Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1842-03-31 / 25. szám
35. szám. Ötödik esztendei folyamat 1842. Martius 31. SZÁZADUNK. Gyakorlati szó az irrbéri vakságról. Az úrbéri váltságról szólottak már hírlapjainkban nem csak theoreticus, hanem practicus urak is, s úgy látszik, mindkét fél elmondotta már azt, mit a tárgyra vonatkozólag mondani tudott, s ha itt ott arról mégis szó történik, az a dolog lényegén mit sem változtatván, csak utóhangnak tekintethetik , mert nagyobb részben alkudozás és a mondottak módosításából áll. Mikor a törvényhozótest az úrbéri váltságról a törvényt alkotta, minden kétségen kívül szemei előtt ez a fő eszme forgott: „a paraszt megalkuszik földesurával az úrbéri tartozások iránt, megviszi neki a pénzt és annak átadásakor megkapja földesurától az örökváltságról szóló levelet.“ A többi körülmények csak a tény teljes biztosítása s ünnepélyessége körül forogván, a dolog lényegéhez nem tartoznak. Nem akarom itt kérdeni, az úrbéri váltságról szóló törvény hozatala előtt volt e a földesurnak joga, tulajdon jobbágyával az úrbéri tartozásokra nézve alkura lépni s azokat neki készpénzért örökre eladnni? Ha volt, e törvényalkotással nem tettünk egyebet mint azt, hogy törvénykönyvünkbe iktattuk , mi abban hiányzott, de mit mindenki azelőtt is szabadon s törvényesen gyakorolhatott; ha nem volt joga, miért voltak száz meg száz helységeink , mellyek százados szerződések következtében nem robotolnak, kilenczedet stb. nem fizetnek, s fizetni soha nem fognak? Ha a földesúrnak mindig teljes szabadságában állott, jószágát jobbágyaival együtt eladhatni, valljon miért nem volna szabad az úrbéri tartozásokat jobbágyinak eladni, vagy akár oda is ajándékozni ? Csak azt kérdem, nem hamarkodtunk-e egy kissé e törvény alkotásával ? Első tekintetre azt mondhatnék, igenis, mert az arra vonatkozó kérdéseket nem egy pár évvel a törvény hozatala előtt, amint kellett volna, vitattuk meg, hanem egy pár évvel a törvény alkotása után vitatjuk. Ha például egész mostig sem a hírlapokban, sem a megyei teremekben a népnevelésről szó nem történt volna, és most egypár hónap múlva az országgyűlés egy olly általános törvényt, melly a népnevelést parancsolja, alkotna, mindenesetre föltűnő lenne, ha mi a törvény hozatala után, és nem előtte, vitatkoznánk azon kérdésekről, ki neveljen ? hogyan neveljen s micsoda költségen neveljen ? illy, a dolog lényegét tevő kérdéseknek mindig a törvény hozatala előtt s nem utánna kell megrostáltatniok. Azon kérdéseknek is tehát: „a váltság a parasztnak lesz e káros, vagy a földesurnak, vagy mind a kettőnek? mellyiknek hasznosabb ? megválthatja-e magát a paraszt készpénzzel, vagy annak hiányában mással is? lehetséges, tanácsos-e a parasztot váltságra, a földesurat pedig a váltságdíj elfogadására kényszerítni? legfölebb hány év alatt tartozik a jobbágy magát megváltani, az úr pedig a váltságot elfogadni? és a váltságdíjnak mi lesz a maximuma, médiuma, minimuma? —e kérdéseknek mondom, nem most, hanem előbb kellett volna megvitatniok, de körülményeinkbe mélyebben tekintvén azt mondhatjuk, hogy a törvényhozó test az említett kérdések megfejtéseinek mellőzésével, egyszerűn csak az elvet fejezvén ki, igen igen bölcsen cselekedett, s örök tiszteletreméltó tanúságát adta, milly mélyen belátott légyen nem csak jelen körülményeinkbe s viszonyainkba, hanem még később jövendőnkbe is. Ugyanis, ha a haza minden ide vonatkozó kérdéseket megfejtett s törvényesített volna, és a váltság nagy munkája csak azon fokon állna, mellyen jelenleg valóban áll, valljon a váltság mellett buzgón harczoló mind theoreticus mind practicus uraink mit szólnának most hozzája? Volna-e, lehetne-e még reményünk, hogy az változatlan körülményeink közt hazánkban még megtörténhetendik? Most, miután e kérdések, mellyektől a váltság teljes sikerét függni hiszik, még eldöntendők , minden theoreticus és sok practicus urnak legalább kecsegtető reménye lehet, hogy majd, ha e kérdések eldöntve lesznek, az nem csak lábra kapni, hanem rövid idő múlva be is fog fejeztetni, én azonban mind a theoreticus seregnek, mind a practicus félnek azt mondom: bár milly bölcsek s nagy tudományunk legyenek is, ezt még is igen roszul hiszik, s rutul csalatkoznak! A parasztságra, hogy a már megvitatott módok valamellyike szerint megváltsa magát, még parancsolni nem lehet, mert e zsarnoki parancs következtében a jobbágyságnak 9/10 múlhatlanul véginségre jutna; ha pedig a községek rábeszélés, csábítgatás által megvakítatva , minden parancs nélkül, szabadon s önkint állnak reá a váltságra, a nyomor kisebb lesz ugyan, miután kevés illy helységek találkozandnak a hazában, de a megváltott községek lakosainak két harmada bizonyosan koldusbotra jutand; ha pedig földesurainkra a törvény rá parancsol, hogy egyes jobbágyaiktól is a váltságdíjt, mikor ajánltatik, elfogadni tartozzanak, akkor nem egyebet mint azon igaztalanságot követjük el, hogy a parasztnak minden ok nélkül kedvezünk, a földesurat pedig minden ok nélkül sújtjuk, s ezen után is végre csak oda jutunk, hogy többnyire minden helységeinkben a két három vagyonosabb jobbágy megváltandja ugyan magát, de a többi — ha körülményeink nem változandnak — mostani állapotában marad, a jobbágyságnak nagyobb része mégis csak robotoló jobbágy lesz. Miután azonban több okaim vannak gyaníthatni, hogy földesurainknak nagyobb része nem csak nem szegülne a szóban levő váltságnak ellene, hanem illő kárpótlás esetére arra hajlandó is lenne, azt hiszem, hogy földesurainkat illető illy coactiv vagy imperatív törvény alkotásával csak kis bocsánandó vétket követnénk el, míg az, ha a parasztságra is kiterjesztenék, súlyos halálos bűnné változnék át, mert vajmi nagy különbség volt és lesz mindig a valamit jól eladhatni, s valamit jó drágán venni közt, kivált ha a pénz hiányzik. Azután, ez a coactiv vagy imperatív törvény is csak azon esetre segíthetné elő kitűzött czélunkhoz jutásunkat, ha a haza a váltságdíj maximumát és minimumát az egész országra nézve meghatározhatná, mit anélkül, hogy sok földesuraknak nagyon is kedvezzen, másokat pedig fölöttébb károsítson, tennie teljes lehetlen, mert a körülményeket és localitásokat soha sem vehetné olly szorosan tekintetbe, hogy a szükséges arányt s igazságosságot csak távolról is megközelíthetné; e maximum és minimum meghatározása nélkül pedig a coactiv vagy imperatív törvény mellett is csak ott maradnánk, hol vagyunk, mert az egész váltság ügye csak a most is gyakorolható szabad alkus alkudozók akaratáról tételeztetnék föl; ha pedig az egész országra nézve ugyanazon egy maximum határoztatnék meg, akkor a földes-