Szegedi Napló, 1896. október (19. évfolyam, 236-262. szám)
1896-10-01 / 236. szám
Csütörtök, októberi Egyes számára 5 lap. XIX. évfolyam. 236. szám. SZEGEDI politika 1. Közgazdasági és irodalmi napilap. Egész évre 14 frt Félévre . 7 frt ELŐFIZETÉSI ÁR kr. kr. Ngyedévre 3 frt 50 kr. Ef hóra . 1 frt 20 kr. FELELŐS SZERKESZTŐ: KULINYI ZSIGMOND. HIRDETÉSEKET és nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal mérsékelt _____________árjegyzék szerint számít._______ Az országgyűlés föloszlatása. seged, szeptember 30. Bánffy Dezső bró miniszterelnök előtt a főrendiházakkal több, mint az országgyűlés. A mai nyilatkozata arra mutat. Hetek alatt terjedt el annak a híre, hogy a országgyűlést föloszlatsák. Honnan jött köztudatba, ki beszélte el legelőőb a minisztérium hivatalnokai köz, nem tudatik, de tény, hogy állam megbeszélés tárgyát képezte azrszág társadalmában és a közönségbe A kérdés mindenesetre fontos s annak a köztudattá emelését minden alkotmányosan gondolkodó ember elvárhatta volna az országos kormány elnökétől. Azonban az ilyesmi náluk nem divatos. Mikor azszággyűlésen az ellenzék több tagi hivatalosan kérdést intézett Bánffhoz, hogy mi igaz a szárnyaló hiratő a nagy férfin azt a kijelentést be, hogy nem jelenthet ki semmit, mián nem úgy áll a dolog- Iszy aztájaki akarta, hihette is ezt A kijelenst s kombinálhatta magának belőle,»mit akart. Kissé a szóvihar, amit a szárnyaló fairek keltettek, elült, me sokan nyugalmat s biztosítást táluk benne mégis arra nézve, hogy Bánffy nem követi Szapáry Gyulát rólunk azt a számtalanszor és jogal megrótt példáját, amelylyel az áldan téli választások elé vitte az orsivot. Most aztán, amit a képviselőház előtt burkoltan eltagadott, kijelenti teljes önérzettel egy hasonló interpelláczióra, hogy az országgyűlést föloszlatni kell s ebben az értelemben tesz jelentést az uralkodónak. A kijelentés valódi lényege, a föloszlatás „kívánatos volta“ mögött ott van most még az az érdekes dolog is, hogy amit ma megmondott Bánffy, azt nem merte megmondani három hét előtt. Természetes. Elsősorban nem merte azért, mert tudta, hogy fölzúdul miatta mindaz a választópolgár, aki a jogaira tart valamit s akit már a második kormány kerget bele abba, hogy jogait a legrosszabb időben, esőben, csatákban, hóban és fagyban gyakorolja. Most egyszerre, amikor alig van már az ő propozíciói szerint érdemleges ülés, kiáll a véleményével a főrendiház elé. Az ország polgárságának legfontosabb alkotmányos jogáról ilyen játékot játszik a kormányelnök. Amannak, aki a téli választások elé vitte a népet, szintén sok hajlama volt erre, de mégis megmondta idején s nem tagadta el a szándékát, amidőn kérdezték tőle. Hiszen úgynevezett , magasabb politikai alapja van ennek a tagadásnak is. Úgy látszik, abban a hitben éltek, hogy ezt a sokáig titkolt tervet nem tudja meg senki s ily módon titokban dolgozhat a kormány az új választatásokon, a kerületek összeállításán. De megsimult ott a hullámzó leánykeblek fölött, melyeket féltve rejtegetett a pruszlik, amiből mégis kivillant a gyolcsing patyolat fehérsége. Marczona tekintetű szálas legény nézte sóvár szemekkel a leányt. Szinte elnyelte a szemeivel azt a kis mezei teremtést s félénken suttogott a hangja, ahogy mondta: — Jó a szived, az árva madár-kölyökhöz is jó, csak én hozzám marad idegen. Elpirult a leány, valamit szólhatott is, mert az ajka mozgott. A marczona tekintetű szálas legény pedig mind közelebb férkőzött hozzá s lángolt az arcra, mikor hadarta: — Belevesztem az aranyos hajadba, kötve tartja a szivemet minden egyes szála. Megölök valakit, ha nem lesz az enyém! A pihés fürjecske valahogy kisiklott e szavakra a leány kezei közül. Talán maga a leány is akarata, — hagyta futni. S az alkony ledobta a köpönyegét a vidékre ... Lassan, lassan elkezdte a muzsikálást a tücsök. Egyik itt, másik ott neszezett