Szegedi Híradó, 1866. január-június (8. évfolyam, 1-51. szám)
1866-01-04 / 1. szám
TÁRCA. Csongrád város fölégetésének története. (Hiteles adatok után.) A múlt évi 95. és 96-ik számú lapban Csongrád város fölégetése 1849. évben cim alatt közlött cikkben felhívás történt, hogy a címzett tény valódi történelmi adatai közöltessenek. Minthogy a felhívás rendes tudósítóihoz van irányozva, én pedig nem vagyok szerencsés magamat azok közé sorozni, azért mostanáig várakoztam, ha várjon a felhívottak közül valaki fog e valamit közölni, de mindekkoráig ezt nem tapasztaltam ; azért a történelmi igazság és a nemes cél iránti kötelesség önérzetéből kiindulva, nem akarom azon nemes vállalat hátramaradását vagy talán megbukását is a tevéketlenség áldozatául esni hagyni, a nevezett történelmi időszakban élt, résztvett szemtanukat értekezletre hívtam egybe s felhívtam azon időszakbeli tapasztalataiknak előterjesztéseire, lévén pedig ezek Balajthy Flóris, Blázsik Mihály azon időbeli városi tisztviselők, Ujfalusy Sándor mérnök, Gyovai János képviselő választmányi tag, Pólyák Gergely és Sallay János iparosok s több mások is, kik azonban meg nem jelentek, de kikkel az értekezlet után külön-külön értekeztem. Ezeknek előadásai folytán 1849-ben Csongrád városnak felgyujtása következőkép történt. Az 1848. és 49-ik évi egész forradalmi időszak alatt e város területén ellenséges osztrák hadsereg nem is mutatkozott, csak 1849-ik évi julius 27-én jelent meg egy század lovas dzsidás a császár ezredből és egyszázad vasas a Valmoden ezredből. A vasasok a városon kívül ütöttek tanyát, a dzsidások pedig mintegy délután 4 óra körül a városba vonulván, a városháza előtt egy őrnagy vezénylete alatt megállapodtak s élelmiszereket követeltek, mely részükre rögtön kiszolgáltatva jön, éjjel itt maradván, reggel, julius 28-án kivonultak s Félegyházára kihúzódtak. Julius 29-én ugyanazon két század lovas délben ismét megérkezett, de nem azon nyugodt kedélylyel, mint 27-én, hanem már bevonulásuk előtt szitkozódván, az utcán járókelőket gúnyolván, az utcán több polgárt, leginkább kalap nem emelés végett (s főkép a tisztek) a kardlappal vertek. Ily ingerült állapotban a városházáig hatolván, lovaikról leszálltak, azokat karókhoz kötözvén, a tisztek az elöljáróságot az iránt kérdezték, ha vájjon Kossuth Lajostól valami levelet kaptak-e? s annak kiadását követelték; a kért levél előkerestetvén, az őrnagynak általadatott, ki is annak magyar szövegét egy helybeli kereskedő által németre fordíttatta s magához vette mind az eredetit s mind a fordítást, mely műtéteiért az illető fordító egy hatalmas pofonütésben részesült egy főbb rangú tiszt által. Ezek után az egy ideig itt elhelyezett, de már elszállított horvát foglyok iránt és a kaszák hollétéről tudakozódtak, miközben nem csekély bántalmak, 50 bot és akasztófával fenyegető ígéretek történtek, de legnagyobb ingerültséget szülte a kaszák iránti tudakozódás, a mennyiben a kérdezettek különben sem tudván németül, a kaszák helyett a cassát vagyis a városi pénztárt értették, mely már azelőtt elszállíttatott Aradra s igy mindannyiszori kérdésre az jön a válasz, hogy nincs, elvitték; a katonaság pedig tudván, hogy fegyverül átidomított kaszák vannak, a tagadó feleleteket makacsság és ártó szándéknak vette. Ezek után az őrnagy parancsából négy két lovas fogat rendeltetett, melynek egy részére a föltalált kaszák rakattak, a többiekre pedig magukkal kezesekként elvinni szándékolt következő egyének parancsoltattak felülni: Blázsik Mihály tanácsnok, Sallay János és Pólyák Gergely polgárok, Bagi József előkelő gazda, Emes Lajos kántor, Schváb Jakab kereskedő és Szabados Antal városi ügyész, kik közül Szabados Antal úr azonnal saját