Szegedi Híradó, 1881. július-december (23. évfolyam, 147-298. szám)

1881-08-02 / 174. szám

Huszonharmadik évfolyam 1881. 174-ik szám. Kedd, augusztus 2-án. Megjelen: ** fianep utáni napokat kivéve mindennap. Előfizetési föltételek: 1 m TM m 4,1 Ízesedlen házhozhorddesal ét vidékre postka . Egész évre . . . 15 frt —­kr. Félévre .... 7, 50 , Évnegyedre . . . , 75 , Egy hóra ... 1 „ 25 „ Befizetések legcélszerűbben posta­­utalvány utján eszközölhetők. POLITIKAI És YE&YESTARTALMU NAPILAP, Szerkesztőségi iroda: hol a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál tér 209. az. a.­­ Mr ■ » M . az udvarban balra. Eg­yes szám ára 3 tsz. Hirdetések dijai: A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr. kétszerinél 6 kr., többszörinél 4 kr és minden beiktatásnál 30 kr. kincs­tári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyilttér“ ben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek a fővárosi és a külföldi nagyobb hirdetés­­irodákban is. Kiadóhivatal: Burger Gusztáv könyv- és kőnyomdája, könyvkötészete, papírraktára, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, aug. 1. Alig három éve még, hogy Magyar­­országon a török szimpathia csaknem a deliriumig fokozódott lelkesü­ltségben tört ki s átjárta a haza minden zugát. Ma­­gunk is úsztunk a lelkesedés árjával, hévvel tüntettünk a „török testvér“ mellett. És ma már ott vagyunk, hogy szinte pirulnunk kell, ha azokra a nagy tüntetésekre visszagondolunk és hazafias elismeréssel adózunk annak a kormány­nak, a mely nem hagyta magát a való­ban nemzeti áramlattól elragadtatni s bátran szembe szállva a közvélemény­nyel s kitéve magát a legnagyobb nép­szerűtlenségnek, cselekedett úgy, a­hogy ő jobbnak látta. Most már látjuk, hogy az akkori közvélemény — a­mi bírón gyakran megtörténik — ferde után járt. Akkor nemes elfogultságunkban, a török hadvezénylet egypár hadi sikere s általában a török katonaság hősies vi­tézsége után úgy láttuk, hogy abban a velünk rokon nemzetben igen is van élet­erő s úgy véltük, hogy a török biroda­lom fönntartása reánk nézve a legjobb politika, mert abban egy mindig meg­bízható természetes szövetségest és véd­­bástyát fogunk mind a muszka-pánszláv törekvések ellen. Hiszen jó is lett volna az így ne­künk, ezt ma is valljuk. Csak az a kár, hogy a­mi jó és szükséges, az nem min­dig lehetséges is. És ez az eset áll itten. Ma már egy fájdalmas csalódással vagyunk gazdagabbak. Abban a pilla­natban, midőn M i­d h a­­ pasát örökös száműzetésbe, talán kora halálba viszik, be kell látnunk, hogy hitünk, remé­nyünk ábránd volt, hogy a török biro­dalom fölbomlási proceszszusa magában a nemzettestben rejlett és rejlik, hogy tehát ezt a fölbomlási proceszszust vég­zetes elhaladásában föltartóztatni lehe­tetlen. A­mely ország kormánya legjobb fiát, legtehetségesebb és legbecsületesebb államférfiát dobja el a legundokabb módon, meggyalázva és megbecstele­­nítve, a­ki egyedül lett volna még képes az állam örvénybe rohanó szeke­rét föltartóztatni, s a­mely ország kor­mánya ilyet tehet büntetlenül, annak a veszte alá van írva. Fájdalmas dolog ez nagyon reánk nézve is, a­kiknek csakugyan szüksé­günk lett volna egy regenerált Török­országra, és végtelenül szomorú mint történelmi jelenség, mert egy oly népet törül ki a szereplő nemzetek sorából, a­mely hadi erényeivel századokig két világrész sorsának adott irányt s a­mely