Századvég, 2023. június (3. évfolyam, 2. szám)
ROMSICS GERGELY A külpolitikai realizmus és a liberális nacionalizmus összefonódó hagyományai a késő dualizmus Magyarországán
A külpolitikai realizmus és a liberális nacionalizmus összefonódó hagyományai 123 Konklúziók A 19. és 20. század fordulójára több más európai államhoz hasonlóan Magyarországon is kisebbségbe került a régivágású realista doktrína, akárcsak a jelen dolgozatban nem tárgyalt mazzinista-kossuthi liberális nacionalizmus külpolitikai öröksége. Utóbbiak képviselői a baloldalon, az establishment perifériáján vagy azon kívül helyezkedtek el (Justh Gyulára, Jászi Oszkárra gondolhatunk itt). A reálpolitikai ortodoxia képviselői érzékenyebb helyzetben találták magukat. Tisza István, Concha Győző korántsem elragadtatva, sokkal inkább a változás kockázataival számot vetve igyekeztek külpolitikai világképüket az immár rendszerformáló erővé vált nacionalizmusok jelentette átalakulásnak megfelelően kiigazítani. A nacionalizmusok olyan „többletet”, új elemet képeztek a rendszerben, amely a régi egyensúly-politikát fokról fokra ellehetetlenítette, s ezt a régi reálpolitika hívei valóban kockázati tényezőnek tekintették. Aggályaikban olyan, a liberális örökség egyes elemeihez ragaszkodó vagy erősebb szupranacionális-birodalmias szimpátiájú személyekkel osztoztak, mint Berzeviczy Albert vagy Burián István. Minden politikai hatalom és társadalmi megbecsülés dacára nem ezek a személyek és nem az ő világképük határozta meg elsősorban a külpolitikai gondolkodás valódi mainstreamjét. Sokkal inkább mondható dominánsnak az a nacionalista és a reálpolitikai hagyományok szintézisének eredményeként kialakult külpolitika-felfogás Magyarországon, amely a nemzetközi rendszert immár alapvetően nemzeti (s nem hatalmi-dinasztikus) államok vetélkedésének színtereként értelmezte. Ez az értelmezés az egykori liberális nemzeti hagyományból szinte csak azt a tézist őrizte meg, amely a nemzet önépítését univerzális értékkel ruházta fel, az emberi haladást segítő fejleményként határozva meg azt. A nemzetközi rendszert azonban alapvetően konfliktusosként, tehát a realista örökség szellemében definiálta. Mégsem beszélhetünk a realizmus bölcsességének megőrződéséről, átmentéséről: a reálpolitikai hagyomány előző generációi által hangsúlyozott hit, amely szerint koalíciókon és kongresszusokon alapuló, a rendszer stabilitását szolgáló politikák központi jelentőségűek a nemzetközi életben, a századfordulóra egyértelműen megkopott, sőt, szinte ki is veszett ezen újabb „nemzeti realisták” gondolkodásából. Mint fentebb bemutatni igyekeztünk, a külpolitikai gondolkodás ezen új, szinkretikus főárama fel nem számolta, ám mégiscsak szűkítette a hat-