Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1842-05-23 / 40. szám
teni bővebb fejtegetésébe ereszkedni még időelőttinek tartom, mert hazánknak sokféle, egymástól igen különböző éghajlata van hic crescunt segetes, illino felicius uvaeus Kecskemétnek legkevesebb gondja, ha Lőcse ma elsülyed, de van remény, hogy eljön az idő, mikor majd a Kárpátok alján is nyomozzák annak okát: miért bírja magát arányilag sokkal jobban a bánáti jobbágy és földesár, mint p. o. az érmelléki s drávántuli? Azonban hazafias örömérzettel olvassuk, mikép a magyar nemesi nemesség nem akar többé here lenni a status méhkasában; mikép szégyenli, hogy a nemzet beléletének költségeit mindeddig kellőleg nem viselte s elismeri, hogy jól rendezett státusban az adótóli mentesség bizonyos polgári lealacsonyítás színét viseli; mikép minden boldogítható igazgatási rendszer egyik fő alapelvének elismertetik a személy s vagyonszabadság, úgy ezeknek biztosítása és sérthetlensége; mikép hangosan kimondatik, hogy a társas élet bármilly igazgatási nemében kell lenni jognak s kötelességnek, mik kölcsönösek legyenek a társaság tagjai közt, mert jogosítást kötelességi ténytől elválasztani természeti igaztalanság lenne, mit társasági alapszerződéssé tenni nem szabad; hogy hol a jog, ott álljon a kötelesség is, és nem elkülönözve, mivel ezt a kölcsönösség elve s a társaság szilárdsága, valódisága parancsolja ; hogy a társasági élet alapelve kölcsönös jogot s kötelességet nyújt minden tagjának, s e kötelességnek egyik kiegészítő része a közterhek egyenlő megosztása s viselése; hogy a közadónak természete és szoros értelme a társaságnak nem egyedül egy részét igényli, hanem közös részvétre számít; hogy adózni kell, hol a társaság java azt kívánja, s pedig közösen, egyenlően mindenkinek, ki annak jogaiban s igy kötelességében is kölcsönösen részesül; — hogy ez az adózás természete, ez a kölcsönösség eszméjének s elvének valóvá, gyümölcsözővé tétele. Halljuk az illy üdvös stálusgazdasági nézeteknek a nemzeti életben napról napra élénkebben hangzó megpenditését, s tapasztaljuk, mikép ezek a nemeslelelkű s magasztos érzelmű hazafiaknál az egész magyar láthatáron örömzajos viszhangra s szives méltánylásra találnak úgy annyira, hogy a rákoseszüek máris a lármaharangot megkongattatják s fölhevülve makacs önbizottsággal kárpótlást követelnek, minekelőtte még megkárosodtak volna; minek egyedüli okát csak a szűk láthatáru Rákosnak volt rendeltetésében s a rövidlátásu s szűkkeblű rákoseszüeknek a szűkláthatáru Rákoson fogamzott s onnan öröklött „nem adózunk“ szerelmében kereshetjük s találhatjuk föl. Azért ültessük be minél előbb az egész Rákost szederfával s használjuk minél jobban selyemtenyésztésre, miből majd annyit pénzelünk, hogy a többoldalúig szendüleg követelt kárpótlásokat gazdagon kielégíthetjük. Megszüntetvén egyszer a kárpótlást hajhászók jajgatását, bízvást reménylhetjük, hogy a kolomposok által meg nem vesztegetett józaneszű nyers tömeg fölvilágosittatva megértendi s megismerendi a közadó átemelése méltányosságát. „Jam libertatem patriae pereundam video!“ Ez volt a reszkető rákoseszüek jelszava, mikor a nagyszerű eszme „hogy szükséges a népet az alkotmány sánczai közé bevinni,“ legelőször megpendíttetett. Ez most is mindazoknak jelszava, kik polgári természetes helyzetöket nem ismervén, szabadságukat a „nem adózás“ kiváltságában keresik s lelik örömmel föl, ezt veszélyeztetni vélők, ha a kiváltságos nép összeolvadna a közteher viselése ügyében az adózó néppel, kik a nemességnek nem fizetéshezi szokásából eredő fizetni nem akaráshoz vaktában ragaszkodva, azon megbecsülhetlen erkölcsi nyersességet ,a nemzetnek egy testté forrását s a nép és nemesség közti kölcsönös bizodalom és szeretet megszilárdítását), mellyet a házi adónak mindnyájunk