Szegedi Híradó, 1881. július-december (23. évfolyam, 147-298. szám)
1881-08-02 / 174. szám
Huszonharmadik évfolyam 1881. 174-ik szám. Kedd, augusztus 2-án. Megjelen: ** fianep utáni napokat kivéve mindennap. Előfizetési föltételek: 1 m TM m 4,1 Ízesedlen házhozhorddesal ét vidékre postka . Egész évre . . . 15 frt —kr. Félévre .... 7, 50 , Évnegyedre . . . , 75 , Egy hóra ... 1 „ 25 „ Befizetések legcélszerűbben postautalvány utján eszközölhetők. POLITIKAI És YE&YESTARTALMU NAPILAP, Szerkesztőségi iroda: hol a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál tér 209. az. a. Mr ■ » M . az udvarban balra. Egyes szám ára 3 tsz. Hirdetések dijai: A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr. kétszerinél 6 kr., többszörinél 4 kr és minden beiktatásnál 30 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyilttér“ ben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek a fővárosi és a külföldi nagyobb hirdetésirodákban is. Kiadóhivatal: Burger Gusztáv könyv- és kőnyomdája, könyvkötészete, papírraktára, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, aug. 1. Alig három éve még, hogy Magyarországon a török szimpathia csaknem a deliriumig fokozódott lelkesültségben tört ki s átjárta a haza minden zugát. Magunk is úsztunk a lelkesedés árjával, hévvel tüntettünk a „török testvér“ mellett. És ma már ott vagyunk, hogy szinte pirulnunk kell, ha azokra a nagy tüntetésekre visszagondolunk és hazafias elismeréssel adózunk annak a kormánynak, a mely nem hagyta magát a valóban nemzeti áramlattól elragadtatni s bátran szembe szállva a közvéleménynyel s kitéve magát a legnagyobb népszerűtlenségnek, cselekedett úgy, ahogy ő jobbnak látta. Most már látjuk, hogy az akkori közvélemény — ami bírón gyakran megtörténik — ferde után járt. Akkor nemes elfogultságunkban, a török hadvezénylet egypár hadi sikere s általában a török katonaság hősies vitézsége után úgy láttuk, hogy abban a velünk rokon nemzetben igen is van életerő s úgy véltük, hogy a török birodalom fönntartása reánk nézve a legjobb politika, mert abban egy mindig megbízható természetes szövetségest és védbástyát fogunk mind a muszka-pánszláv törekvések ellen. Hiszen jó is lett volna az így nekünk, ezt ma is valljuk. Csak az a kár, hogy ami jó és szükséges, az nem mindig lehetséges is. És ez az eset áll itten. Ma már egy fájdalmas csalódással vagyunk gazdagabbak. Abban a pillanatban, midőn M id h a pasát örökös száműzetésbe, talán kora halálba viszik, be kell látnunk, hogy hitünk, reményünk ábránd volt, hogy a török birodalom fölbomlási proceszszusa magában a nemzettestben rejlett és rejlik, hogy tehát ezt a fölbomlási proceszszust végzetes elhaladásában föltartóztatni lehetetlen. Amely ország kormánya legjobb fiát, legtehetségesebb és legbecsületesebb államférfiát dobja el a legundokabb módon, meggyalázva és megbecstelenítve, aki egyedül lett volna még képes az állam örvénybe rohanó szekerét föltartóztatni, s amely ország kormánya ilyet tehet büntetlenül, annak a veszte alá van írva. Fájdalmas dolog ez nagyon reánk nézve is, akiknek csakugyan szükségünk lett volna egy regenerált Törökországra, és végtelenül szomorú mint történelmi jelenség, mert egy oly népet törül ki a szereplő nemzetek sorából, amely hadi erényeivel századokig két világrész sorsának adott irányt s amely még ma sem érdemli meg ezt a szégyenletes sorsát, mert nem romlott, csak az a hibája, hogy nem tudott az idők szellemével haladni s a civilizációban anachronizmussá vált. De ennek is vezetői az oka, akik aztán annál romlottabbak, elkezdve nyomorult szultánjokon, keresztül a kormányférfiakon, fő és alantasb tisztviselőkön, a pasákon és agákon le egész addig, ameddig a rangbeli osztály tart. A korrupció oly általános ott, hogy csak kivételekről lehet beszélni. Mindenki elsősorban a maga kezére dolgozik s az államot, a népet fejőstehénnek tekinti. S az egész kormányzat fő jellemvonása e mellett a nyomorult tehetetlenség, a kapkodás, az intrigya. Ha a török nemzet valamiért mégis megérdemli sorsát, úgy az ama gyáva tétlenség vagy fatalizmus, amelylyel sorsát tűri s elnézi, hogy legjobb fiát elrabolják tőle oly emberek, mint Ozman pasa, a híres