Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)
1845-02-14 / 13. szám
13. szám. Nyolczadik esztendei folyamat 1845. 44. SZÁZADUNK. A 1 16. A Századunk i. e. első számaiban volt alkalmam egy általános pillantást vetni hazánk jelenére. Ezután szándékom az egyes életkérdések iránt elzárt gondolatimat közleni, ha rendszeretlen töredékeim _, mert hiszen igénytelen czikkeimet másnak neveznem nem szabad — méltóknak fognak tartatni, hogy a közönség elibe bocsáttatnának. Rendszeres dolgozatot tőlem —a világ mozgalmaitól elvonult, falusi embertől — nem is várhatni; no de hiszen a journalisticának nem is föladata rendszeres művekkel előállani. Megragadom tehát a tárgyakat ott és úgy, midőn és mikép azokra alkalom fog nyújtatni. Hogy részletes véleményezésemet az adó tárgyával kezdem, ezen úgy hiszem senki sem fog csodálkozni, ki a lefolyt országgyűlés előtti időkre hazánkban emlékezik. Egy tárgy sem vitattatott olly hévvel mint ez, — egy sem talált olly hatalmas ellenállásra mint ez. És mindazon lelkes fölszólalások, mindazon buzgó vágyak, azon ihletett szónoklatok, miket az ügy baráti e tárgyban emeltek, a nyers erő eszközzé változtatása következtében egy megvitatott, de országgyűlésileg illőkép be nem fejezhetett üggyé tevék hazánk jövője fölvirulásának e tényezőjét. Nem szükséges azonban a két év előtt történteket emlékezetbe visszaidéznem, hiszen az általuk okozott sebek olly érzékenyek, hogy azokat még sokáig fogjuk sínyleni, és ki tudja a lefolyt országgyűlésen is mi fordulatot vettek volna némelly tárgyak, ha az adó elleni izgatások sok megyét a legnagyobb rendetlenségbe nem hoznak, ha ugyan e dicső hősködések hazánk több jeles férfiait hon nem marasztalják, elzárván őket akár erkölcsileg, akár természetileg a törvényhozásbani részeveitől. Mindezt elhallgatva — mondom — még azon axiómát sem akarom újra ismételgetni, hogy ki kihoz képest, mint a hon jótéteményeiben részesül vagy érdekeltetik, tartozik a terhek viselésében is részt venni. Hiszen ez úgy is untig bizonyítgattatott , úgy hogy kit róla a természeti józan ész meg nem győzött, azt a számtalan e tárgyra vonatkozó viták is meggyőzhetnék. Egy ellenvetést azonban, melly az ellenkező részről nemcsak a törvényhatóságok zöld asztalainál, de a vélemények közlönyei (orgánumai) útján is fölhozatott, megemlíteni nem tartom fölöslegesnek, annak a hazának olly fiai, kik a nemességi kiváltságok fön- téjázó dicskörében magokról megfeledkezve, azon ellenvetést tettek az adónak elvállalása ellen, miszerint az adómentesség a nemességnek sarkalatos joga lévén, erről még csak tanácskozni sem szabad. Mennyiben nem áll ez, erre elég lehetne törvénytárunk (corpus juris) következő szavait idéznem: „Presenti decreto sanctium est: Duod a modo omnes et singuli cuiuscunque status (tehát nem exceptis nobilibus) et conditionis possessionati homines existant, et in quocunque comitatii constituantur, expensas per communitatem disponendas, de bonis et possessionibus suis ad ratum portionem sive sortem eorundem in medium communitatis semper per solvere et persolvi facere debeant et teneantur. (Math. VI. 64) Midőn a törvény illy világosan és félremagyarázhatlanul nyilatkozik, hogy szükség esetén mindnyájan és egyenkint bármi állapotnak tartoznak a házi adó szükségeit pótolni, minek akkor az elv megdöntésének — különben is hasztalan és nevetségessé válható törekvése? Vagy talán az vettetik ismét ellen, hogy ez szükség idején igen, de most nem történhetik meg? De várjon lehetett valaha nagyobb szükség, mint épen most, midőn számtalan teendőnk egymásra halmozva tettre vár, midőn a szükségek ezer meg ezer kezet, midőn a hon java ezereket meg ezereket igényelnek. Föltéve azonban, hogy a törvény illy nyilvánosan illy kézzelfoghatólag nem is engedné meg a nemességnek házi adó részéről megrovatását, még akkor is szabad rendelkezésére volna az bízva az illetőknek. Mert hiszen az adómentességi előjog korán sem magyarázható úgy, hogy a magyar nemesnek nem volna szabad a hon szükségeire adóznia. Sőt inkább e sarkalatos jogot magukban foglaló törvényeknek más józan értelmet semmikép sem lehet tulajdonítani, mint hogy a magyar nemest önkényleg és a maga törvényhozási befolyása nélkül nem szabad megadóztatni. Különben is a magyar nemességnek ez előjoga olly természetű, hogy más alkotmányos országokban illy alakban nem ismertetik; mert ott a „Nil de nobis sine nobis“ nem egy osztály szabadalma, de minden emberekkel közös jog. — Mert ha a fönebb emlitett hibás véleménynek kellene állni, akkor helyzetünk csakugyan igen különös volna. Akkor hiszen meg volnánk fosztva örökre a haza boldogíthatásának eszközeitől, akkor e nemzet, melly eddig is csak nyomorogva tudott nemzettársai között eltengeni, örökös nyomorúságra volna kárhoztatva, meg volna fosztatva azon úttól, melly egyedül képes boldogulása előcsarnokába vezérelni. Vagy hallottátok-e már valaha, hogy valakinek a czél megengedtetik ugyan, de a czél elérésére szolgáló eszközöket használnia nem szabad. Nekünk pedig nincs, nem lehet más eszközünk a hon boldogítására, mint a házi adónak a nemesség általi elvállalása és annak a jobbágyokkal közös viselése, mert tekintsünk bármelly szükségeinkre, mindenütt pénzre, és ismét csak pénzre lesz szükségünk. Hol vesszük ezt tehát? Az adózók most is alig bírják a terhet Visen, melly rájok nehezedik, é s igy nem marad egyéb hátra, mint, hogy a nemesség is vegyen részt az adó viselésében. Nem is valami abstract, elméleti országtani elv ez, de ránk magyarokra nézve, ha nem akarunk olly növényileg tengeni, mint eddig, életkérdés, mellyhez lét és nemlét van csatolva. De hiszen nem is az volt főczélom, hogy ennek szükségét mutogassam, — sőt inkább arra nézve akartam észrevételt tenni: vájjon a mostani körülmények közt a jelen pillanataiban mit lehet tenni legczélszerűbben ? — Kinek szivhurjain nem pendültek meg örömhangok, midőn a nagypolgár, Bezerédj István önmegadóztatását olvasó politikai életünk közlönyeiben? Kinek keble nem dobogott a büszkeség érzetével, hogy e hazának van olly férfia, ki a balvélemények seregét lerázva, másokéit megvetve, megtette az első lépést egy olly ügy eldöntésében, mellytől— mint fönebb említők—egész jövőnk függ. És ha boldogulni akarunk, azt csak azáltal érhetjük el, ha minél többen fogjuk az örök igazság vezérletté Bezerédj nyomdokait követni, ha minél többen fogjuk óriáslépését utánozni. Eleget szóltunk már, eleget irtunk, eleget szónokoltunk gyűléseken és nem gyűléseken, eleget agitáltunk az adó mellett, mindez nem használt. Ám hazámfiai kik mindazt tevétek — mi ugyan dicsérete-