Századok – 1927-1928
Történeti irodalom - Groos; Karl: Fürst Metternich. Ism. Hajnal István 190
TÖRTÉNETI IRODALOM. 191 Mint ahogyan sok más nagy ember vívódott sokszor kétségbeesetten önmagával. A belső elképzelésében gyakran, többé-kevésbbé mindenkinél, még egy különös szempontot kell figyelembe vennünk. Egyidejűleg, többnyire öntudatlanul, több párhuzamos képet lát magáról az ember. Többnyire aszerint, amint különböző életkörülmények talajából kiindulva, képzeli el önmagát. A két vagy több kép vitatkozhat, küszködhet egymással, legfőbb kiegyenlítésre vágyva. Metternichnél öntudatos volt e kettéoszlás. Mint a közélet embere, a fölényes, hideg, uralkodó ész megtestesült képviselője. Mint magánember, kedves, élnivágyó. Az örömök és gyönyörűségek szeretetreméltó embere. Hódítva élvező embere a társaséletnek. Jogot érez az élet nyújtotta gyönyörök legszélsőbb használatához is. A kettéosztott életet nemcsak hogy öntudatosan is megállapította önmagában, de büszke is volt arra egész haláláig. Milyen viszonyban volt e belső kép a külső képpel! Milyennek szeretett volna látszani Metternich a külvilág előtt? Sokan szép külső képre törekszenek, hiúságból, de éppen ezért igyekeznek a belső kép valóságos javítására is. De Metternich tökéletesnek hitte magát. Érzékeny volt arra, hogy mint vélekednek felőle, de belső változásnak nem látta szükségét. Ellenállhatatlan ösztön élt benne, hogy előnyös tulajdonságait minél erősebb fény alá állítsa, arra azonban nem is gondolt, hogy újabb és újabb belső küzdelmekkel új értékeket hozzon felszínre. Feltétlenül tisztelt, illetve kedvelt akart lenni. Nem mint Bismarck, aki elhatározó tettek előtt sokszor hatalmasan küzdött önmagában. „Az ördög embere viaskodik bennem az Isten emberével." Külső dicsőítés, hízelgés iránt azonban nem volt oly fogékony Metternich, mint azt az első pillanatban gondolni lehetne. Sokszor tartott ki könnyed, de állhatatos türelemmel szándékai mellett, mindenfelől ellene zúduló bírálatok között is. Mint akinek szabadalma van a dolgok egyedül helyes megítélésére, Treitschke őt tartotta a század legnagyobb hazugjának. De a tettetés öntudata teljesen hiányzik Metternich irataiból. Hiányzott tehát valószínűleg önképeiből is. Színjátszója volt ő is saját ideáljának, mint valami mértékben minden ember, de nem akart tudatosan áltatni. Rossz időkben a történelem ítéletében bízott, minden jel szerint, meglehetős őszinte bizalommal. Szinte maga sem vette észre például azt, hogy emlékirataiban milyen átalakítva írja le a múlt szerepét. Nyugodt bizakodással hivatkozik az időre, amikor a levéltárak adatai igazolni fogják majd szavait. Határtalan önbecslés, mely az egyéni érintkezésben is erősen nyilvánult. Önmagáról való csevegése sokszor szinte tűrhetetlenné vált a társaságban. Különösen elviselhetetlen volt a magas alapelvekre való