plevnai hős s a hírhedt hadügyi pénzelő, ahelyett, hogy megemberelné magát és elsöpörné őket a kormánytól s megtisztítaná a romlott levegőt . . . A török birodalom hanyatlási proceszszusában, illetve ennek föltartóztathatlanságában most már megtalálhatjuk sok mindennek a kulcsát, igy az Andrássy politikájának is, mely bennünket az annyira nem szeretett Boszniába vezetett. — Tisza Kálmán miniszterelnök, Tarkovics mint tanácsos kíséretében, tegnap Bécsbe érkezett. A miniszterelnök ő felsége által hosszabb magánkihallgatáson fogadtatott és ezután gr. Taaffe-val, majd később Moser bankkormányzóval konferált. Tisza miniszterelnök a délutáni gyorsvonattal visszautazott Budapestre. — A zágrábi községtanácsosi választások utójátéka. Dávid, horvát pénzügyi igazgató, a községtanácsosi választások után több hivatalnokot elmozdított szabálytalan magaviselet miatt. A pénzügyi igazgató erélyes föllépése a józanabb körökben kedvező benyomást tett. Hasonló eljárást várnak az országos kormány részéről is s már az Agr. Zeitung hozott ilyesmit sejtető kommünikét. — Egy magyar ember Amerikáról. Szabad Imre volt magyar ezredes és emigráns Washingtonból e következő levelet intézte egy londoni barátjához: Kedves barátom! Bizonyára értesült már arról a kárhozatos merényletről, melyet elnökünk élete ellen elkövettek. Mindenkire megrázólag hatott, de különösen barátaira s Európában mégis akadnak emberek, köztük van Gladstone is, kik a merénylet természetét egészen félreértik. Én azt mondom önnek, hogy e merényletet az amerikai nihilizmus, az erkölcsi érzelmek hiánya okozza le az a kicsinylés, amelylyel itt a magas állású férfiak iránt viseltetnek. Az aztán mindegy, hogy ez a férfiú kongreszszusi tag, szenátor, kormányzó vagy maga az elnök. Ez állásokat üzleti szabadalmaknak tekintik s e véleményt nyiltan hirdetik az utcán s a hírlapokban. Az ilyen viszonyok közt nagyon könnyen érthető, hogy a magas állású egyének élete és becsülete ellen bizonyos nonsalanszszal követik el a merényleteket. Wilkes Booth Brútusz szerepére vállalkozott s Guiteau Stallwartnak akar látszani. Kétségkívül csalódott hivatalhajhászó s azonfölül excentrikus természetű. De én nem hiszem, hogy erre a merényletre vetemedett volna, ha nem látta volna azokat az aljas műveleteket és tisztátalan üzleteket, amelyek nyilvános hivatalok osztogatásával vannak egybekötve. Más szóval, a hatalmasok becsületességében való kételkedés idézte elő Guiteau merényletét. Én ezt amerikai nihilizmusnak nevezem. S meg kell említenem, hogy nemrég a beszámíthatatlanság miatt egy rablót mentettek föl, kinek a bűne világosabb volt a napnál. Ez erkölcsös országban aligha történhetett volna meg. Guiteau is kétségkívül erre a mentségre számított. Az európaiak csak fényoldalait látják e nagy köztársaságnak, de jaj Európának, ha morális állapota oly irányban javul, amilyenben a mienk javult. A szegedi színészet állandósítása.*o Sokkal fontosabb ez az ügy, semhogy hozzászólás nélkül lehetne hagyni. A magyar színészet ügye a nemzet ügye és így a társadalomé is. Ez után kell tehát az árva vidéki színészet ügyét előmozdítani és jövőjét biztosítani. Öröm töltötte el keblemet, midőn olvastam e lapok hasábjain, hogy Szegeden állandósítani óhajtják a színészetet, az új színház megnyitásától kezdve. A megpendített eszme nem egészen új, mert ha emlékezetem nem csal, az idei szin* Ez ügyben, mint már kijelentettük, az eszme tisztázása végett minden nézetnek helyt adunk. Jelen cikket a „Szin. Közlönyéből vettük át. Szerk. igazgatói pályázat alkalmával fölmerült ez a terv, de ugyanakkor egy másik eszme is, t. i. hogy jó lenne egy operatársulat és többen szóba hozták az intendatura fölállítását is. E két utóbbi eszme akkor nem talált viszhangra, de úgy látszik, azóta szűkebb körben folyvást foglalkoztak az intendatura eszméjével s ennek következménye lehet a nyilvános javaslattétel. Tagadhatatlan, hogy nemzeti színészetünk csakis állandó színházban virágozhatik föl, ahol meg van mentve a folytonos vándorlástól és némileg az anyagi gondoktól. De semmiképen nem érhetek egyet a javaslattevő cikkíró nézetével, midőn azt mondja, hogy : „színészetünknek mai szervezete és viszonyai közt Szeged nemzeti színészete csakis a színigazgatók magánvállalkozásának nyűgéből emancipáltan felelhet meg céljainak.