Székely Lapok, 1899. január (39. évfolyam, 1-9. szám)

1899-01-01 / 1. szám

Marosvásárhely, 1899. január hó 1. Én csak azt kívánhatom, vajha igazságaink keresésében egymás meg nem értésén kivü­l nagyobb ká­rokat ne vallottunk légyen. S bár csak azon lendület, hazafiul lelkese­dés és tűz, mely a magyart válsá­gos dolgai között jellemezni szokta, ama szükségszerű megfontolással járna ma, hogyhát hiszen nem az osztrák-muszka invázió, nem a török­­dúlás veszélyei között vagyunk, ha­nem magyar magyarral állván szem­ben, el ne feledjük, hogy egy hazának vagyunk gyermekei, s mindannyian bizonnyal a legjobbra törekszünk. Fogadd kedves Albert bátyám változhatatlan nagyrabecsülésem ki­fejezéseit. Marosvásárhely, 1898. deczember hó 30. Készséges híved Dr. Kabdebó Ferencz. Boldog új évet! Boldog uj évet szokás kívánni ilyenkor; boldog uj évet kivánunk mi is nem a szokás kényszere alatt, hanem őszinte szivből­ úgy vagyunk meggyőződve, törhetetlen hitünk minden erejével úgy hisszük, hogy a ki a magyarnak boldog új évet kíván, hűvösebbet, jobbat nem kí­vánhat. Ebben a zűrzavarban, mely köz­életünket, politikánkat a megrendült hit, bizalmatlanság és bizonytalanság mezébe öltözteti, mely szilárd vagy megingott positiójából veszi a tónust arra, hogy barátjával, testvérével, honfitársával gorombán beszéljen, mely a személyes gyűlölet hevétől elszédülten megfeledkezik még a hazáról is — senki sem kívánhat jobbat a magyarnak egy boldog új évnél. A mult a vádak éve volt, ádáz­­ gyűlölet vívott párttusát. Nincs az a magas államférfi, a­kit vád nem ért, kire rá nem mond­ták a predestinált hősök és igazak, hogy a hatalom kedvéért elárulta elveit, megszegte ígéretét, megcsalta azokat, kik benne biztak. Sajátsá­­­­­os megosztása az erkölcsnek, az ! absolut igazságba vetett dúló, de­­ azért sokakra boldogító hitnek, hogy­­ a jobb erkölcs mindig balfelől van.­­ Becsületes választásokat balfelől ! kívánnak és visznek keresztül, az­­ önzetlen hazafiság mindig azoknál van, kik a haza javára nem érté­­­­kesithetik ősi szent, igaz és hiv : erejüket.­­ Oh idők ! melyben meggyanúsítják magát az Istent, a miért merészke­dik a világrendet saját akarata sze­­­­rint csinálni, s nem oszt mindenk­­ kinek kedvére esőt vagy szárazsá­­­­got, bő aratást és kevés váltót. De miért van ez csak addig, mig a hatalomhoz jutnak a szájhősök? s­­ miért hogy e hatalmi vágy csak­­ addig tisztességes, a­mig nem telje­­■ sedik, s hogy soha sem akad ellen- r zék, mely egy aktív kormányról azt­­ vallaná, hogy nem egyéni czélból érvényesíti hatalmát? Miért van az, hogy „a nemzet meg­hamisított akaratának“ proklamálása mellett az ellenzék hatalmi vágyó­dása lappang és az ország nyugalma árán is dúló csatákat, rögtönöz érte? Oh idők! melyben mindenünk koczkán van és a hazafii szent hevü­lete már alig teheti jóvá a hibákat, mely kiölte a lélek legbensőbb ér­zelmeit, kipusztitja a családi tűzhely örömeit — boruljon rád a feledés fátyla. Boldogabb uj évért esdünk hoz­zád Isten, ki — bár folyton ostromolt a véges emberi elme, mindig irgal­mas atyánk voltál, vagy és maradsz. Küldj békét a magyarok szivébe. „Megbím­lődte már e nép a múltat s jövendőt!