kocsiján őrizet mellett Félegyházára szállíttatott, a többiek pedig a kocsikon őrizet alá vétettek. Ez idő alatt előőrseiket a Tisza jobb partján a szentesi úgynevezett Böldi révig nyújtották ki, a toronyban pedig őrt küldöttek föl, ki őket a Szentesen lévő magyar hadsereg mozdulatáról időszakonkint ledobott cédulákkal értesítse; a magyar hadsereg ezen intézkedéseket észre vevén, a Tisza balpartján hasonló intézkedéseket tett, sőt egy kisebbszerű ágyút a réten keresztül egész azon hajlásaig vontatott a Tiszának, mely mindjárt a város alsó része alatt lévén, serház-zúgnak neveztetik, nehány huszár fedezete alatt azt a jobb partnak szemközt felállította. De komoly megtámadástól egyik rész sem félhetett, mert a haderők egy részről sem voltak kifejtve és fölszerelve, de még közlekedési eszköz sem volt a Tiszán olyszerű, hogy azon átszállások és a két fél között komoly érintkezés, s igy csata fejlődhetett volna ki. A városházánál a kitűzött kezes fogoly polgárok a már megrendelt kocsiban ülvén, s a városháza előtt táborzó katonák közül némelyek a városban széjjel portyázván, requirálgattak, a városháza teremében a tisztek borozgatva és kávézva, a Kossuth levél lemásolásával foglalkoztak, ez alatt az említett serház-zugi Tiszahajlatnál, a vizen keresztül, a két ellenséges lovas csapat között pisztolylövések váltottak, sőt egy portyázó kis dzsidás csapatra a vizen keresztül ágyulövés hrányoztatott. A városházánál kintlevő tisztek ezen ágyulövés által meglepetve, a magyar hadsereg részéről véletlen támadást gondoltak, rögtön fegyverüket szedték, az egész csapat lóra kapott és sebes ügetésben, de kellő rendben a városból kivonult, maga után hagyván a már kocsin ült fogoly polgárokat s ezeknek őrizetét. A hátramaradt őrizet a kocsisokat és lovakat kardcsapásokkal sietésre unszolta, de ezek tudván a főcsapat kivonulását, a lovak hajtásával nem igen siettek, a foglyok pedig megmentésökért könyörögtek. Ez alatt a toronyban a harang félrevezetett, a nép összeszaladt és botokkal s bot nélkül (de lőfegyver egynél sem volt) a kocsikat kisérő katonákat megtámadta, de csupán a foglyok megmentése tekintetéből s a kardjokat használt katonák közül, kik megfutamodtak, részint dorongokkal, részint göröngyökkel dobáltatva nehány agyonveretett s az eként megölettek száma körülbelől 7 lehet. Megjegyzendő, hogy ezen egész zűrzavar alatt egy lőfegyver sem süttetett el, sőt ilyennek kéznél léte sem láttatott. Ezen események visszatorlásáról a nép bizonyos lévén, első pillanatra önvédelemre gondolt: a városba vezető országutakat eltorlaszolta és a Szentesen fekvő magyar hadsereg parancsnokához oltalom és segítségért folyamodott, de onnan semmi reménynyel sem biztatva, egy erősebb megtámadásra pedig önmagát elégtelennek érezve, minthogy fegyverei a táborban szolgálatot tevő nemzetőröknél voltak, a fiatalság pedig folytonos toborzások és újoncozások által a városból elvonatott, a Tiszán átköltözve házukat és tűzhelyeiket odahagyták s csakis igen csekély számú öreg ember volt hon, midőn julius 30 án Félegyházáról egy erős hadcsapat, 12 ágyúval, reggeli 8 órakor megérkezvén, a város nyugoti részén ellenséges állást vett, melyet az itthon maradtak látván, azoknak nagyobb része a már kivándorlókat követte, a midőn a helybeli plébános Bánó Mihály úr néhány idősebb embert gyüjtvén maga körül, engesztelő kötöttségként békejelvényekkel a táborba kiment, hogy a vezénylő tábornokot engesztelődésre és a városba jövetelre fölkérje. — Ezután az egész hadsereg a városba vonult, a tisztek magukat tetszésök szerint elszállásolták, a közkatonaság a nagy piacon tábort ütött s onnan kényök kedvök szerint az egész városban szétoszoltak és egész kényelemmel raboltak, mely idő