még ma sem érdemli meg ezt a szé­gyenletes sorsát, mert nem romlott, csak az a hibája, hogy nem tudott az idők szellemével haladni s a civilizáció­ban anachronizmussá vált. De ennek is vezetői az oka, a­kik aztán annál rom­­lottabbak, elkezdve nyomorult szultán­­jokon, keresztül a kormányférfiakon, fő és alantasb tisztviselőkön, a pasákon és agákon le egész addig, a­meddig a rangbeli osztály tart. A korrupció oly általános ott, hogy csak kivételekről lehet beszélni. Mindenki első­sorban a maga kezére dolgozik s az államot, a népet fejőstehénnek tekinti. S az egész kormányzat fő jellemvonása e mellett a nyomorult tehetetlenség, a kapkodás, az intrigya. Ha a török nemzet valamiért mégis megérdemli sorsát, úgy az ama gyáva tétlenség vagy fatalizmus, a­melylyel sorsát tűri s elnézi, hogy legjobb fiát elrabolják tőle oly emberek, mint O­z­­m­a­n pasa, a híres plevnai hős s a hírhedt hadügyi pénzelő, a­helyett, hogy megemberelné magát és elsöpörné őket a kormánytól s megtisztítaná a romlott levegőt . . . A török birodalom hanyatlási pro­­ceszszusában, illetve ennek föltartóztathat­­lanságában most már megtalálhatjuk sok mindennek a kulcsát, igy az Andrássy politikájának is, mely bennünket az annyira nem szeretett Boszniába ve­zetett. — Tisza Kálmán miniszterelnök, Tarkovics mint tanácsos kíséretében, tegnap Bécsbe érkezett. A miniszterelnök ő felsége által hosszabb magánkihallgatáson fogadtatott és ezután gr. T­a­a­ff­e-val, majd később Moser bankkormányzóval konferált. Tisza minisz­terelnök a délutáni gyorsvonattal visszautazott Budapestre. — A zágrábi községtanácsosi választások utójátéka. Dávid, hor­­vát pénzügyi igazgató, a községtanácsosi vá­lasztások után több hivatalnokot elmozdított szabálytalan magaviselet miatt. A pénzügyi igazgató erélyes föllépése a józanabb körök­ben kedvező benyomást tett. Hasonló eljárást várnak az országos kormány részéről is s már az Agr. Zeitung hozott ilyesmit sejtető kom­münikét. — Egy magyar ember Ameriká­ról. Szabad Imre volt magyar ezredes és emigráns Washingtonból e következő levelet intézte egy londoni barátjához: Kedves barátom! Bizonyára értesült már arról a kárhozatos me­rényletről, melyet elnökünk élete ellen elkövet­tek. Mindenkire megrázólag hatott, de különö­sen barátaira s Európában mégis akadnak emberek, köztük van Gladstone is, kik a me­rénylet természetét egészen félreértik. Én azt mondom önnek, hogy e merényletet az ame­rikai nihilizmus, az erkölcsi érzelmek hiánya okozza le az a kicsinylés, a­melylyel itt a ma­gas állású férfiak iránt viseltetnek. Az aztán mindegy, hogy ez a férfiú kongreszszusi tag, szenátor, kormányzó vagy maga az elnök. Ez állásokat üzleti szabadalmaknak tekintik s e véleményt nyiltan hirdetik az utcán s a hír­lapokban. Az ilyen viszonyok közt nagyon könnyen érthető, hogy a magas állású egyének élete és becsülete ellen bizonyos nonsalanszszal követik el a merényleteket. Wilkes Booth Brú­tusz szerepére vállalkozott s Guiteau Stallwart­­nak akar látszani. Kétségkívül csalódott hivatal­haj­hászó s azonfölül excentrikus természetű. De én nem hiszem, hogy erre a merényletre vete­medett volna, ha nem látta volna azokat az aljas műveleteket és tisztátalan üzleteket, a­melyek nyilvános hivatalok osztogatásával vannak egybekötve. Más szóval, a hatalmasok becsületességében való kételkedés idézte elő Guiteau merényletét. Én ezt amerikai nihiliz­musnak nevezem. S meg kell említenem, hogy nemrég a beszámíthatatlanság miatt egy rablót mentettek föl, kinek a bűne világosabb volt a napnál. Ez erkölcsös országban aligha történ­hetett volna meg. Guiteau is kétségkívül erre a mentségre számított. Az európaiak csak fény­oldalait látják e nagy köztársaságnak, de jaj Európának, ha morális állapota oly irányban javul, a­milyenben a mienk javult. A szegedi színészet állandósítása.