Székesfehérvári Hirlap, 1911 (16. évfolyam, 1-156. szám)

1911-01-01 / 1. szám

FELELŐS SZERKESZTŐ ÉS LAPTULAJDONOS* TÓTH ARTÚR, SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL SAS­ UTCA 2. TELEFON: 73. 10.L 1111111N­­PI POLITIKAI LAP. MEGJELENIK SZERDA. PÉNTEK és VASÁRNAP. I szám 1911. Január 1. Vasárnap. XVI évfolyam. Előfizetés I évre = 16 korona. — y, évre = 8 korona. — y* évre + 4 korona. — Egyes szám ára 12 fillér. — hirdetések árszabás szerint. FÜRGETIES tiiGHBIIIISZH! CSAKIS I HIÚI IMIT MITIUll! A SZÉKESFEHÉRVÁRI HÍRLAP a be­­következő újévben XVI-ik évfolyamába lép. Eddigi politikai, közügyi és társadalmi irányzata sokkal nyilvánvalóbb, mintsem ez bővebb fejtegetést igényelne. Engesz­­telhetlen függetlenségi harc a gonosz és szemtelen osztrák politikával szemben, rész­­rehajlatlan igazságosság a közügyek terén és hű támogatása a társadalmi előrehala­dásnak. Semmiféle kegyet, befolyást vagy megalkuvást nem ismerünk, így volt, van és lesz jövőre is. Lapunk előfizetőit szív­ből köszöntjük! „JÓKEDVŰEN MOSOLYGOTT!“ Ferenc Ferdinánd osztrák főherceg, a leendő uralkodóról van szó, kire a legutóbbi napokban egyes újságok annyi émelyítő hiperlojális, talpnyaló bókot szórtak, hogy egy féltucat tehervonat is megszakadna beléje. A főherceg tudvalevőleg Budapestre „rándult le”, hogy a hirtelen összerántott delegációt az uralkodó kép­viseletében megnyissa és egy ordréban tudassa a mindent megszavazó urakkal, hogy még néhány száz­­milliócskát kell az eddigiek hegyébe gyömöszölni, mert különben oda a nagyhatalmi prezstizsé ! A fő­herceg „lerándulása“ alkalmával lefújt minden hiva­talos fogadtatást, reggel megérkezett és a pálya­udvaron egyedül a budapesti rendőrfőkapitány fo­gadta. Az újságok szerint, a külön szalonkocsiból kilépve — „jókedvűen mosolygott.“ Azután a rend­őrfőkapitányt kegyes megszólítással kitüntetve, meg­kérdezte, hány rendőr van a keze alatt és azt a jótanácsot adta neki, hogy kérjen rendőr-létszámfel­­emelést, majd kegyesen kezet fogott vele és az udvari­fogaton a budai királyi várpalotába hajtatott, miköz­ben „jókedvűen mosolygott.“ A delegációt magyar nyelven nyitotta meg és a jelen voltak, az újságok nem győznek eléggé ömlengeni afölött, hogy minő fo­lyékonyan, tisztán beszél magyarul, ami bizonyára annak tulajdonítható, hogy a magyar „néptörzset“ rendkívül kegyesen szereti. A delegacionális szerki alkalmával ugyancsak rendkívül kegyesen megszólí­totta a delegáció elnökét, de különösen Láng Lajos alelnököt, aki — amint emlékezhetünk — az előző delegáció alkalmával nem szégyelte magát egy nagyon is szolgai hódolattól csurgó fráziszagyvalékkal üdvö­zölni az agg uralkodót. Notandum, a főherceg bevé­gezvén megbízatását, ismét „jókedvűen mosolygott“ — a császári kormány elnökét külön kihallgatáson kegyesen fogadta, ami szintén a nagyhatalmi állás prezs­­tizsejéhez tartozik. A beszélgetésről leadott félhivata­los jelentéseket, híreket, helyreigazításokat, cáfolá­sokat, légből kapott koholmányokat maga a csá­szári kormány elnöke is kénytelen volt semmisnek nyi­latkoztatni, mert az egészből csak annyi igaz, hogy őfensége bizonyára megint csak „jókedvűen mo­solygott.“ Finálé gyanánt a főherceg néhány órai tar­tózkodás után sietett Budapestről per expressz elutazni, ezzel jelezve, hogy mennyire szereti a „hagyományosan hű, lovagias és nagylelkű* magyar nemzetet. Az elutazás alkalmával természetesen újra és újra „jó­kedvűen mosolygott.