Székely Tanügy, 1901 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1901-01-01 / 1. szám
Székely Tanügy, Marosvásárhely, 1901. január 1.2-ik oldal, uj dolog Szászrégen. Segesvár, Medgyes és főleg Brassó régi időtől fogva ismerik a székely leány cselédeket, kiknek nagyobb része több évi szolgálat után ismét haza megy, egy része itt férjhez megy és szaporítja a nevezett városokban a magyar elemet. Brassóban jelenleg is legalább öt-hatszáz székely leány szolgál, fürge, eleven népség s a mellett dolgos is. Szép tavaszi és őszi vasárnapokon úgy ellepik a járdákat, hogy csupa gyönyörűség nézni őket. Én legalább gyönyörködöm bennök sigy szólok magamban. „Milyen jó,hogy ezek aleányok idehaza maradtak ..." Jól tudom én azt, hogy Háromszék megye hazafias főispánja mindent megtesz a kivándorlás apasztására, de quid hoc ? Egyes ember, sőt megye is erőtelen arra a nagy munkára. Lehet, hogy idővel kenyeret kap odahaza minden székely leány, de azt mi már nem érjük meg. Ma még csak egy része kap, a többi kénytelen szolgálni menni. Háromszék megye csak egy ötöd része a nagy Székelyföldnek, ahol ha sikerülne is végleg beszüntetni a kivándorlást, a többi székely megyék és a mi csángóink még mindig hátra vannak. Száz szónak is egy a vége. A székely leányokat ne bocsássuk Romániába, de igen a hazai városokba addig, amíg odahaza meg nem élhetnek. Végső szám pedig a székely tanítókhoz az, hogy jövőre karolják fel mindnyájan ezt a lapot, akármilyen iskolában szolgálják a magyar tanügyet s általa édes hazánkat. E reményben kívánok a székely és csángó tanítóknak, tanítónőknek boldog uj évet Brassó, 1900. dec. 31. Koós Ferencz, kir. tanácsos, nyug. kir. tanfelügyelő. Reformeszmék. *) I. V isssapillantá s. Ezelőtt öt évvel, midőn az önök bizalmából e tanítói látáskörben az elnöki széket elfoglaltam éppen úgy, mint elődeim magam is tisztában voltam azzal, hogy e tanügyi testület működésében szomszédjainál többre. ’) Elnöki megnyitó: irta és felolvasta a háromszékvármegyei ált. tanítótestület kézdi-járási tanítóköri gyűlésén Bereckben — Kiss Jenő kézdi járási tanköri elnök, szélesebb körű munkásság kifejtésére van utalva; tisztába voltam azzal, hogy e területen mostoha életviszonyok, a tudatlanság következtében közgazdasági fejlődésében megakasztott, erkölcsében megingott, kivándorlásra hajlandó népünk között a nép iskolájának missziót kell teljesítenie. Missziót, — melyhez az eszméket, törekvéseket — (cselekvésünk helyes irányát) tan járáskon gyűléseinkben kell kiforralni, dűlőre juttatni — célul kitűzve, hogy itt minden tanügyi törekvés a maga gyypontját időrőlidőre megtalálhassa. Ebből kifolyólag nem mulasztottam magára semel gyűléseinken a mindennapi életnek a nép iskolájával szemben felhangzó következményeire rámutatni Kimutattam ma is theoriatikus alapokra helyezkedő népnevelési rendszerünk hiányait ; sürgettem községeinkben a népkönyvtárak, népképzők, olvasókörök, hitelszövetkezetek berendezését; a népiskolák mellett faiskolák, méhészetek létesítését, a munkára való nevelés keresztülvitelét. Felmutattam a nép és iskolája közt napjainkban is tátongó űrt s ennek alapján bebizonyítottam e kettő között a mainál szorosabb kapcsok létesítésének szükségességét s ezáltal az iskolának a nép anyagi és erkölcsi életrendszeri, életelveire történhető előnyös befolyását. Öt év alatt elnöki megnyitóimban nem egy alkalommal mutattam rá arra is, hogy a leggondosabban keresztül vitt valláserkölcsi oktatás sem A gyermekek szót fogadnak, megkínálják a jövevényt, de neki nem kell, nem szól semmit, csak sir keservesen, míg a háta mögött terem egy alig 50 éves, de arcáról ítélve 60 évesnek látszó férfi, ki ebben a pillanatban szállt le észrevétlenül a padlásról s igy szól: Ugyan fiam, ki volt az a kegyetlen lélek, hogy téged e veszett időben útnak eresztett, mikor még a jó kutyát sem kellene kibocsátani ? Az árva megtörd könnyes szemét e kellemes hangokra s egy haldokló hangjához hasonlóan mondja. — A sors. — Hát van-e édesapád és hol van? — Volt, de elhalt, még meg semismerhettem. — Hát az édesanyád hol lakik? Holnap lesz kilenc esztendeje, hogy meghalt, azt mondják. — Hát te hány éves vagy? — Tiz — Testvéreid vannak-e ? — Nincsenek. — Hát téged legalább hogy hívnak? — Bojgó István ... — Hát apád ? ... hogy hívták ? — Azt mondják, hogy Bojgó István . .. — Szent Isten! — kiált fel ijedten az iskolamester, s mert ő az, hiszen a te apád mester volt ott fenn a tótok között, tán. . Zsurkóban? — Azt mondják. — Uramisten! hát meghalt volna ? Szegény Pista öcsém! no ezt már nem hittem volna. — S keserves könnyek omlanak a férfi szemeiből, miközben sóhajtozik : Szegény Pista... Szegény Pista ! ! — Jere feleség, jerték gyermekek! Egy testvéretek van itt, kinek atyja az én Pista öcsém meghalt már tíz éve. Jertek imádkozzunk a megboldogult lelki üdvéért s azután lássunk öcsém után. Az öreg szava mint parancs teljesül. Elhangzik az utolsó „Isten nyugtasd meg“, mire az árva áthatva és megtörve a sok fájdalomtól és kiutól s e pillanatnyi örömtől a család mély bánatára összerogy s elalszik örökre. Ott érte egy szegény tanító fiát a halal, egy ötét szerető bátyjánál kinek addig hírét sem hallotta. Jó, hogy itt könyörületes szivekre talált, mert ha ez sem lesz, talán valamely árok szélén vagy kerítés alján érte volna utol halála. Karácsony harmadnapján temették el s még sokáig ápolta sírját a testvéri szeretet, miglen az is kialudt. * * * Egy félszázad előtt megtörténhetett. Egy tanító árvája nem tudhatta, hol éri utol végórája. Ha meghalt a családapa s vagyont nem hagyott, koldus lett neveletlen gyermeke. Az árváknak csak valameddig volt biztos menhelyök az idő viszontagságai ellen is. A szegény iskolamester halálából csak ínség és nyomor lesett a faladra. Egy félszázad múlva . . . ma útra dobott tanitó árvák nincsenek. Hála érte Istennek és ügyeinket rendező nagyjainknak, ma menhely van nyitva a szegény tanító árváknak és nem keseregnek — látva mások boldogságos és angyali ajándékát. Ma ott