Református Kún-Kollégium, Szászváros, 1884
4 rendesen terebélyes, lombkoronáját nem emeli magasra, hanem szélesen kiterjeszti. A mi almafánk azonban magas növésű fák társaságába kerülve, a létért vívott nehéz tusában levetkezte fájának sajátos jellemvonását, égbe nyúló ágakat hajtott, határt szabott hatalmas kőrisfa környezetének, és még ott diszlik és talán századokig ott fog diszleni, hatalmas versenytársai között, örvendve az életnek. A polgárosult népek és nemzetek élete nagyon hasonlatos a fák életéhez. E népek is helyhez vannak kötve, kifejlődésükhöz tér kell, s hol a szabad tér szűkül, az elébb békés egyetértésben élő fajok, kemény tusára kelnek. Az elkeseredett küzdelemben a gyengébb népek elhalnak vagy elnyomatva lassan kénkihalnak, mint egy sínlődő fa, az erőteljesebb fajok pedig diadaluk által szabad tért nyerve, még nagyobbra nőnek. És e letérti küzdelem nemcsak fegyverrel vívatik. Az egyszerű földműves ekéje mellett, a kézműves műszerével, a tanár tanítványai társaságában, a tanuló könyvei között, mindenki, ki társadalmunkban helyet foglal el, vagy hivatva van egykor helyet foglalni, kissebb vagy nagyobb hatáskörrel, de minnyájan harcosai vagyunk e nagy küzdelemnek. Melyik félé legyen a diadal, nem a vakszerencse esélyeitől, hanem a küzdő erők nyomatékától függ. A magyar nemzet is nehéz küzdelmet vív. Mint ama kőrisfák közé szorult almafa. Európa nagy nemzetei közé ékelve, minden felől ostromoltatunk. A szomszéd nagy nemzetek gyors és hatalmas fejlődése majdnem elvéve tüdőnktől az éltető levegőt, lábunk alól a tápláló és fenntartó talajt. Kis nemzet vagyunk. De kis nemzetként, nagy nemzetektől környezetten, századokig nem élhetünk, ugyan azért, ha élni akarunk, hatalmas és nagy nemzetté kell átalakulnunk és pedig rövid időn, mint ahogy a fennebb említett almafa is megnőtt, a magas kőris fákkal vívott küzdelemben. Csak az a kérdés mi módon, minő eszközök által? A történelem