Századvég, Új folyam, 29. szám (2003)
KÉP(ZETT) TÖRTÉNELEM - Kisantal Tamás: Az extremitás történetisége. Art Spiegelman: Maus
102 KÉP(ZETT) TÖRTÉNELEM ra, s ezt egy olyan rajz reprezentálja, amely Valentino leghíresebb, A sejk című filmjének plakátját itt egérarcú alakokkal jeleníti meg (lásd az 1. ábrát). E szempontból fontos lehet, hogy Spiegelman már a hetvenes években kísérletezett a holokausztnak állatszereplőkkel való megjelenítésével. A Funny Anmals (sic!) című underground képregénymagazin az 1972-es számában egy háromoldalas képregényt tett közzé Maus címmel. Itt már megjelennek a későbbi mű bizonyos elemei, ám radikális különbségek vannak a kétkötetes változathoz képest. Mindenekelőtt az, hogy itt a szereplők sokkal egyénítettebbek, valódi arcuk van, mi több, arcuk a humoros képregények egérábrázolásának és a zsidókról elterjedt állítólagos „faji sajátosságoknak" (elsősorban az orr formájának) a keverékéből áll össze (lásd a 2. ábrát). Az, hogy a későbbiekben a szerző radikálisan megváltoztatta az ábrázolási formát, vagyis az egyéni tulajdonságokat szinte teljes mértékben visszaszorította, s a figurákat stilizáltabbá tette, árulkodhat a reprezentáció által képzett allegorizáció jelentéséről, s a hagyományos képregényformával való radikális szakítás aktusáról is. Több kritikus állítása szerint az arcok direkt allegóriák, amennyiben Spiegelman az eseményeket a macska-egér harc konvencionális kontextusába helyezi. Eszerint a zsidó nép valamiféle örök áldozat szerepét venné fel, a német pedig az örök ellenség, s az üldözés, az elpusztítás e kontextusban tulajdonképpen „természetes" folyamat lenne, vagy valami hasonló „zsidó sorselbeszélés" allegóriájául szolgálna a macska-egér ábrázolás. Hayden White a holokauszt reprezentációs problémáit tárgyaló fontos tanulmányában a figurákat szintén allegóriáknak tekinti, ám értelmezésében a figurák egészen másra utalnak: „mind a kerettörténet, mind a keretbe foglalt történet tényeinek nyilvánvaló tartalma megváltozik azáltal - állítja White hogy az egész egy macska-egér-disznó játékként allegorizálódik, amelyben mindenki - a holocaust elkövetői, áldozatai, kívülállók, Spiegelman és az apja is kapcsolatuk történetében - sokkal inkább néz ki vadállatnak, mint emberi lénynek."10 Vagyis White az ember és az állat közti distanciát ironizáló megkérdőjelező s a történelem embertelenségét sugalló allegóriát lát a műben. Ha az ábrázolást allegorikusnak tekintjük, akkor közelebbi vizsgálatra szorul, hogy milyen korábbi jelet ismétel meg az allegória.11 Maga a szerző 10 White 1997, 258. 11 Vo. Paul de Man allegória meghatározásával: „A jelek ilyenfajta kapcsolata azonban szükségképpen tartalmaz egy konstitutív temporális elemet; ahhoz, hogy allegóriáról beszélhessünk, nélkülözhetetlen, hogy az allegorikus jel olyan jelre utaljon, amely megelőzi. Az allegorikus jel által alkotott jelentés tehát csak egy olyan korábbi jel ismétlése lehet (a fogalom kierkegaard-i értelmében), amellyel időben sohasem eshet egybe, hiszen e megelőző jel lényege épp ez a tiszta elsőbbség." (De Man 1996, 31.)