Székely Nemzet, 1904 (22. évfolyam, 1-194. szám)

1904-04-11 / 52. szám

XXII. évfolyam Sepsiszentgyörgy, hétfő, 1904. április 11. 52. szám Szerkesztőségi iroda: Sepsi-Szent-György, Látatér-utcza 6. szára, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. -a Előű­ntetési rtr: Helyben házhoz hordva vagy vidékre postán Idillivé . Egész évre . . 20 korona. Félévre . . 10 korona Negyedévre . 5 korona. SZÉKELY ulirdelinéiiyeli <li,jn: 4 hasábos petitsorért, vagy annak helyéért 12 fillér.A Kiadóhivatal: Jókai-nyomva-réttVény-társulat hova az ilSkietlit psBZ-­k és il­dsk­aik borraontesan küldendők. Nyiltter sora 30 fillér, hirdetmények s nyiltterek dija előre fizetendő. Bérmentetlen levelek nem­ fogadtatnak el. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer, hétfőn, szerdán, pénteien és szombaton Reklamácziók a lap kézbe­sítését illetőleg a megfelelő postahivatalhoz intézendők. Pénzküldeményeknél czélszerű­bben postautal­ványok használhatók. A szünidő után. — április 11. (X.) A parlamenti szünidőnek vége, összeült megint a törvényhozó testület. Vajda nevének megfelelőleg, a komoly munkában vetekednének a pártok. És a­mikor ennek hangot adunk, nem hallgathatjuk el, az új párt vezérének a magaviseletét. Ez a férfiú ü­szköt akar dobni a parlament munkálkodása elébe iz­gató nyilatkozataival. Mily nyilatkozatot tett megint? „Az obstrukc­ió feléled megint, mert a független párt nem ért el semmit s a választók meg nem bocsátják leszerelésü­ket.“ „Apponyiék szabadelvű­párti prog­rammal vállaltak mandátumot s igy most már nem állva azon az alapon, erkölcsi kötelességük az uj választást sürgetni.“ „A vám­kérdés meg nem oldható, a­mig a választók nyilatkozata ki nem kéretik.“ Nem folytatom azon szemelvények ki­írását, a­miknek erejével sürgeti az új választást Bánffy Dezső báró. Az ily el­járást magyarul személyeskedő politizálás­nak nevezik. Az önzetlen politikus örvend azon, hogy megszűnt a parlamenti anarkia, Bánffyt ellenben úgy látszik, ez bántja. Holott, össze­csk­izett új párti prog­­rammjuk semmiben sem különbözik a szabadelvű­párt prograrumjától, a különbség csak a hangzatos szóvirágokból áll és az önálló vámterület melletti állásfoglalásból. De hát Bánffy szükségét látta egy új párt alakulásának és sürgeti az új válasz­tásokat, mert attól fél, hogy ha a rendes parlamenti munka elkezdődik, az új párt felett lassan lassan napirendre tér a köz­vélemény. Most még remél híveket tobor­­zani, de ha a parlament rendes kerékvá­r-i.-mFW.-ma­­gasba jut és e folytán az országos nyug­talanság is teljesen lecsöndesül, semmivé válik az új párt programmja, a szabad­­elvű­párti kormányzat sikerei azt végleg elhomályosítják. Ezért sürgeti Bánffy az új választást, s burkoltan serkenti a függet­len pártot az obstrukc­ió megújítására. Pedig alighanem kárba veszett fárad­ság ! ... Az obstrukc­ió hosszú időre be­végezte pályafutását, a leszerelést a köz­vélemény nyomása idézte elő az elért katonai vívmányok után. Ezen vívmányo­kat kétségbevonh­atja a személyeskedést űző politikus, de a Bánffy ilyféle nyilat­kozatait senki komolyan nem veszi. Apponyiékkal meg felesleges bajlódni, bízza az új párt vezére azt magukra az illetőkre. Azon azonban csodálkozhatni, hogy a vám­kérdés felett annyira nyugtalankodik Bánffy, holott a választók e kérdést is belevonták a választási tusába, s nagyon kevésre megy az oly szabadelvűpártiak száma, a­kik az önálló vámterület mellett foglaltak állást választóik előtt. Maguk a volt nemzetipártiak kilépett és sem tevék az önálló vámterületi álláspontot a magukévá. És csak most jelenték újból ki, hogy jó kiegyezést elfogadnak. Tehát szükségtelen ezért az új vá­lasztás