszöbén, ez órában, tanintézetünket szólaltatom meg. Hiszem, hogy a keresztény gyülekezet nem fogja helytelennek ítélni, ha az egyház ápoló dajkája, az iskola, e szent helyen — mintegy Isten színe előtt — adja át ünnepélyes tanácsát szünnapokra hazamenő vagy végkép eltávozó növendékeinek. — Remélem, hogy ezen őszinte tanácsa által intézetünk még inkább meg fogja nyerni növendékei szeretetét, pártolói részvétét, elismerését, bizalmát, melyek nélkül fönállása kétes, működése haszontalan. Tudom, hogy nem kis feladatot tűztem magam elé, midőn, mint tanintézetünk erőtelen tagja, a keresztény gyülekezet előtt intézetünk nevében szólani bátorkodom. Erőtlenségem ezen érzete hallgatásra készt. — Szóljon helyettem mindnyájunk drága közvagyona, a szent irás, mely mint örök igazságok kútforrása, nekünk — s tanintézetünknek is — főirányadónk, legjobb tanácsadónk.— Ezért további elmélkedésünkben a szent íráshoz fordulva, a hallgatók figyelmét azon alapigékre irányzom, melyeket ez alkalomra, mint az iskolai év utolsó vasárnapjára, választék s. följegyezve találunk Pál apostolnak Timotheushoz irott I. levelének 4 fejezete ,12-ik versétől a 16-ikig, következőleg: „ 12.) Senki a te ifjúságodat meg ne utálja, hanem a hiveknek légy példa a beszédben, a nyájaskodásban, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban. 13.) Amig oda megyek, légy figyelmetes az olvasásban, intésben és tanításban. 14.) Meg ne vesd az ajándékot, mely te benned vagyon, mely adatott néked a prófétálásra, a tanítóknak kezeiknek reád való vettetések