*­o Sokkal fontosabb ez az ügy, semhogy hozzászólás nélkül lehetne hagyni. A magyar színészet ügye a nemzet ügye és így a társa­dalomé is. Ez után kell tehát az árva vidéki színészet ügyét előmozdítani és jövőjét bizto­sítani. Öröm töltötte el keblemet, midőn olvas­tam e lapok hasábjain, hogy Szegeden állan­dósítani óhajtják a színészetet, az új színház megnyitásától kezdve. A megpendített eszme nem egészen új, mert ha emlékezetem nem csal, az idei szin­* Ez ügyben, mint már kijelentettük, az eszme tisztázása végett minden nézetnek helyt adunk. Jelen cikket a „Szin. Közlönyéből vettük át. Szerk. igazgatói pályázat alkalmával fölmerült ez a terv, de ugyanakkor egy másik eszme is, t. i. hogy jó lenne egy operatársulat és többen szóba hozták az intendatura fölállítását is. E két utóbbi eszme akkor nem talált viszhangra, de úgy látszik, azóta szűkebb körben folyvást foglalkoztak az intendatura eszméjével s ennek következménye lehet a nyilvános javaslat­tétel. Tagadhatatlan, hogy nemzeti színészetünk csakis állandó színházban virágozhatik föl, a­hol meg van mentve a folytonos vándorlástól és némileg az anyagi gondoktól. De semmiképen nem érhetek egyet a javaslattevő cikkíró néze­­tével, midőn azt mondja, hogy : „színészetünk­nek mai szervezete és viszonyai közt Szeged nemzeti színészete csakis a színigazgatók magán­vállalkozásának nyűgéből emancipáltan felel­het meg céljainak.“ — Állandósítani lehet a magyar színészetet Szegeden a nélkül, hogy intendatura állíttatnék föl. Hirdessen a szin­­ügyi választmány, mely már évek óta sikere­sen működik, pályázatot a színházra s ver­seny utján adja ki azt azon megbízható szín­igazgatónak, a kiben legtöbb garanciát lát s a ki évek hosszú során át gazdag tapasztala­tokat szerzett magának a színigazgatás terén. A bizalommal megtisztelt igazgató erkölcsi kötelességének fogja tartani, a lehető legjobb társulatot szervezni a vidék legjelesebb erői­ből, jobbat, mint talán az intendatura szer­vezne. Mert a színház vezetésével megbízandó intendáns, a­ki nem foglalkozott eddig behatóan a színügygyel, nem ismerheti annyira a vidéki színészet tagjait, hogy ő maga szerződtessen művezetőt és elsőrendű színészeket és így na­gyon könnyen megeshetik, a tájékozatlanság folytán, hogy gyöngébb társulatot szervezne, mint az előbbi években Szegeden működött társulatok valának. A személyzet szervezése, az adminisztráció és műszaki vezetés sokkal nagyobb praxist igényelnek, mint azt némelyek hiszik. Az illető intendánsnak a gyakorlat em­berének kell lenni e téren s e gyakorlat csak sok évi tapasztalat után szerezhető meg. Tanulhatunk a múltak példájából. Aradon is állandósítani akarták 1878-ban a magyar színészet ügyét s a debreceni színház egykori vezetésének mintájára a város maga vette ke­zébe a színház ügyeit. Az intendánson, titká­ron, művezetőn kívül alakítottak még 18 tagú bi­zottságot és e csekély számú bizottságon kívül volt még egy városi színügyi