sürgetése. És különös Bánffyban ezen skrupulózuskodás, mert akkor nem volt kiváncsi a választók nézetére, a­mi­kor a híres ischli-klauzulát kieszelte. De hát úgy látszik, hogy a nemes báró azt hiszi, hogy az emberek feledékenyek s­ötét nemzeti hősnek tekintik — hangza­tos kijelentéseiért. Nos, majd kiábrándul­hat ezen hitéből. Örvendetes jelenség az, hogy a komoly sajtó a parlamenti munka mellett foglal állást, az ország érdekében elítélnek min­den olyan törekvést, a­melylyel meg­akadályoztatna a parlamenti munkálkodás. Ezen hírlapi nyilatkozatokból az tűnik ki, hogy a parlamenti rendes állapotok be­­végzett ténnyé válnak. Első teendő lesz, hogy törvényhozási szankc­ióval ellátassék az Olaszországgal való kereskedelmi viszonyainkat szabályozó provizórium. De sürgősen meg kell adnia az országgyűlésnek a felhatalmazást a Németországgal való szerződési tárgyalá­sokra is. A Ház asztalára teszi a kor­mány az államvasúti alkalmazottak fizetés­­rendezéséről szóló törvényjavaslatot. Leg­első­sorban azonban tárgyalás alá fog ke­rülni az állami beruházásokról szóló tör­vényjavaslat, melyet a vármegyei tisztvi­selők, a községi és közjegyzők fizetés­rendezéséről, továbbá az anyakönyvi tör­vény módosításáról szóló törvényjavaslatok elintézése fog követni. Az 1904-ik évi állami költségvetésre is rá kerül a sor, de előreláthatólag a polgári perrendtartás reformjának megalko­tására is, a­mivel jogéletünk kiépítésének fontos munkája egy messze kiható lépés­sel halad előre. Alkalma lesz a képviselő­háznak a vasúti alkalmazottak fizetés­rendezéséről szóló törvényjavaslat tárgya­lására is. Ezt a munkaprogrammot a miniszter­­elnök beszédéből tudjuk, jóval a húsvéti szünet előtt számolt be a parlament veze­tésének a tervezetéről. Lesz alkalmuk a pártoknak tárgyalási anyagra. Azt hiszszü­k, hogy nem veszik figyelembe az oly taná­csokat, a­melyben serkentés van az obstruk­­c­ió feléledésére. A jelszó ma már csak a munka han­goztatása lehet! ... A­ki nem hajlandó ezen országos kívánatnak alá­vetnie magát, az csak arról tesz bizonylatot , hogy a személyeskedést űző politikának a híve. Ez pedig dicséretére nem válik senkinek.­­ A közös miniszteri értekezletek Bécs­­ből telefonálják lapunknak. A N. Fr. Presse értesülése szerint Budapesten hétfőn kezdődnek meg a közös miniszteri értekezletek. A tanács­kozás első­sorban a közös költségvetés megálla­pítása körül forog, de a mellett az összes füg­gőben levő kereskedelem-politikai kérdések is szóba fognak kerülni, így megbeszélik azokat a javaslatokat, melyek az olasz kereskedelmi szer­ződés dolgában a Miraglia gróffal való meg­beszélések során felmerültek, és a­melyek az olasz horvám ügyének megoldására vezethetnek. Megállapodásra akarnak jutni azt az eljárást illetőleg, melyet Olaszországgal szemben követni kell. Goluchowski gróf közös külügyminiszter be fog számolni azokról a benyomásokról, me­lyeket Abbáziában a Tittoni olasz külügyminisz­terrel való tanácskozás alatt nyert. Ha a két kormány ezúttal Budapesten megállapodásra tud jutni egymással, akkor az olasz-magyar-osztrák kereskedelmi tárgyalások ügye aktuális lesz. Az értekezleten a Németországgal kötendő kereske­delmi szerződések dolgát is szóba hozzák.­­ Az 1904. évi költségvetés. Lukács László pénzügyminiszter befejezte az 1904. évi költségvetés végleges lezárását és elkészült expo­zéjával is, melyet közvetlenül a képviselőház ülé­seinek megkezdése után, alkalmasint szerdán fog előterjeszteni. Az expozé, hír szerint, a következő esztendőre kedvező pénzügyi mérleget jövendől.