Állami Garay János gimnázium, Szekszárd, 1916
1830-1916. Áldásteljes élete fényes napjának leáldozta, szeretettel és ép annyi szenvedéssel teljes szivének kihűlte arra késztetne, hogy hangos zokogással adjunk kifejezést fájdalmunknak; ragyogó egyéniségének, dicső uralkodásának emlékezete arra indítana, hogy a harsona hangján, ragyogó színekkel dicsőítsük. Épen az ő emléke tart ettől vissza és int mérsékletre. Tökéletes következetességgel került minden hangos szót és rikító szint; a halk, a színtelen, a rövid beszéd volt az ő stílusa. Bölcsesége, nehéz uralkodói helyzetének megértése késztette arra, hogy kerüljön mindent, amivel a trónja körül álló különböző érzelmű és érdekű országok és népek féltékenységét felidézhetné. De a halk és színtelen stil annyival nagyobb határozottságot takart. Keservesen éreztük ezt mindjárt uralkodása elején a 48-iki nagy félreértések és a rákövetkező végzetes harc után, de áldásosan a megértés és megegyezés idejétől kezdve egy hossz újjászületési korszakon keresztül, melyet „az ősi erénybe vetett bizalma" teremtett. A bölcseségnek ez a nagy határozottsága nyilatkozott meg abban, hogy legnagyobb ellenfelével egy véres harc után a legbensőbb szövetségi és baráti viszonyba lépett. Az nyilvánult meg abban, hogy a ki a hadúrnak minden tulajdonságával volt felruházva, a világ legelső békeapostola lett s lovagi bajvivás helyett uralkodói tisztének békés teljesítésében találta kedvét s a mindennapi kötelességteljesítésnek és mérsékletnek halhatatlan mintaképét szolgáltatta. De nagyot riadt, mikor erre a sors és lelkiismerete kényszeritette! S az ő elszánt lelke szállt harcra sorakozó népeibe, ez viaskodik bennük s viszi őket diadalra! Legyen mindenkor áldott és diadalmas az emlékezete! (Az iskolai gyászünnepen tartott beszéd gondolatvázlata.)