bizottság is. Azt hitte mindenki, hogy most már minden a leg­szebb rendben fog menni. És mindjárt kezdet­ben a személyzet szervezésénél nagy baklövé­seket követtek el. Nem azt nézték, hogy vala­mely szakmára jó színész vagy énekes legyen, hanem hogy ott még nem ismert egyén szer­ződtessék. A nőknél pedig nem azt nézték, hogy mit tud, van-e hangja, hanem hogy csi­nos, szép legyen. Erre fektették a fősúlyt. A vége az lett, hogy sok tagot összecsődítettek és mégis hét elsőrendű szakmára nem volt használható színész és színésznő. És miért történt mindez ? a praxis hiánya miatt. A szegedi intendatura is aligha így nem járna. Mert azt a tapasztalat bizonyítja, hogy még a­hány intendatura volt és van : az in­tendáns, a művezető, a titkár, mindenik a sa­ját ízlésének megfelelő színésznőt vagy színészt akar szerződtetni, így van ez különben némely színügyi bizottságoknál is, csakhogy ezek még­sem rendelkezhetnek oly teljhatalmúlag egy színigazgatóval. F­a­r­k­a­s Antal úr, ki a szegedi színé­szet állandósításának kérdését fölvetette, úgy látszik, az aradi szinügy-gyámolító egylet min­tájára óhajtaná a színház vezetését intendatu­rára bízni, a­mely — a különféle bizottságok mellőzésével — csupán három személyből ál­lana : u. m. az intendánsból, titkárból és mű­vezetőből, kik felelősség mellett vezetnék a színház ügyeit. Hisz nagyon szép volna, ha közös egyetértéssel munkálkodnának, csakhogy igen sok dologban a vélemények különbözők, kivált ha még az intendatúrának a városi tanács által előírandó szabályzat szerint kellene csele­kednie, akkor volna csak furcsa világ. A­ki a színi­ viszony okát ismeri, vagy a­kinek már volt alkalma intendatúra alatt működni, az tudja , mily kicsinyes érdekek, privát paszsziók s ne­vetséges fontoskodás gyakorolnak befolyást a színház belügyeinek intézésére. Így történik aztán meg, hogy rombolnak ott, a­hol építeni kellene. A művezetői állás nagyfontosságú. Bár­minő elsőrendű kapacitást szerződtessen ez ál­lásra a leendő intendáns, kétségkívül csak­hamar beadja a kulcsot az illető művezető, mert ha csak egy kis ambíció van benne, bizo­nyára nem fogja tűrni, hogy a darabok meg­választása, színrehozatala, a műsor megállapí­tása és a szerepek kiosztása kizárólag az in­tendáns joga legyen, vagy a már egyszer meg­állapított műsort az intendáns kénye-kedve szerint megváltoztassa. Miért nem maradt még egy művezető sem hosszú ideig oly színháznál, a­hol intendatura volt ? Mert már nem bírta zsebre rakni a közvetlen és közvetett gáncso­­csokat, a­mikkel illették mások hibája­ és mu­lasztásáért. A­melyik színháznál több egyénnek van beleszólása az ügyek vezetésébe , ott a színügy nem lehet virágzó. Ezek után áttérek a javaslat egy másik igen nagyfontosságú pontjára, t. i. hogy a tel­jes színtársulat október elejétől virágvasárnapig Szegeden működnék, a nyárra megkevesbített társulat kiválóbb tagjaiból pedig konzorcium alakulna. Ámde nem abban áll az állandósítás, hogy csak télre adjunk menedékhelyet a ma­gyar színészetnek és nyáron át, mikor a leg­nagyobb szüksége volna a támogatásra, a tár­sulat tagjai, önerejükre bízva, csupán a ruha- és könyvtár által segítve, apostolkodni járja­nak és éljenek meg úgy, a­miként tudnak. Az állandósítás a szó valódi értelmében az, hogy télen-nyáron legyen a városban színészet, ezt pedig Szeged még nem bírja meg. A színész­hez nyáron kopogtat be leginkább a