­­ Városi tisztviselők mozgalma. Esztergom­ból jelentik, hogy az ottani városi tanács az összes hazai rendezett tanácsú és törvényható­sági joggal felruházott városok tanácsaihoz em­lékiratot intézett azon ezéiből, hogy a törvény­hozás figyelmét együttesen hívják fel a városi tisztviselők helyzetének tarthatatlan voltára. A memorandum főképpen azt hangsúlyozza, hogy bárha a városi tisztviselők a vármegyék tisztvi­selőivel törvény szerinti minősítés alapján egyen­lők, mégis a községi alkalmazottal esnek egyenlő elbánás alá. A memorandum a fizetések alacsony voltát is sérelmesnek találja és gyökeres orvos­lást követel. A „SZÉKELY NEMZET" TÁRCZÁJA Mese a két gyerekről. A nagyasszony, a két gyermek nagynénje szomorúan állott föl karosszékéből, mely a nyílt veranda bejárójához volt tolva és még egyszer megkérdezte : — Hát el fogtok menni ? A két gyermek bátortalanul nézett egymásra. A szemüket köny lepte el s aztán, mint a bűt­nősök, félénken hajtották le a fejüket — E!! — ismételték tompán. Fájdalmasan szakadt fel a sóhaj a nagy asszony kebléből. A keze reszketve simogatta a két gyermek haját és keserűen mondta: — Igazatok van . . . Mit is csinálnátok ilyen unalmas öreg­asszony mellett? Ti, a fiatalok! Előttetek áll az élet, tiétek a világ ! Igaz, igaz .. . — De nagynéni ! — Semmi, semmi . . . Igazatok van. Na, csókolj meg Margit és te is Sándor. A két gyermek nagyon elkeseredett. Bárhogy is igyekeztek elpalástolni, a köny csak úgy hul­lott a szemükből. A nagyasszony megsajnálta őket és kedélyeskedni próbált. — Na, na, hát ez mi ? Két ilyen meglett ember! Egy asszony én férfi ! Nem szégyelltek magatokat? No, gyorsan, gyorsan. Csókoljátok meg egymást, hadd lássam, hogyan szeretitek egymást! Aztán maga férj uram, jól viselje ma­gát, mert ha panaszt hallok, jaj Istenem­ mi lesz! Na, csak ne tiltakozzék. A férfi mind rossz csont. A kártya és a klubi­ . .. ismerjük már ezeket a csábító ördögöket. Margit, tartsd kordába az uradat ! — Da nagynéni, hiszen Sándor . . — Jó, jó, csak ne bízzál benne olyan na­gyon. Te az én nevelésem vagy, hanem miatta bizony nem tenném tűzbe a kezemet. A­míg jogászkodott, tudod . . . A két gyermek elnevette magát. Már elfe­lejtették a nagy keservüket, csintalan mosolylyal néztek össze. Lent a verenda lépcsőzete előtt dübörögve állott meg a nagy határ. János, az öreg kocsis tisztelettel szólt a bakkról: — Tán mehetnénk urfi, mert zörög már a masina! — Ej, ej, de nagy csacsi kend öreg János. Hiszen már nem urfi az urfi, hanem tekintetes úr! — szólt rá a nagyasszony. •— Persze, persze Bzaroár lesz az ember, ha már öreg, — dobogott az öreg kocsim. — Lám a Pista gyerek, az unokám is lóvá tesz, unos­­unjon. Mindig a nyakamon nyargalá ez az adta kölyk­e A nagyasszony sóhajtva fordul a gyerekek felé. — Búcsúzzunk hát gyermekeim ! Búcsúz­zunk . . . A két gyerek odaborult a nagyasszony vál­lára. Nem tudtak egy szót sem szólani, csak a kényes szemük beszélt. És egymást támogatva, reszketve mentek le a lépcsőkön. — Lassan hajts János! János lassan hajtott s a nagyasszony neki­­támaszkodva a verenda oszlopának, elborult te­kintettel nézett a két gyerek után. A fasor az­tán eltakarta őket s az öreg, fehérhaju asszony erőtlenül esett vissza a karosszékébe. Hát itt hagyták. Az édes szőkehaju kis leány, a­kit úgy nevelt fel baba korától és a vidám, derék jó fiú, a­kiből embert faragott. A két árva, a­kiknek anyjuk helyett anyjuk volt... És most itt hagyták, ők, ime, boldogok s most ő lett az árva. Hányszor mosolygott fel a gyönyörtől, ami­kor látta, hogy a két kis unokatestvér nagyon szereti egymást. Hogy lefestette képzeletében azt a napot, a­mikor egymásba teszi a két gyermek kezét és azt mondja nekik : — Szeretitek egymást? Igen? Hát lennétek férj és feleség? És azt a napot is megérte. És