alatt egyszersmind azon hir is elterjedt, hogy az egész város fel fog gyujtatni, de ez közhírré téve nem volt, hanem némely németül értők a katonatiszteknek néhány elejtett szavából gyanították. De későbben az események menetéből lehetett következtetni , hogy mind a rablás, mind a felgyujtás parancsszerűleg történt, t. i. Gyovai János nagypiacon lévő házában (hol italt is mértek) volt a katonatiszteknek nagyobb része összeregelve, ezek parancsolatjára egy akó pálinka a gazda pincéjéből felhozatvan, a konyhába a kémény alá helyeztetett, s egy üstben meggyujtatott, ezt a tisztek körül állván, égő-anyagokat, papírt és kártyát dobáltak bele, zseb-óráikat folytonosan nézték, midőn az égő-anyag alkonyatkor teljes lángban volt, egy vödör vizet parancsoltak behozatni, melyet egyszerre az égő-szeszbe öntvén, a láng a kéményen kitört s mintegy 15 — 16 öl magasságra felhatolt. Ugy látszik ez volt jeladás a gyújtásra, mert azon perben, midőn a lángok láthatók voltak, a piacon összesereglett egész katonaság kezdett a városból kivonulni s a bentmaradottak, leginkább lovasok, kis csapatokra oszolva a város különféle utcáin szétoszlottak és minden 4. és 5-ik házra tüzet dobtak. Szerencsére a gyújtások nagyobb részt nem sikerültek s oly szélcsend volt, hogy a meggyuladt házak legközelebbi szomszéd épületei sem gyuladtak meg, s igy mindössze is a város minden részeiben történt gyújtás dacára, mintegy 39 ház lett a lángok martaléka, jóllehet őrcsapatok köröztek minden irányban, kik az ottani szándékozókat fegyverrel üldözték és bántalmazták, miközben az utcán járókelő még hon maradt csekély számú öregemberek közül sokan bántalmaztattak, sőt karddal oly sérelmes sebeket kaptak, hogy ezek következtében ki előbb, ki utóbb meg is halt, kiket én mind személyesen ismertem, de ezek neveit és egyes kegyetlenségeket azért nem sorolok el részben, nehogy ezen igazság megirásá van elfogultnak látszassam és mert az igényelt történelmi tény kiderítésére szükségesnek nem tartom. Midőn a város eként teljesen kirabolva és felgyújtva volt, julius 31-dikén a megfenyítésére küldött dandársereg elvonult és csak mintegy osztálnyi gyalogság maradt, a városban. Nem való tehát, hogy a városháza előtt letelepedett katonaságot a nép fegyverrel megtámadta volna, mert végképen meg sem támadta, sőt minden követeléseiket a lehetőleg teljesítette, hanem való az, hogy a Tiszán túlról történt ágyulövésre megriadván, nyakrafőve a városból kitakarodtak, s való az, hogy minden ok nélkül már bevonulásukkor a népet minden kigondolható módon sértették, bántalmazták és gúnyolták, szanaszét portyázván, a nép tulajdonát bántották s ez elkeseredést szült, mit fokozott elöljáróik és polgártársaiknak szemök előtti elhurcoltatása." Látván pedig zavart kivonulásukat, felhasználták az alkalmat elfogott elöljáróikat megmenteni, s midőn ebbeli műtétek a fegyveres őrizet által akadályoztatott, azt legyőzni csakis erőszakkal lehetett; de hogy ezen egész zűrzavarban egyetlen egy lőfegyver sem használtatott, az tény és valóság; mert a meghalt katonák tisztán botokkal és göröngyökkel dobáltattak le lovaikról s verettek agyon, sőt nem egy jelenet volt látható, a midőn nők a mellettük elfutamodó lovas katonát porral és seprővel dobálták. Hogy Csongrádnak teljes leégetése a főhadiszállásról nyert parancs következtében volt megrendelve, de hogy ezt Lichtenstein tábornok lehetőleg enyhítette és egész szigorral végrehajtani nem engedte, azt a tiszteknek német nyelven folytatott magok közötti társalgásukból értették meg némely egyének, kik a német nyelvben kis jártassággal bírtak. Ez rövid, de igaz és hű történelme Csongrád városa felgyujtásának, melynek valódiságáról az e tekintetben velem értekezletet