Szeged és Vidéke, 1904. május (3. évfolyam, 154-177. szám)
1904-05-01 / 154. szám
szeged, 1904. vasárnap, május 1. ÉS VIDÉKE. hadsereget, akkor melyik az a közjogi intézmény, ami mégis elválaszt engem Bánffytól ? Nem egyéb az, mint a közös közjogi kormányzat. Vagyis, ha Bánffy programja alapján meglesz az önálló vámterület, a magyar jegybank és meglesz a magyarul beszélő magyar hadsereg, ezek mellett még mindig meglesz a bécsi közös közjogi kormányzat intézménye is s azt a 343.000 főnyi magyarul beszélő magyar hadsereget még mindig Bécsből és nem Budáról kormányozzák. Tisztán és egyedül ez a közjogi intézmény választja el tehát Bánffyt és programját a 48-as közjogi alaptól. Nem kétséges, hogy ez még mindig nagyon fontos közjogi dolog, mert hiszen századok óta iktatgatjuk már Corpus Jurisunkba azt, amit 1867-ben elejtettünk : non ad normam aliarum provinciarum regendum et gubernandum (Magyarország más tartományok módjára nem igazgatandó és kormányzandó) , s azt is tudjuk, hogy Deák Ferencz éppen a közös közjogi kormányzat létesítésével hagyta el 61-es közjogi alapját; de az sem kétséges, hogy az ország gazdasági függetlenségének és a magyarul beszélő magyar hadseregnek a kivívásával a nemzeti erőnek olyan mértéke gyülemlik össze, hogy ennekaz utolsó közjogi akadálynak, vagyis a bécsi közös kormányzatnak a megszüntetése és a magyar katonai kormányzatnak Budán való fölállítása már csak gyerekjátékszámba menne. A magyar közjog igazságának a szempontjából tehát minden jóravaló 67-es alapon álló magyar embernek Bánffyt föltétlenül támogatni kell! és a szépszinü naspolyák; ezek az engaddi szőlemek két szép gerezd, akit plántálának a gyönyörűséges vizidárium - kertben .... Valami mind, ami tebenned vagyon, mind tisztaságos édesség megvélhetlen édessége ... Mert mindenestül fogva szép és édességes vagy te, asszonyom, Mária ! Ekként szólt a barát az írás szerint, amikoron Mária eltűnt és Fráter Josephus egyedül maradt. Soká merengett még egyedülvalóságának nagy magányosságában, amigyen végtére föleszmélt és csak úgy érzi vala, hogy elveszté egyik szemevilágát, egyik szemének ragyogó fényességét, látó tekintetét, sugárzó erejét. A fráter azonban ezt alig érzi vala. Másfelé jár az ő gondolata, másutt kalandozik lelkének vágyakozása, máshová hajtja szivének óhajtása. Alig is van nyugovása, sem pediglen pihenése és mindenkoron növekszik lelkének sóvárgása, áhitatos nagy érzése, amely látnia kivánja az égi szépséget-Üzi, hajtja, kergeti a gondolat a frátert, akinek immáron földulva vagyon belső békessége. S Íme, alig múltának el néhány napok, a fráter tapogatózva, lassan haladt a közös vecsernyére. Nem látta az utat s alighogy ment-mendegélt. Fráter Josephus föláldozta a másik szeme világát is. * A bohó ifjú. Történt pedig, hogy elment az iiú a színházba, mivelhogy nagyon unatkozék a kávéház füstös levegőjében. A színházban is többé-kevésbbé unatkozék az ifjú, amiglen tekintete föl nem emelkedik a kor utolsó sorába, ahol egy fiatal, szőke leányka fújta az unalmas finálét. Az ifjú nagy vágyakozást érzett magában megismerkedni a leánynyal és fölvonásközben fölkereste barátját, aki udvarolt a primadonnának és kérdé : — Ki az a leány, aki az utolsó sorban áll — s igen szép és igen szőke ? Mondá erre a barátja: — Mariskának hívják. Hogy milyen Mariska, az mellékes. Szólt az ifjú: — Szeretnén őt megismerni. — Ám tedd, — mondá a másik — de elkölti a vagyonod felét. — Legyen, — szólt az ifjú és este már együtt mentek vacsorázni. Múltával rövid időnek mámoros szerelem közepette észrevette az ifjú, hogy nyakára hágott az anyai örökségének. Hazament tehát a falusi lakába, hogy számolni kezdjen magával és helyrehozza az elmulasztottakat. Négy nap múlva pedig újra megjelent — és magával hozta az apai örökségét. * Az ellentét. A legenda hangja nemes és magasztos, amikor beszámol a fráter Josephus áldozatának fenköltségéről. Lelkünket hevíti az áhitatos és tiszta érzés, amely rajongással vagyon teli. A köznapi történet hangja alantas és közönséges, amikor elmondja a bohó ifjú szamárságának ostoba dolgát. Szívünket eltölti a búbánatos és a lehangolt érzés, amely megvetéssel vagyon teli. . . . S mégis, mégis egyért van a két áldozat. Olyan egyforma, olyan