Századok – 1944
Ismertetések - Hajnal István: Az újkor története. Ism.: Dékány István 510
ISMERTETÉSEK HAJNAL ISTVÁN: AZ ÚJKOR TÖRTÉNETE. Második kiadás. Budapest [1942], Magyar Szemle Társaság, 671., 13 térk. 4°. — (Egyetemes Történet III. Szerk.: Hóman Bálint, Szekffr Gyula, Kerényi Károly.) Minden „egyetemes történet" számol azzal a súlyos problémával, mikép lehet az újkor mozgalmas, három századát valóban „egyetemes" szempontok alapján szintetizálva bemutatni, mikor a dinasztikus államvezetés immár egységbe hozta az egyes államok életét, viszont elenyészett a középkori keresztény univerzalizmus, és nép- illetve államegyéniségek egyre szervezettebben, de egyúttal egyre merevebben is álltak egymással szemben. Ez az európai nagy partikularizmus hatalmas gátja az egyetemes szempontok érvényesítésének. Másrészt maga a kor az, mely nehézségeket okoz különös gazdagságával. A régi individualista államtörténet nem tudott ezzel a gazdagsággal megbirkózni. Egyének és államegyéniségek rajza mozaikká tördelte szét a kor történeti képét. A XIX. század végének gazdaság- és társadalomtörténeti kutatása — elég Max Weberre gondolnunk — hirtelen fordulatot adott az újkor feldolgozási lehetőségeinek, viszont a XIX. század végének szellemtörténeti érzékenysége nem fért bele az előbbi irányzat által nyújtott szkémákba. Ide is új elemző és szintetizáló véna volt szükséges. Jellemző, hogy az első világháború előtti évtized nem is mutat fel egészséges szintézist. Annál örvendetesebb, hogy a század negyedik évtizede kezdi meghozni a megoldást, s még örvendetesebb az, ha erre a megoldásra hazai talajon mutathatunk rá oly kiváló példában, mint H.-é. Nem valami szerkesztői ügyességről van itt szó. Sőt. Aki szereti a szerkesztés bravúrjait, az ne ezt a könyvet keresse. Itt az I. könyv egyszerűen Bevezetés: az újkori fejlődés alapjai, ahol először a Föld meghódításáról van szó, másodszor körültekintésről, mint Európa az újkor elején. A II., III., IV. könyv pedig egyszerűen csak a Tizenhatodik-, Tizenhetedik-, Tizennyolcadik század címet viseli. A legutolsó részt (A francia forradalom és császárság), mely 8 oldalra terjed csupán, nem, hanem egy fiatal történész, Komoróczy György írta meg. Kissé aránytalan lett itt a tárgyalás, de a közismert eseménytörténetet a maga tarkaságával és drámaiságával ez alkalommal nem is követeljük bővebben. Ha nem a nagy szerkesztések mestere, hanem a finom és mély átéléseké. Csodálatos, első pillanatra nehezen megragadható szókincse van; némileg hasonlít a német gazdaság- és társadalomtörténészek nyelvéhez, másrészt az újabb intézménytörténészekéhez, de jelentősen el is tér tőlük életszínekben, s roppant tömörsége mellett árnyalóképességében is. Megfigyeltem, nincs egy közbevetett mondata, vagy jelmondata, amely mellőzhető volna; minden a helyén van. És csendes, halk mondatai, melyek sehol sem idézik elénk megszokott műszavak kattogását, szinte észrevétlenül viszik belénk a történeti élet áramlását. Művészies tudós nyelv ez a javából. H. egész történetfelfogása egy nagy svájci történetírót idéz elénk: ő a magyar Burckhardt, de háromnegyed századdal megöregbítve anyaggal és szempontokkal. H. is állandóan közel jár az élet eleven és sokoldalúan csillogó képéhez, mint Burckhardt, — kitűnő a közvetlen élet szemlélete,— de míg a svájci írónál mozaikká esik szét a kép, addig H. egész más nemű: ő intézményekben látja a világot, nem egyénekben, vagy országokban. Vérbeli institucionalista. Azt érzi ki legfőkép, mikép viaskodnak az „életanyag" meghódításában intézmények, értelmiségünk (ő intellektualizmusnak mondja), miként szervezi, szorítja keretekbe a laza törekvéseket, érdekeket stb. Külön