szükség. És sokkal célszerűbbnek látja minden színész, inkább oly igazgatóhoz szerződni, a­kinél télen­­nyáron biztosítva van az exisztenciája. Ha így akarnánk Szegeden az állandósítást létrehozni, akkor nem kell intendatúra sem, mert hisz a színészet helyzete akkor is olyan lenne, mint most. Téli szállást kapna, nyárra pedig mehet ismét vándorolni. A konzorciumtól őrizzen meg az isten min­den magyar színészt. A segédszemélyzet, ha van jövedelem, megkapja a maga gágyját, ha nincs, akkor van gyanúsítgatás, beszélgetnek csalás- és rész­gazdálkodásról, rászedésről, stb. annak dacára, hogy vezetőjüket ők tisztelték meg bizalmukkal. Az énekesnők és énekesek, látván a folytonos jövedelemtelenséget, nem működnek, kivált ha még föllépő díjukat sem kapják meg, végre kitör a lázadás, a társulat szétoszlik és kiki megy, a merre szeme lát. Minden szini-konzorcium pár hó múlva ily szomorú sorsra jutott. Mert bizony a szomszéd városokban nem talál a színészet soha sem oly meleg pártolásra, mint az anyavárosban. Be­bizonyította ezt a kerületi rendszer. Jóhiszemű­­leg egyedül a közönség pártolására építeni a vállalat sikerét: ez nagy könnyelműség volna. Különben is a magyar színész-egyesület­­nek van törvénye, a­melynek V. fejezet 6. szakasza így szól: „Minden igazgató, akár egy személy, akár testület, például színügy-egyesület vagy más cím alatt e célra alakult társaság legyen, egész éven át köteles tár­sulatot vezetni.“ Ez oly törvény, a­mely minden vállalkozót kötelez. Már­pedig a szegedi intendatura nem mondhatja akkor, hogy egész éven át tart társulatot, a­mikor társulatának sze­mélyzetét nyárra megk­evesbíti és a kiválóbb tagok magánvállalatává alakítja. Azt mondja végül a javaslattevő Farkas Antal úr, hogy okszerű vezetés, jó gazdálkodás mellett a szegedi színház fönntarthatja magát, ha intendatura fogja a színház ügyeit vezetni. Nem tudható, kit tisztelne meg az intendánsi állással a szegedi törvényhatósági bizottság, de annyit mondhatok, még ha sokaknak nem is tetszenék, hogy eddigi tapasztalataim után az intendánsi, egyleti és választmányi igazgatások­ban én már nem bízom és hiszem, hogy velem együtt nagyon sokan, mert még mindenik szerencsétlenül végződött, csak káros akadályo­kat szült. E tekintetben teljesen egy véleményen va­gyok Molnár Györgygyel, ki szintén ellene van az intendaturai intézménynek. Mert mit ért a debreceni szinügyi választmány egy-két évi sikeresebb működése, ha aztán, a város által nyújtott tekintélyes szubvenció dacára, oly szo­morú véget ért. Mit ért Szabadka, mit Székes- Fehérvár szinügy-egyesülete, mikor egy-két év alatt szétzüllött részvényestől, tőkéstől, minde­nestől és a rákövetkező években mindig roszabb és roszabb társulatok váltották föl egymást, mert nem volt igazgató, a­ki az intendatura után merész lett volna nagyobb személyzet és így terhesebb havi budgettel az intendatura által sem kitartható saisonra vállalkozni, mint­hogy egy-két év alatt a természetes, a jogos műigények természetien módon túlfeszíttettek. Pedig a nevezett színházak intézői is azon kezdték, hogy: okszerű vezetés és kezelés mellett a színészet jövője biztosítva lesz váro­sukban. Sokkal célszerűbben cselekesznek a sze­gediek, ha a fölépítendő új színházukat kiadják egy megbízható színigazgatónak a helybeli színügyi bizottság ellenőrzése mellett ; társa­dalmi utón mozgalmat idéznek elő, fölhívást

Next