“ — Állandósítani lehet a magyar színészetet Szegeden a nélkül, hogy intendatura állíttatnék föl. Hirdessen a szinügyi választmány, mely már évek óta sikeresen működik, pályázatot a színházra s verseny utján adja ki azt azon megbízható színigazgatónak, a kiben legtöbb garanciát lát s a ki évek hosszú során át gazdag tapasztalatokat szerzett magának a színigazgatás terén. A bizalommal megtisztelt igazgató erkölcsi kötelességének fogja tartani, a lehető legjobb társulatot szervezni a vidék legjelesebb erőiből, jobbat, mint talán az intendatura szervezne. Mert a színház vezetésével megbízandó intendáns, aki nem foglalkozott eddig behatóan a színügygyel, nem ismerheti annyira a vidéki színészet tagjait, hogy ő maga szerződtessen művezetőt és elsőrendű színészeket és így nagyon könnyen megeshetik, a tájékozatlanság folytán, hogy gyöngébb társulatot szervezne, mint az előbbi években Szegeden működött társulatok valának. A személyzet szervezése, az adminisztráció és műszaki vezetés sokkal nagyobb praxist igényelnek, mint azt némelyek hiszik. Az illető intendánsnak a gyakorlat emberének kell lenni e téren s e gyakorlat csak sok évi tapasztalat után szerezhető meg. Tanulhatunk a múltak példájából. Aradon is állandósítani akarták 1878-ban a magyar színészet ügyét s a debreceni színház egykori vezetésének mintájára a város maga vette kezébe a színház ügyeit. Az intendánson, titkáron, művezetőn kívül alakítottak még 18 tagú bizottságot és e csekély számú bizottságon kívül volt még egy városi színügyi bizottság is. Azt hitte mindenki, hogy most már minden a legszebb rendben fog menni. És mindjárt kezdetben a személyzet szervezésénél nagy baklövéseket követtek el. Nem azt nézték, hogy valamely szakmára jó színész vagy énekes legyen, hanem hogy ott még nem ismert egyén szerződtessék. A nőknél pedig nem azt nézték, hogy mit tud, van-e hangja, hanem hogy csinos, szép legyen. Erre fektették a fősúlyt. A vége az lett, hogy sok tagot összecsődítettek és mégis hét elsőrendű szakmára nem volt használható színész és színésznő. És miért történt mindez ? a praxis hiánya miatt. A szegedi intendatura is aligha így nem járna. Mert azt a tapasztalat bizonyítja, hogy még ahány intendatura volt és van : az intendáns, a művezető, a titkár, mindenik a saját ízlésének megfelelő színésznőt vagy színészt akar szerződtetni, így van ez különben némely színügyi bizottságoknál is, csakhogy ezek mégsem rendelkezhetnek oly teljhatalmúlag egy színigazgatóval. Farkas Antal úr, ki a szegedi színészet állandósításának kérdését fölvetette, úgy látszik, az aradi szinügy-gyámolító egylet mintájára óhajtaná a színház vezetését intendaturára bízni, amely — a különféle bizottságok mellőzésével — csupán három személyből állana : u. m. az intendánsból, titkárból és művezetőből, kik felelősség mellett vezetnék a színház ügyeit. Hisz nagyon szép volna, ha közös egyetértéssel munkálkodnának, csakhogy igen sok dologban a vélemények különbözők, kivált ha még az intendatúrának a városi tanács által előírandó szabályzat szerint kellene cselekednie, akkor volna csak furcsa világ. Aki a színi viszony okát ismeri, vagy akinek már volt alkalma intendatúra alatt működni, az tudja , mily kicsinyes érdekek, privát paszsziók s nevetséges fontoskodás gyakorolnak befolyást a színház belügyeinek intézésére. Így történik aztán meg, hogy rombolnak ott, ahol építeni kellene. A művezetői állás nagyfontosságú. Bárminő elsőrendű kapacitást szerződtessen ez állásra a leendő intendáns, kétségkívül csakhamar beadja a kulcsot az illető művezető, mert ha csak egy kis ambíció van benne, bizonyára nem fogja tűrni, hogy a darabok megválasztása, színrehozatala, a műsor megállapítása és a szerepek kiosztása kizárólag az intendáns joga legyen, vagy a már egyszer megállapított műsort az intendáns kénye-kedve szerint megváltoztassa. Miért nem maradt még egy művezető sem hosszú ideig oly színháznál, ahol intendatura volt ? Mert már nem bírta zsebre rakni a közvetlen és közvetett gáncsocsokat, amikkel illették mások hibája és