Szcenárium, 2021 (9. évfolyam, 1-8. szám)
2021-03-01 / 3. szám
ténete. Ha a történetek nem szólhatnak a valóságról, akkor csakis történetekről szólhatnak, nemde? Shakespeare például a saját élete és az abból alkotott mű alakítása között következetesen összemossa a különbséget, de ugyanezt teszi Henslow is, hiszen a jó végre vonatkozó - többször megismételt - elképzelése éppúgy vonatkozik a valóságra, mint a szövegre. A történelem fikcionalitásának és a valóság mindenkori értelmezettségének eszméje mellett Stoppard forgatókönyvében világosan felsorakozik egy másik 20. század végi elgondolás is, amely első pillantásra talán furcsának tűnhet egy olyan filmben, amely Shakespeare alkotó elméjének működése körül forog. Ez pedig a szerző halálának a koncepciója,38 amely annak az elgondolásnak a provokatív megfogalmazása, miszerint a mű valójában sosem a szerző szándékainak vagy élményeinek a lenyomata, hiszen a szerző műveit mindig a saját értelmezésünknek és a mi világról való elképzelésünknek a kontextusában ismerjük meg. S ha ez így van, a jelentést a szerzőnek betudni nem lehet más, mint projekció! Mint a poszt-strukturalista kritikus, Roland Barthes mondja ezzel kapcsolatban, a szerző „a saját szövegével egy időben születik meg: nem tekinthetjük olyasvalakinek, aki megelőzi saját írását”39 - hiszen mi építjük fel azt a fikciót, amely szerint ő ezért vagy azért írhatta meg az adott művet. Ha a Szerelmes Shakespeare-t naivan a Rómeó és Júlia „mögött” álló élménynek tekintenénk, a szerzői „zsenit” a transzformációban, a formátlan valóságnak valamilyen esztétikai struktúrává való átalakítási képességében kellene keresnünk. Ugyanakkor érdemes meggondolni, hogy ha a veronai szerelmesek „eredete” valóban Will és Viola szerelme volna, rögvest arra is választ kellene keresnünk, hogy vajon miért ilyen formát ölt a történet. Ha az élmény Shakespeare sajátja, miért tizenévesek szerepelnek a történetben és miért az magyarázza a szomorú véget, hogy egy családi viszály akadályozza a boldog egymásra találást? Ezek a kérdések meglehetősen nehezen megválaszolhatónak tűnnek. Ha viszont, Barthes kritikáját komolyan véve, az élmény/mű viszonyt megfordítva, a művet tekintjük „mintának”, és a filmben ábrázolt élményt a reprezentációnak, az előbb feltett kérdésekre rögvest logikus válaszok adhatók! A tizenéves házasokból a Szerelmes Shakespeareben valószínűleg nem csak azért lesznek huszonéves szeretők, mert 1593-ban Shakespeare 29 éves és már házas, hanem talán azért is, mert manapság nehéz a tinédzserkort a házasság megfelelő idejeként elképzelni, a házasságot viszont már nem szokás a beteljesülés előfeltételévé tenni. Míg Júlia hangsúlyosan csak azután fogadja ágyába Rómeót, hogy a pap összeeskette őket, Violának egyáltalán nincsenek ilyen fenntartásai. Nem kézenfekvő, hogy azért, mert manapság a szüzesség nem a fokmérője a női kiválóságnak? A szerelmi házasság koncepciójával szemben, amely már Shakespeare korában is ideálként jelent meg, a klánok viszálya ma egy le- 38 Lásd Gács, 2002. 39 Barthes, 1996, 53. 65