s pár percz múlva tücsökszótól zengett a határ. Az égen, melyet csak itt-ott tarkázott egy bárányfelhő, elkezdték gyújtogatni a gyertyákat az angyalok. Egymásután gyúltak ki, egyik-egyik csak néhány perczig lángolt, azután elkoppantották. Nagy ívben szaladt le ez, alig hogy valami sáv jelezte az útját, a hír szárnyra kel ám. Régi dolog, hogy a haraszt nem zörög, ha szél nem fúj s a százszoros dementik daczára igaz marad, ami igaz. Itt is úgy történt s az a rejtett terv hogy az ellenzék ne tudjon semmit, de a kormánypárt szabadon mozoghasson a választók között a maga korrumpált eszközeivel, dugába dőlt. Amilyen alattomos, olyan gyerekes volt ez az igyekezet, amely ily módon akarta tévhitben tartani az ellenzéket. Nincs is belőle semmi hasznuk, azon az elkeseredésen kívül, amelylyel önkénykedő dolgokra fölzúdul az ország. Mert ismét novemberi választások előtt állunk a legjobb esetben, de lehet abból decemberi is. Ez pedig senkinek se kellemes s miután mindenki tudja a benne rejlő czélzatokat, mindenki elitéli érte Bánffyt. Azonfelül pedig nagy csalódás azt hinni, hogy elvek, meggyőződések becsületes embereit kijelölt útjukon akár az eddigi titkolózásban rejlő közönséges kortesfogás, akár a választások idejének a legrosszabb időre való tevése megállítani birna. A szegedi ellenzék tudott már csikorgó hidegben, hulló hóban, reggeltől hajnalig állani fedetlen helyen, hogy elveit diadalra segítse s a tiszta meggyőződések emberei mindenütt ilyenek, akik ahol kell, helyt állanak a a helyükből az ilyen közönséges taktika kimozditani sohasem fogja. A „SZEGD! NAILÖ“ TÄRCZÄJÄ. Soha a nyár után ta: Tóth Dez{ő. Járom a triót s rózsákról álmodom. Mámoritó édes hatukat érzem. Mintha itt lengne körülötte s belopná magát szivembe, lelkembe, agyaiba, testemnek minden kis izecskéjébe. Kapják a fejecskéjüket; — az egyik haragos rös, fehér a másik. A testszinühöz átsimilszelíden a sárga, ezt pedig a gyászos, m mjdnem fekete szinü kisérti. Ringatóznak a nap aranyos verőfényében, szívesen veszki zümmögő méhgavallérok udvarlását s a elyhöket nem zárják be előttük. Van ibb az édesség elég ! A szellő, ez a kóbor vntos, panaszos nótákat dudorász a fülükb, csalos délutánokat, szerelmes estéket emlepte, — de azért mégis panaszos nótákat. Az Isten adja, melyik perczben változik át keserüségre a szerelmes szivek öröme ?! Járom a tarlót. Itt halámzott az aranyhajú kalásztenger, békés menedéke adva a szaladgáló fürjeknek. Az aprók, parányok hogy csipogtak az anyjuk után! Egy eltévedt valahogyan közülük. Dédelgítő leánykezek vették pártfogásba. Az a kis pihés jószág hogy A többiek, melyekre nem várt ilyen szomorú sors, szelíden rezegtek fönt az ég ivén s mosolygó tekintettel kandikáltak le a földre. — íme az élet, a virulás mindenütt! A rónaságon tömött kalászba verődött a szem boldog reménynyel biztatva az aratásra. Már fenik a kaszát, a sarlót, az arató gazda számlálja immár a kezeseit. A sefü-sefával beszegett kertek olyatén képet mutatnak, mint egy panoráma. Sürü lombkorona alól dugják ki piros pofácskáikat az almák, sürü lombkorona közül néznek ki sárgult ábrázatokkal a körték. Fölöttük zöld levélkék ezerje, alattuk szerény, kerti virágok száza. Szomszédjukban fészket ver a sárgarigós trillázó nóta hangján kiabál bele a levegőégbe : Hunczut a biró! A virágok a földszintről fölküldik egy-egy sóhajban illatukat az emeletre, az úri lakókhoz. Legpazarabb ebben a viola, amelyet irigykedve is néz az árvácska, mely szépséggel, de illat nélkül — árvaságra született. Segít a violának a rezeda, a fodormenta, a rozmaring s ami mindenek fölött ur, a rózsa. Valami ilyesfélét beszéltek onnan felülről az angyalok gyertyácskái, a szelid és tiszta sugárzású csillagszemek. És nem tudták lehunyni a pilláikat, gyötörködtek a földben, a föld ezernyi pompájában, mely eléjük tá-Lafniak mai száma 10 oldal.