együttviselése által elérni óhajtunk, ésszel fölfogni s szivökre venni képtelenek; kik a szabadosságon s adótóli mentességenkívül más nemességet nem ismernek s nemesbet keblükben nem éreznek, kik ganésosgazos tűz mellett szellemileg s anyagilag melegedve, a megszokott sordidum - foetidumhoz makacs átalkodottsággal ragaszkodva, a messzelátó Szent-Gellérthegyre föl nem másznának, ha soha kenyeret nem ennének is. Az adózástól borzadok száma magában véve azonban csekély jelentőségű s mondhatni, eltűrhető hatású volna, ha ezek a középrendü karnak értelmetlenebb részét az ital szeszében rejtezett rábeszélő ok által magokhoz csábítván s megvesztegetvén, az e felekezetteli egyesült szenvedélyeskedésekkel, erőszakoskodásokkal s dühösködésekkel gyalázatos botrányokra nem vetemednének ; minthogy ez idő szerint (szerencsétlenségére a nemzetnek) a közérdek még nehezen foganzik a szakesznek s gaukler-patrioták keblében. Midőn tehát adózási rendszerünk igazságos javításáról szól valaki, a nemesi rend e két (szakesznek és gauklerpatrioták) egyesült osztályát mint ellenét tekintheti; miért is sokan visszaborzadnak e tárgynak javítási taglalatától, vagy csak tartózkodva nyúlnak a darázsfészekbe, miből nagy és kis ur fullánkolva sziszeg. De hiszek egy Istenben, hogy e szalma-ganéjos tűz ellángolván , piszok-hamuvá válandván, semmirevalónak elismertetendik, így eljön majd az idő sütni fog nem sokára a megváltás órája, mikor az igen terhelt néposztály örülni fog jogszerű helyzetének, mellyet bizonyára már megérdemel. S valóban lehetetlen szivünk mélyéből nem örvendenünk, midőn a tárgyismeretre elég igénnyel biró tekintélyes férfiak által olly arany igazságokat nyilványosan s alaposan fejtegettetni hallunk, mi ilyenek: „hogy a magyar aristocratiának a Peel Robert által indítványozott adóviselés ellen egyátaljában nem zajongó angol aristocratia példáját kellene követnie; hogy a teherátvétel ideje eljött; hogy ez Magyaroszágban a teendők alphája; hogy ettől függ az administratív, igazságszolgáltatás , kereskedés javítása; hogy az adó kérdésével a köznemességet mellékezések végett fölizgatni botrány; őt elidegenítni attól, minek elkerülhetlen szüksége előttünk áll, mi nélkül nemcsak minden, neki is hasznot hajtandó haladás képtelen, hanem saját személyes előjogai is veszélyeztetve vannak, ettől őt elidegeníteni több mint hiba; hogy keblünk, lelkiismeretünk csak akkor szabad, ha igazságos is; hogy a magyar nemesség jelen helyzete rendszeretlen, s azt, midőn az idő tenni int s még a kényszerités időszaka be nem állott, továbbra is föntartani akarni nem szabad, hogy tökéletlen félintézkedések eredménytelenek, s hogy ollyanra van szükség, miszerint a nép magától is érezze, hogy rajta könynyítve van.“ E szent igazságokat szivünkre vevén, ezeknek okvetetlen eredményeit nyomozván s hazánk történeti évkönyveibe tekintvén, mélyen éreznünk kell fontos jelentősségöket s elismernünk, hogy hazánk nemzetünk Várna, Mohács elfelejthetetlen bus napjait sohasem élhette volna, ha elődeink illy szent igazságokat nemeslelküleg s egyetértőleg méltányolni tudtak volna! Elődeinknek a szentet, szépet s nagyot, a hasznost, szükségest s igazat, a kor kivonalit, a közérdeket méltányolni nem tudását (csekély véleményem szerint) egyedül azon szakeszü szükkeblüség s ama szalmaganéjjali tüzelés, mellyet Puszta-Szeren megszokván megkedveltek, okvetetlen eredményének — ha úgy teszik — tekinthetjük; vagy ha ez nem tetszik, betekinti ingyenélőség utáni nemtelen vágyódásnak is, melly sokféle előjogaink s töbszinüi kiváltságink alapját képezi, tulajdoníthatnánk; vagy ha adózóli borzadóink nemzeti szegénységünk alapokat magok nyomozni s kipuhatolni méltóztatnának (mi igen érdekes, jóllehet nagyon unalmas), több s különféle szegénységünket föltételező ritkaságokkal meg