mulasztásáért. Amelyik színháznál több egyénnek van beleszólása az ügyek vezetésébe , ott a színügy nem lehet virágzó. Ezek után áttérek a javaslat egy másik igen nagyfontosságú pontjára, t. i. hogy a teljes színtársulat október elejétől virágvasárnapig Szegeden működnék, a nyárra megkevesbített társulat kiválóbb tagjaiból pedig konzorcium alakulna. Ámde nem abban áll az állandósítás, hogy csak télre adjunk menedékhelyet a magyar színészetnek és nyáron át, mikor a legnagyobb szüksége volna a támogatásra, a társulat tagjai, önerejükre bízva, csupán a ruha- és könyvtár által segítve, apostolkodni járjanak és éljenek meg úgy, amiként tudnak. Az állandósítás a szó valódi értelmében az, hogy télen-nyáron legyen a városban színészet, ezt pedig Szeged még nem bírja meg. A színészhez nyáron kopogtat be leginkább a szükség. És sokkal célszerűbbnek látja minden színész, inkább oly igazgatóhoz szerződni, akinél télennyáron biztosítva van az exisztenciája. Ha így akarnánk Szegeden az állandósítást létrehozni, akkor nem kell intendatúra sem, mert hisz a színészet helyzete akkor is olyan lenne, mint most. Téli szállást kapna, nyárra pedig mehet ismét vándorolni. A konzorciumtól őrizzen meg az isten minden magyar színészt. A segédszemélyzet, ha van jövedelem, megkapja a maga gágyját, ha nincs, akkor van gyanúsítgatás, beszélgetnek csalás- és részgazdálkodásról, rászedésről, stb. annak dacára, hogy vezetőjüket ők tisztelték meg bizalmukkal. Az énekesnők és énekesek, látván a folytonos jövedelemtelenséget, nem működnek, kivált ha még föllépő díjukat sem kapják meg, végre kitör a lázadás, a társulat szétoszlik és kiki megy, a merre szeme lát. Minden szini-konzorcium pár hó múlva ily szomorú sorsra jutott. Mert bizony a szomszéd városokban nem talál a színészet soha sem oly meleg pártolásra, mint az anyavárosban. Bebizonyította ezt a kerületi rendszer. Jóhiszeműleg egyedül a közönség pártolására építeni a vállalat sikerét: ez nagy könnyelműség volna. Különben is a magyar színész-egyesületnek van törvénye, amelynek V. fejezet 6. szakasza így szól: „Minden igazgató, akár egy személy, akár testület, például színügy-egyesület vagy más cím alatt e célra alakult társaság legyen, egész éven át köteles társulatot vezetni.“ Ez oly törvény, amely minden vállalkozót kötelez. Márpedig a szegedi intendatura nem mondhatja akkor, hogy egész éven át tart társulatot, amikor társulatának személyzetét nyárra megkevesbíti és a kiválóbb tagok magánvállalatává alakítja. Azt mondja végül a javaslattevő Farkas Antal úr, hogy okszerű vezetés, jó gazdálkodás mellett a szegedi színház fönntarthatja magát, ha intendatura fogja a színház ügyeit vezetni. Nem tudható, kit tisztelne meg az intendánsi állással a szegedi törvényhatósági bizottság, de annyit mondhatok, még ha sokaknak nem is tetszenék, hogy eddigi tapasztalataim után az intendánsi, egyleti és választmányi igazgatásokban én már nem bízom és hiszem, hogy velem együtt nagyon sokan, mert még mindenik szerencsétlenül végződött, csak káros akadályokat szült. E tekintetben teljesen egy véleményen vagyok Molnár Györgygyel, ki szintén ellene van az intendaturai intézménynek. Mert mit ért a debreceni szinügyi választmány egy-két évi sikeresebb működése, ha aztán, a város által nyújtott tekintélyes szubvenció dacára, oly szomorú véget ért. Mit ért Szabadka, mit Székes- Fehérvár szinügy-egyesülete, mikor egy-két év alatt szétzüllött részvényestől, tőkéstől, mindenestől és a rákövetkező években mindig roszabb és roszabb társulatok váltották föl egymást, mert nem volt igazgató, aki az intendatura után merész lett volna nagyobb személyzet és így terhesebb havi budgettel az intendatura által sem kitartható saisonra vállalkozni, minthogy egy-két év alatt a természetes, a jogos műigények természetien módon túlfeszíttettek. Pedig a nevezett színházak intézői is azon kezdték, hogy: okszerű vezetés és kezelés mellett a színészet jövője biztosítva lesz városukban. Sokkal célszerűbben cselekesznek a szegediek, ha a fölépítendő új színházukat kiadják egy megbízható színigazgatónak a helybeli színügyi bizottság ellenőrzése mellett ; társadalmi utón mozgalmat idéznek elő, fölhívást