“ Amint egyebet tenni alig is lehet, tapasztalva, hogy nálunk minő édeskedves mungóvilág uralkodik. Megszavaznak mindent, csak parancsolni kell. Még­pedig Bécsből. Most már úszkáljunk a boldogság mámorában, az újságok ir­janak pár napig a főherceg rendkívüli kegyességé­ről, egyes elejtett szavairól, áradozzanak a bókok­tól, csak arról ne fecsegjenek, hogy ez a boldogító vizit­hiány százmillióba kerül, hogy a főherceg eddig minden tettével és kijelentéseivel csak elidegenítette magától a magyar nemzet rokonszenvét, rideg, le­fitymáló magatartása csak növeli a dinasztia elleni hangulatot — no de most már semmi baj, mert hát elvégre is — „jókedvűen mosolygott.“ Eddig van. POLITIKA-ÚJÉVRE. (Olló, de­­ jól fog.) Politikai körökben nagy megütközést keltett az a félhivatalos közlemény, amely a trónörökös feltételes vállveregetését adatta tudtul az ámuló ma­gyar közvéleménynek És azt hisszük, hogy az irány­­zatos nyilatkozat, akármily előkelő helyről szárma­zik, éppen az ellenkező hatást fogja kiváltani. Mert minden világosfejű és jóérzelmű magyar embernek az a nézete, hogy Magyarország tekintélyét a po­litikai és gazdasági függetlenség megvalósítása fogja megszilárdítani. Ha ezt elérjük, akkor az ország nem fogadja majd oly fanyar kedvel a hadsereg és a flotta erősítését sürgető követeléseket. A kétnapos delegáció elvégezte munkáját, meg­szavazván a közös provizóriumot, ami voltaképen csak fölösleges sallang. Mert hiszen az országgyű­lés már elintézte az indemnitást, amelyben a közös kiadások is benfoglaltatnak. A nagy érvágás csak január 23-án kezdődik, a­mikor a delegáció a jövő évi közös költségvetést veszi tárgyalás alá. S noha már több közös miniszteri tanácskozás volt ebben a dologban, az előirányzat még nincs megállapítva és végleg csak a jövő év első napjaiban döntetnek végleg a budgetbe beállítandó összegek méreteire nézve. De azzal mindenki tisztában van, hogy a haditengerészet rengetek követelései ekkor kerülnek napirendre. Bécsi jelentések szerint háromszáznégy millióról van szó, amelynek legnagyobb része is­mét az osztrák ipart fogja hizlalni. A tegnapi minisztertanács a bankügy ideiglenes rendezésével foglalkozott. Rövid harminc perc alatt megállapodtak a miniszter Urak abban, hogy rende­letek útján törvényellenesen meghosszabíthatják a közös bank szabadalmát 1911 február 15-ikéig. A kibocsátandó rendeletek a vasárnapi hivatalos lapban jelennek meg kedves újévi ajándékul és Khuenék már is jelzik, hogy eljárásukat a Ház egyik első ülésén be fogják jelenteni. Ők persze biztosak a dolgukban, mert a mungók ament mondanak majd a törvényeknek e lelkiismeretlen kijátszására is (P­r.) AMIT A FEHÉRRÓZSA MESÉLT. FRANCIÁBÓL. (Folytatás.) — A szentek megfogják jutalmazni önt utam­ egy jobb világon, mint ez itt, suttogó halkan. Az öreg kissé idegesen szippantgatá burnótját. — Egy feltételt kell azonben kikötnöm, mondá némi vonakodással — csak egyet . . . — Kérjen ön hálaérzetemtől amit akar! felesé­gené gyorsan, mialatt szabadon, mélyen fellélegzett, mint aki földre dobta a halálos terhét, melyet viselt. — Az egész az, hogy ön lekötelezi magát, mi­szerint csak nekem fog festeni. — Bizonyára­ adá René beleegyezését készsége­sen. Annyira új dolog volt előre, hogy találkozzék valaki, aki megszabadítja őt attól, hogy ne a patká­nyok számára fessen. Nem vette észre, hogy mi­dőn oly szenvedélyes vággyal kinyujtá kezét, hogy a szerencse köntösének szegélyébe kapaszkodjék s a hit borostyánjainak sugarát megragadja, hogy ek­kor