Századvég, 2023. június (3. évfolyam, 2. szám)

ROMSICS GERGELY A külpolitikai realizmus és a liberális nacionalizmus összefonódó hagyományai a késő dualizmus Magyarországán

A külpolitikai realizmus és a liberális nacionalizmus összefonódó hagyományai 123 Konklúziók A 19. és 20. század fordulójára több más európai államhoz hasonlóan Ma­gyarországon is kisebbségbe került a régivágású realista doktrína, akár­csak a jelen dolgozatban nem tárgyalt mazzinista-kossuthi liberális na­cionalizmus külpolitikai öröksége. Utóbbiak képviselői a baloldalon, az establishment perifériáján vagy azon kívül helyezkedtek el (Justh Gyulára, Jászi Oszkárra gondolhatunk itt). A reálpolitikai ortodoxia képviselői érzé­kenyebb helyzetben találták magukat. Tisza István, Concha Győző koránt­sem elragadtatva, sokkal inkább a változás kockázataival számot vetve igyekeztek külpolitikai világképüket az immár rendszerformáló erővé vált nacionalizmusok jelentette átalakulásnak megfelelően kiigazítani. A na­cionalizmusok olyan „többletet”, új elemet képeztek a rendszerben, amely a régi egyensúly-politikát fokról fokra ellehetetlenítette, s ezt a régi reál­politika hívei valóban kockázati tényezőnek tekintették. Aggályaikban olyan, a liberális örökség egyes elemeihez ragaszkodó vagy erősebb szup­­ranacionális-birodalmias szimpátiájú személyekkel osztoztak, mint Berze­­viczy Albert vagy Burián István. Minden politikai hatalom és társadalmi megbecsülés dacára nem ezek a személyek és nem az ő világképük határozta meg elsősorban a külpoliti­kai gondolkodás valódi mainstreamjét. Sokkal inkább mondható domi­nánsnak az a nacionalista és a reálpolitikai hagyományok szintézisének eredményeként kialakult külpolitika-felfogás Magyarországon, amely a nemzetközi rendszert immár alapvetően nemzeti (s nem hatalmi-dinasz­tikus) államok vetélkedésének színtereként értelmezte. Ez az értelmezés az egykori liberális nemzeti hagyományból szinte csak azt a tézist őrizte meg, amely a nemzet önépítését univerzális értékkel ruházta fel, az embe­ri haladást segítő fejleményként határozva meg azt. A nemzetközi rend­szert azonban alapvetően konfliktusosként, tehát a realista örökség szel­lemében definiálta. Mégsem beszélhetünk a realizmus bölcsességének megőrződéséről, átmentéséről: a reálpolitikai hagyomány előző generációi által hangsúlyozott hit, amely szerint koalíciókon és kongresszusokon ala­puló, a rendszer stabilitását szolgáló politikák központi jelentőségűek a nemzetközi életben, a századfordulóra egyértelműen megkopott, sőt, szinte ki is veszett ezen újabb „nemzeti realisták” gondolkodásából. Mint fentebb bemutatni igyekeztünk, a külpolitikai gondolkodás ezen új, szinkretikus főárama fel nem számolta, ám mégiscsak szűkítette a hat-

Next