“ * * * nak szomorú volt a képe, az asszonynak kiváncsi. Bár kelletlenül, de a fiú ejtette az első szót: — Jaj, édes­anyám ! Bár ne fogadtam volna szavát! Bár ne kívántam volna látni azt, a­kit Isten rendelt nekem! Az anya aggódott is a fiú szaván, de mégis nem engedhette el magának a tréfás kérdést: — Talán csak nem a mohosalji boti boszorkányról álmodtál? — Nem én, édes! Hanem éppen arról, kit feledni szeretnék, mert másnak a menyasszonya. Arról, a ki miatt örökös bennem a bánat s a kinek elfeledése okáért ajánlotta anyámasszony, hogy házasod­jam . . . — Uram, Teremtem! Bizony fiam, meg vagy te babonázva. — Lehet hogy igen. De mit tehetek én róla. Lássa, anyám, nem volt igaz a be­széde, mikor azt mondta, hogy meg fogom látni azt, a­kit az ég nekem szánt. Darvas Rózsi másé, másnak a menyasszonya. Kiszökkent a legény szeméből a köny­v elhallgatott. Az asszonynak sem volt szava. Egyszer csak felütötte Csép Andrásné a fejét: — Hallod-e? Hátha még­sem lesz másé a Rózsi? Két hétre van kitűzve az eskü­vője. Hátha addig jön közbe valami. A legény nem szólt egy szót sem, csak felsóhajtott, felállott és kiment. Az anyja hagyta menni. Kár volt, mert aztán nem jött haza a fiú egész nap. Ki tudja, merre bódorgott. Estenden csak hazakerült nagy vonnyadt képpel. Örült neki az anyja, kinálgatta étellel, itallal hiában! A fiú nem evett, nem ivott! Nem beszélt árva szót sem! Az anyja beszélt tücsköt is, bogarat is ; a fiú ült a lóczán s hallgatta a beszédet, de nem szólt rála semmit. Egyszer aztán fölkelt s azt mondta: — Fáradt vagyok! Pihenni megyek! Isten áldja édes anyámat. Jó északát! Indult a kis szoba felé. Az anya mellé állt: — Ne busulj, fiam! Lesz ez máskép is! A legény átölelte anyját, de nem mert szemébe nézni, csak ugy mondta: — Igaza van! Máskép is lesz. Az anya is átölelte s szólt még egy szót: — Bánatod felét kialuszod s holnap.. más nap lesz. —■ Ugy van anyám ! Más nap lesz Szétmentek. Az anya jobbra, a fiú balra A fiú a kis szobában lehúzta csizmáját csöndesen fegyvert vett vállára s a kinyi­tott ablakon kilépett a hóra. Aztán sebten ment. A Darvasháznál megállt Bezörgetett egyik ablakon. Jól számított, a Rózsi ab­laka volt, ő jött az ablakhoz. — Mit keres itt Jancsi. — Téged, Rózsi, téged. — Ne bolondozzék figyelmed! Menjen dolgára. — Elmegyek, de te is velem jössz. — A lány ijedten csukta be az ablakot. Késő volt. A fiú czélzott, s a golyó az ablakon keresztül talált. Rózsi halva rogyott össze. A lövésre mozgás támadt a környéken, jöttek a gyilkosra. Ezek is késtek. A kétlövetü fegyver a földnek volt támasztva csöve a legény szájában s a másik golyó befúródott a legény agyába. * Arról beszéltek a faluban másnap vir­radatra, hogy mégis csúnya dolog volt Csép Jancsitól, hogy ha már kosarat kapott, mert nem engedte, hogy másé legyen a leány. Ki tudja: talán az Isten igazán neki szánta és halottaiban szánta neki a leányt! Székely Lapok. 3-ik oldal. Egy sajgó seb. Szegény székely népem! De sokszor hallatszik ajkadról panasz, s de sokszor válik keserűséggé édes reménységed, mely­­lyel magad tieidet kecsegtetted, melytől minden jót vártál. Önhibád, számitó eszed megtévedése, ellenállatlan vágyad vezérel-e — nem tu­dom, de sokszor vagy bajban és sokszor kerül kezembe történeted, életed, ha úgy tetszik nyomorúságod egy-egy sötét lapja Egy ilyent forgatok most is kezemben Öt Oláhországba került, ott rekedt, ott elnyomorodott és — fájdalom — romlás­nak indult; nemzeti jellegét, jellemét, az édes­anya magyar, kedvesen csengő-bongó szavát elfelejteni készülő öt család leve­lét olvasom a mint következik. „Több 15 événél, hogy iparunk tisztes­séges folytatása által kenyerünket csalá­dunk számára megkeresni nem tudjuk, s azóta küzdünk a kézdivásárhelyi elsőfokú iparhatósággal szembe azon okból, hogy a vidéki kádárok a heti vásárok gyakor­

Next