boldog volt. Hanem most, most . . . Ezt nem várta, nem hitte volna. Milyen balga volt. Hiszen gondol­hatta volna. Hogy annak a fiúnak lesznek vágyai, álmai, a­melyek elszólítják innen. Hogy ki akarja venni a részét a nemes küzdelemből, a­mit az élet nyújt. És az asszony követni fogja. Oh, hogy erre nem gondolt! Ezelőtt két hónappal még milyen boldog volt. Mikor itt, az oltár előtt egymás mellett állott a két piruló gyerek és a pap kimondta rájuk az áldását. Minden álmát megvalósítani látta akkor és azt hitte, nem lehet már senki boldogabb. És másnap, mikor az a piruló, édes gyermekasszony bujt előle, kerülte a tekintetét. Mintha nagy bűnt követett volna el. És mikor faggata, sírni kezdett és sirt, sirt szakadatlanul. Oh, az édes gyermek ! Délebédnél pedig úgy ült az a két gyermek az asztalnál, mint két gonosztevő. Lehajtották a fejüket és a világért egy szót nem szóltak volna. Margitnak el is égette száját a leves a nagy igyekvésben. És akkor ő odaszólt a fiúnak: — No, hamar egy még forróbb csókot neki, hogy ne fájjon. És akkor Sándor, az a nagy, délezeg fiú esetlenül, zavartan fordult el a az a kis bobó asszony megszaladt. És nem lehetett aztán se szép szóval, se komolykodással kicsalni a leány­szobából. A nagyasszony elmosolyodott. Igen, a leányszoba . . . , melyet nász­szobává kellett avanzsáltatni, mert Margit semmi kin­csért nem akart kivonulni belőle. Az lett a háló­szobájuk. Na hiszen, jól néztek ki. Ha egy kicsit kötődtek, hanezuroztak, hát mindjárt úgy fel volt forgatva, hogy Ninive sem különben. Alig is lehetett benne mozogni. Oh, az édes gyermekek . . . Köny hullott ki a nagyasszony szeméből és görcsösen szorította zsebkendőjét az ajkaihoz. Keserű zokogás foj­togatta. A park porondján lassan gördült be a nagy határ. János, az öreg szomorúan szólott fel : — Hát elmentek . . . Bizony Isten — nem hittem volna. — Én sem ... én sem . . . tördelte a nagy­asszony kétségbeesve. — Majd vissza gyülnek még, a merre el­mentek ! — mormogta vigasztaló hangon az öreg. — Ne tessék busulni. És mérgesen csapott közéje a lovainak. A két gyermek pedig ott állott a kis állo­más bejárójánál. Megfogták az egymás kezét és szomorúan nézték a távolba vesző sínpárokat. — Sándor, — szólalt meg végre a kicsi asszony — hát mit csinálunk mi Budapesten ? — Mit? — kérdezte meghökkenve a férfi. — Hát mit! Rám ott vár az irodám. — A nagynéni szépen berendeztette. Aztán — nagy, híres ügyvéd leszek. — Igen, de én, én ... , szepegett a kicsi asszony. — A nagynéni sem lesz ott s nekem nincs egy ismerősöm sem. — Dehogy nincs. Hát a nagynéni ismerősei ? — Igen, de én azokat nem ismerem. — Oh, édas szentem, hát meg fogod ismerni őket. A kicsi asszony elhallgatott. Némán merült magába s csak nagykésőn szólalt meg : — Elment már a János? — El! A csöpp asszony elmélázva nézett vissza az országút irányába. — Sándor — mondotta bizonytalanul — szeretnék még néhány száli mezei virágot tépni emlékül. A férfi szótlanul indult az országúton. Az asszony mohón tépdeste az árokszéli virágokat s egy-egy könnye csillogó harmatként ott reszke­tett a virágok szirmán. A kis őrház felől élesen sivitott a vonat füttyhangja. Miután utas nem volt az őrháznál, a vonat közönyösen dübörgött tovább A gyermek-házaspár szepegve nézett egy­másra és halkan, megindultan mondta: — Elkéstünk ! !" A következő pillanatban felvidult az arczuk. Az asszony vidám, boldogan kaczagni kezdett és futni kezdett abba az irányba, a­honnan az öreg udvarház fala messzire fehérlett. És mikor újra ott álltak a nagyasszony előtt, a férfi elfogódott hangon mondta : — Visszajöttünk! Az asszony pedig megtoldotta: — És nem megyünk többé el soha! — 1.

Next