hasonló, mint az egyik vízcsöpp a másikhoz. Egyért van a két áldozat, a szépért. S az, ami más embereknek érthetlen bolondság, a rajongóknak elég, hogy érte vérüket ontsák. Ez a szép. Egyikünknek fönn van a magas égben, másikunknak alant, a föld porában. Egyikünknek vágyakozása magasan szárnyal és röpke gyorsasággal emelkedik föl a végtelen magasságba, a másikunk meg senn csúszik, mint a vakondok, turkálván a földet. Amaz az égi vágy, ez a földi vágy. S mondják, hogy amaz tiszta és nemes, ez pedig alacsony és parlagi. Ámde ha kérdik, hogy honnét ered a két érzés és hol találkozik újra össze, a felelet csak egy lehet: a szép kultuszában. ... Az élet álom. Aki szépet álmodott, szépen élt. Szép pedig csak egy van: a szerelem. Az az eredője minden szépségnek. A szerelem, amely egyformán szárnyal fönt és csúszik alant, él minden cselekedetünkben. A szerelem a szép s nékünk, akik a szerelemből vagyunk, lelkesednünk kell a szerelemért, a szépért. A tanulság. Csak egy van, ami nemtelen: a rút; csak egy van, ami nemes: a szép. Ellenzéki pártvezéreink, Tisza István gróf sokban a szerencse fia. Szerencsés, hogy oly időben bizatott meg rendcsinálással, amidőn már a rendet mindenki óhajtotta s a további rendzavarás hazaellenes bűnnek tartatott. Szerencsés, hogy hinni és bízni tud czéljainak üdvös voltában, míg vele szemben csupa bizalmukat vesztett, kishitű politikai ellenfelek állanak. Szerencsés, mert egyéniségének és jellemének újdonsült voltát még nem koptatta meg irányváltozás, oldalfordulat, meghátrálás, fegyverletétel és a politikai öngyilkosságnak más egyéb nemei. De legnagyobb szerencséje mégis abban gyökeredzik, hogy az ő, hatalomban erős politikai irányzatával szemben nem áll gyakorlatilagban erős politikai irány s ami ezzel összefügg, a hatalmi eszközök kihasználásában erős egyéniségével szemben sem állanak rendületlen meggyőződés- és hiterősítette ellenzéki pártvezérek. Jaj annak a parlamentnek, amelynek életén hatalmas többségi párt gyönge ellenzék mellett kényére-kedvére uralkodik. Sjaj az alkotmányos Magyarországnak, amelyet hatalmas kormányzó egyéniség törpe ellenzéki vezérférfiak között fék és korlát nélkül igazgathat! A nagy közjogi harcz elült, tépett zászlóinkat begöngyölgettük, lomtárba tettük. A rendkívüli küzdelem kora után hozzá kell látnunk a mindennapi élet nagy gondjainak szolgálatához. A nemzeti erőre fokozott mértékben volna szükség, hogy nemzeti érdekeinket kellőképpen megoltalmazhassuk a fönforgó gazdasági kérdésekben. Sokszoros szükségünk volna nagy ellenzéki vezéregyéniségekre, hogy nemzeti érzéseink után nemzeti érdekeinket is hűen és erőteljesen szolgálhassuk. A nemzeti erő azonban fáradtnak látszik, igazi nagy ellenzéki vezéremberünk pedig nincsen egy sem. Ha a lefolyt küzdelem mérlegét a párterő szempontjából állítjuk föl, lesújtó eredményt nyerünk. Azt hihettük még másfél éve, hogy ha a harcznak más örvendetes eredménye nem lesz is, annyi mindenesetre bekövetkezik, hogy a nagy kormánypárt erőben, bizalomban, tekintélyben és becsületben megfogyatkozva, végre a föloszlás stádiumába jut. Ha a nemzeti harcz nem is oly hatalmas geológiai erupczió, amely fölszínre veti nemzeti jogaink eltemetett aranykincsét, — gondoltuk — legalább mélységes fenekű örvény, amely elnyeli a jogtékozló és osztrákos irányú szabadelvű pártot; újon támadt nagy légáramlat, amely a meddőség holt vizeiről a gyakorlatilág eleven hullámaira ragadja a 48-as párt veszteglő gályáját. Hogy hitet, erőt vesztett, idegenből hurczolt alakok lesznek a kormánypárt utolsó hajókormányosai s hogy ellenzéki pártvezéreink fogják csinálni a magyar történelmet. Nem, nem igy történt. A küzdelemben levezetett a nemzeti jog, soha nem látott hatalom- i mai emelte föl fejét a konzervatív 67-es irányzat s az ellenzéki pártvezérek nem hatalmi tényezők többé, hanem csupán sakkfigurák, amelyekkel a matador-kéz csak Bécs túlzott követelései tekintetében játszadozik. Szóljunk pártokról, személyekről. A Kossuth-párt prometheuszként lelánczoltatott a tapasztalat és a lehetetlenségi nyilatkozat által. Kossuth Ferencz oly szánandó, sivár helyzetbe jutott, hogy önmagára és pártjára kellett elmondania a sírverset a szélsőbal! Egyetértés hasábjain. Szkeptikus kese