tartott szem- és fültanuk becsületessége kezeskedik ; azért ezen rövid korrajzot t. szerkesztő urnak rendelkezése alá bocsátom s megküldöm s örülök, ha e csekély fáradságommal a történelemnek csak porszemnyit is használhattam. Éder István, h. ügyvéd. Kiskarácson éji kaland. I. Szilveszter estéje volt. A jámbor Kató anya, az öreg éji őr felesége, 9 órakor félretaszita tolóablakcsáját s kidugá fajét az éjbe. A hó az ablakvilágtól megvörösítve, lassú, nagy pelyhekben esik a főváros utcáira. — Sokáig nézdelé a vidám emberek lótás-futását, kik a fönnen kivilágított boltokban és sátrakban még mindegyre újévi ajándékokat vásárolgatának, vagy pedig a kávéházaknál és vendéglőknél, a társasgyüldéknél és tánctermeknél kis behullámzanak, derült kedvvel és örömtelve jegyezve el az ó évet az újévnek. Amint azonban egy pár goromba hideg hópehely orrára helyezkedék, behuzá fejét s betolá az ablakosát. — Öregem, maradj te az éjjel itthon, majd kimegy helyetted Fülöp, mert úgy havazik, hogy — hogy — — s tudod öregem, hogy a hó a te csontjaidnak már nem tesz jót. Az utcák egész éjjel élénkek lesznek, mintha minden háznál tánc és ünnepély volna. Sok áliást is láthatni, Fülöpünk bizonyosan nem fog unatkozni. Az öreg bólint a fejével és monda: Isten neki, nem bánom Katica, légmérőm ama gonosz lövés a térdem karácsányit már két nappal ezelőtt megjóslá, hogy az idő meg fog változni. De meg aztán illő is, hogy a ti a megkönnyebbítse a szolgálatot, mely rólam valaha amúgy is reá szabad. Itt mellesleg megemlítendő, miszerint az öreg Andor bácsi valaha őrmester volt királya ezredében, mialatt egy ellenséges bástya ostrománál, melyre a hazáért vívott harcban ő hatolt föl legelőször, nyomorékká löveték. Kapitánya, ki a bástyát csak midőn már teljesen elfoglaltaték, hágta meg, az ezen ostromban kitüntetett hőstettéért érdemkeresztet és rangjában előléptetést nyert, a szegény őrmester pedig szerencsésnek tarthatta magát, hogy bár szétzúzott csontjaival, de mégis eleven megszabadulhatott. Jutalom nélkül mégis ő sem maradt, mert szánalomból iskolatanítói állást kapott, lévén értelmes ember, kinek jó írása volt és még könyveket is olvasgatott. Midőn azonban az iskolai rendszer javítása napirendre került, hivatalát is elvesztő, mivel történetesen épen egy fiatal embert kellett ellátni, ki ugyan sem olvasni, sem írni, sem számolni oly jól nem tudott, mint ő, de véletlenül az egyik iskolatanácsosnak keresztfia volt. A tanítói állásból kitett Andor tehát ismét jutalmul az éjiőr méltóságával ruháztaték fel, melléje adatván segédül Fülöp fia, ki pedig tulajdonkép a kertészet mesterségét tanulta vala. Ezen érdemméltányló előmozdítás mellett azonban a kisded család életét csak nyomoron tengethető. De Kató anya jó gazdasszony és igen házias nő volt; az öreg Andor pedig egy valódi világbölcs, ki kevéssel is boldog tudott lenni. Fülöp a kertésznél, kihez szegődve vala, magának túl az elégen is megszerző mindennapiját, s midőn a megrendelt virágokat a gazdagok házaiba elhordó, szépecske borravalókat is kapott, ő egy csinos 26 éves siheder volt. A delnek néha csupán csinos arca miatt is többet adának neki néhány garassal, mint másnak, kinek oly csinos arca nem volt, mint neki. Kató anya fiát a kertészlakból hazahívandó, már lebernyegét is nyakába öltötte volt, midőn Fülöp a szobában termett. — Apám — mondá Fülöp — atyjának és anyjának kezét nyújtván, erősen havazik s a hózivatar neked nem tesz jót. Azért én felváltalak az éjjel, ha akarod. Te pedig feküdjél ,és pihenj. — Jó fiú vagy! — mondá az öreg. — S aztán azt gondoltam, holnap úgyis újév napja van — folytató Fülöp — azért én holnap nálatok szeretnék ebédelni s magamnak egy jó napot csinálni. Anyácskám! van-e jó sülted