voltaképpen azokat csak elriasztja magától. — Nagyon jól van, szólt az öreg nyugodtan és megint leült. Merően René arcába tekintett és ki­fejté nézeteit a művész jövőjére vonatkozólag. Sok szót használt és lassan, érdekesen ejté ki azokat. Gyakran és hosszasan szünetelt, hogy súlyos arany burnetszelencéjét kivegye, de jól beszélt. Lassan, lassan aztán kitűnt az értelem, melyet oly ügyesen a szeretők közé burkolt. Ez volt az! A kis értéktelen festmények a nép cukros do­bozain, aranyos kártya-papiroson oly bájt, szint­es szépséget egyesítettek magukban, hogy Szt. Cloud egyik vásári bódéjában mágukra vonták a nagy üzér örökké éber szemét. Megvett a dobozokból vagy fél tucatot egy pár frankért. Azt mondá: István az, amire szükségem van! Szüksége van, mire ? Röv­iden szólva, hogy eredeti tizennyolcadik századbeli Petitott-emaileket és Frangonard-féle kabinetfestemé­­nyeket produkálhasson. Azok után formális hajszát tartottak. René meg fogja azt érteni ? René elvesztett egy neveset a boldogság új fényéből és borús lett a zavarnak némi felhőjétől. Úgy látszott, nem értette meg a dolgot. Az öregember több tubákot szippantot és vi­lágosabb szavakat használt. — Vannak, úgymond ,nagy gyűjtők, fejedelmi királyi, hercegi és nemesi házaknak minden féle rendű és rangú nagyságoknak műbarátai, akik ké­szek megadni harminc összeget bonbontartók, sze­lencék és tizennyolcadik századbeli művekért, ama kornak kevésszáma bármely nagymestereitől. Egy eredeti, kétségbevonhatatlan cukorskatulya a XIV. Lajos vagy XV. Lajos korbeli műhelyek valamelyi­kéből csaknem mesés összegeket hozhat be. Aztán ismét szünetet tartott kétkedő mosollyal. René meghajolt és bánrész tekintete, anélkül, hogy szavakat használt volna, azt mondá: tudom azt, tudom azt ! De nekem nincsenek tizennyolcadik szá­zadbeli eladó műveim az ön számára, mert ha volná­nak, küzdenék-e az éhenhalással egy padlószobában ? - - -------------------------------------------------------- - ------------------ -Katronusa egyet kötvetett, Lilire nézett és az­tán így folytatá magyarázatát: René tehetségében feltalálta a legjobb tizen­­nyolcadik századbeli művek színeit, bájait, finomsá­gát és tündöklését, a pompát és a desinvolteuret. René kétségkívül más és magasssabb dolgokat is művei, melyek neki jobban tetszenek, mint ezen kis játszi csekélységek. Jól van, ára folytassa a mű­vészet magasabb irányát, ha kedve tartja, az öreg biztosíthatja őt, hogy semmi sem fizethetné ki ma­gát annyira, mint ama rózsaf­üzérrel övedzett bacaans­­nek, az a fiatal tambourine játszó gorge avueat tánc egy viola ágyban a szép ma­quisek bepuderazve, drága kövekkel ékítve, amint legyezőik fölött kacsin­tanak, melyeket a köznép számára készített dobo­zokra festve, miknek hasonmása emailon vagy ele­fántcsonton gondosan kidolgozva arannyal és teknős­­héjjal, keretezve gyöngyökkel, türkiz vagy opál­lal és gyémánttal ékítve, a legfinomabb műismeret is félrevezethetné, hogy azokat elfogadja — bár­miként legyenek jelölve vagy keltezve . . Ha René megrendelés szerint évenkint egy vagy kelőtt készítene ezekből, nem többet; ha úgy festené és jelölné azokat, amint meghagyják neki; nem törődnék azzal mi történik velük és nem ismerné meg azokat, ha valamely híres képtárban fel fogja ta­lálni, akkor az öregember megvenné az ő egyéb festeményeit is és feltűnő helyre tenne a híres kép­tárában és tizenkét hó alatt a leghíresebb emberré tenné őt valamenyi fiatal festők közt Pirisban. (Folyt köv.)

Next