holnapra? — Az épen nincs fiam — válaszola az anya — hanem lesz másfél font marhahúsunk, főzeléknek burgonya s levesnek riskása babérlevéllel. Italul meg van egy pár palack sörünk. Azért csak ser el fiam, jóizűn fogunk enni. Aztán a jövő héten újévi ajándékot is kapnak az éji őrök, ha t. i. adnak. Akkor leszünk még csak vigan! — No hisz annál jobb. Megfizettétek már a házbért? — kérdő Fülöp. Az öreg Andor erre vállat vonított. Fülöp most egy csomó pénzt ten az asztalra és mondá: Itt van huszonkét forint, mit megtakaritok. Én könnyen nélkülözhetem, fogadjátok el újévi ajándékul Eltép mindhárman gond nélkül, jó kedvvel léphetünk az újévbe; adja Isten hogy egészségben és megelégedetten tölthessük el. Továbbra íajd csak gondoskodik rólatok a jó ég, valamint én rólam is. Kató anya szemei most könybe lábadtak és némán megcsókoló fiát. Az öreg Andor pedig igy szólott: Fülöp, te valóban öröme és gyámola vagy öregségünknek. Az Isten meg is áld érte. Légy ezután is jámbor és szeresd szüleidet. Én mondom neked, Isten áldása nem fog elmaradni. Én neked az újévre azt kívánom, hogy az ég tartsa meg szived jóságát és jámborságát, te magad pedig iparkodjál azt megőrizni, ez hatalmadban áll s igy elég gazdag lészesz s tenkebledben hordandod mennyedet. Ezzel az öreg fölkelt, a huszonkét frtot bejegyző nagy házikönyvébe s ezt mondá : amennyibe te nekem mint gyermek kerültél, már majd mind visszafizetéd. Takarékosságodból eddigelé már 317 forintot kaptunk és értünk el. — 317 forintot? Seregeknek ura! kiálta fel Kató anya elszörnyüködve. Erre szánólag fiához fordult s lágy hangon mondá: Szivem gyermeke, szánlak. Igen, fölötte szánlak. Ha ezen összeget tenrészedre takaríthattad s félre tehetted volna, most már egy darab földet vehetnél és saját kezedre kertészkedhetnél és a jó hózsikát elvehetnéd. Most pedig ez mind nem lehetséges. De ne busulj, mi öregek vagyunk, már nem sokáig kellene bennünket gyámolítnod. — Anyám! — mond Fülög — homlokát kissé dörzsölgetvén, mit beszélsz? Én ugyan Rózsikat úgy szeretem, mint életemet, de téged és atyamat, nidd el, száz Rózsikéért sem ad nálak. Több szülemi nekem e világon már nem lehetnek, mint csak ti, de Rózsit, na már épen meg kellene lenni, akárhányat is kapnék, bár tízezer Rózsi közül sem kellene nekem más, mint az én egyetlen Rozsikám! — Igazad van fiam ! — monda az anya — szeretni és megházasodni nem érdem, hanem a szegény öreg szülőket tisztelni, ápolni és ajnározni kötelesség is, érdem is. Magát szenvedélyeivel és hajlamaival egyetemben a szülők boldogságának hozni áldozatul, gyermeki hála. Ez megszerzi az isten áldását, ez dúsgazdaggá tesz szivedben! — Csak — folytató ható — csak a várakozás a leánynak hosza ne legyen, vagy el ne pártoljon tőled, mert Rózsika, meg kell vallani, szép leány. Igaz, hogy szegény, de kérői mégsem fognak hiányozni, mert a leány erényes és a háztartást is érti. — Mitől se tarts anyám — válaszolt Fülöp — Rózsika nekem ünnepélyesen megesküvök, hogy soha másnak neje nem leend, mint csak az enyém, és ez elég. Tulajdonkép pedig öreganyjának sem lehet én ellenem kifogása s ma jöhetnék a magam kezére s eltarthatnék egy nőt; holnap már, tudom, oltár előtt állna Rózsika velem. Csak az a sajnos, hogy Rózsika anyja megtiltó egymást annyiszor látnunk, amennyiszer mi szeretnők. (s azt mondja ez nem tesz jót. Én meg viszont azt találom , szintúgy Rózsika is, hogy az mindegyikünknek igenis jót tenne. Össze is beszéltünk azért, hogy ma éjfélben 12 órakor Gergely temploma főajtajánál össze fogunk jönni beszélgetni, minthogy Rózsika a Szilveszter-estét egyik barátnéjánál töltendi s aztán haza fogom kísérni. — Ezen beszéd közben a szomszéd toronyóra, háromnegyedet ütött. Fülöp vette atyjának