Szepesi Hiradó - Szepesi Hirlap, 1928 (66. évfolyam, 20-51. szám)

1928-05-19 / 20. szám

2 mint manapság a legmodernebb színpado­kon. Egyik kép szebb volt a másiknál. A­­ Glocke* főszemélyeit ábrázoló szereplők pedig igazán kiváló alakításokat nyújtottak. A harmadik rész egy allegorikus képből állott, melyben az összes szereplők részt vettek. Ezután a függöny utoljára gördült le és bár a sok tapsra újból és újból fel kellett húzni a függönyt, a közönség nehezen kezdett oszladozni, mert mindenkinél bizo­nyára meg volt ugyanaz az érzés, ami ná­lam, hogy ilyen kedves dolgokat az ember még tovább is elnézné és egy ilyen bájos előadásnak szépségével nem lehet betelni. A kis szereplők igazán meg lehetnek elé­gedve sikerükkel. Nem hiába volt az elő­adást megelőző időkben nagy izgalom, az izgalom most a siker folytán bizonyára megszűnt és minden szereplő azzal a nyu­­godt öntudattal emlékezhetik vissza erre a kedves estélyre, hogy mégis csak érdemes ilyen szép és nemes dolgokért fáradni. Hozzá voltunk szokva a múltban is ezen iskolában az ilyen sikerekre, a mostani két estély csak öregbítette a rendező tanári­karnak és a szereplő leányseregnek eddigi jó hírnevét. Mikor e sorokat írom, arról értesülök, hogy az előadást vasárnap d. u. 6-kor meg­ismétlik, főleg a tanulóság részére. Nagyon melegen ajánlom ezen előadást azon fel­nőtteknek is, kiknek lelkéből a fiatalság, a költészet és a bájos egyszerűség iránti szeretet még nem halt ki. Plaček Károly medicinális drogériája lgyen, ajánlja a n. é._ közönségnek: gyógyteáit, dietikus szereit köhögés, nátha és meghűlés ellen, úgyszintén gyomorerősítő, üdítői és fogyókúrára is kiválóan alkalmas. Vatták, flastromok, kötszerek, irri­­gátorok, sérv- és haskötők, gummi­­harisnyák, úgyszintén az összes beteg­ápoláshoz szükséges cikkek állandó raktára. SZEPESI FIGYELŐ. Egy — a saját honfitársai által állandóan rejtelt színvonalú — lapban barátságos fel­szólítás jelent meg egyenesen e sorok író­jához intézve, amely röviden és népiesen kimondta, hogy: „Cudzím pánom coky ” (Ki az idegen urakkal !). A kitüntető figye­lem végtelenül megtisztelt. Én t. i. akkor esném kétségbe, ha a Slovenské Hlasy marasztalna engem itten (és nem okmá­nyokkal igazolható XIII. századi „echt zip­­ser“ származásom,­ vagy ha a Republikán dicsérne, avagy ha a Podtatranská Slovač elismeréssel illetné egyszer a „szlovjak“ nyelvészet berkeibe kalandozó portyázásai­mat. Azonban a „cudze pánove“ eszembe juttat egy esetet, amely jól rávilágít a mi derék szepesi szlovjak népünknek a gon­dolkozására — és valamivel igazabb is, mint például az a „valóban megtörtént" eset, amelyet a Národný Výbor legutóbbi röpcédulája mesél el szellemes előadásban egy állítólagos „magyarká“-ról, aki könyö­kig meghatva a Vybor plakátjától hányta az ura szemére — magyarónságát. Egyszer néhány év előtt Gerlahfalu hatá­rában az erdőben kószálva találkoztam egy értelmes, jó arcú öregedő fuvarossal. Köze­lembe érve félrefordult. Láttam, hogy nem szándékozik üdvözölni, — ami elég szo­katlan volt még akkor egy kaputos ember­rel szemben, erdőben, — hát én üdvözöltem és szólítottam meg őt. Szétnyájasodott arccal válaszolt és hosszan eldiskuráltunk „po našemu“. Mikor már mindent kikérdez­ Szepesi Híradó — Szepesi Hírlap tem tőle, ami csak érdekelhetett volna, szünet állt be a társalgásunkban. Ez alatt az öreg jóindulatúan végigmustrálva engem egyszerre azt mondta : „Pan velkomožní, a ja som mišlel, že Oni dajakí cudzý pan ľ (Nagyságos úr, és én azt hittem, hogy Ön valami idegen úr !). Egy kis szemrehányás­sal a tekintetemben néztem rá, amire meg­simogatva a vállamat mondta hamar : „Nedh še ne račia hnevac, šak teraz už vidzim, že su poradní sloviak“. (Ne tessék hara­gudni, hiszen most már látom, hogy jóravaló szlovjak vagyis keleti tót.) Szepesieknek nem kell magyaráznom, hogy így szólt volna-e az öreg, ha a nyugatiak „irodalmi“ nyelvét beszélném és azon szóltam volna hozzá. * Még egy másik eset jut eszembe abból az időből, amikor mifelénk megkezdődött a keleti szlovják nyelv helyett a nyugati szlovák nyelvnek az uralomra juttatása, — ami az egységesítés szent nevében történik és állítólag nagyon érthető, ámbár ismerek olyanokat is, akik tíz év előtt még nagy­szerűbb egységesítésről álmodoztak s még a szlovák nyelvet „mint olyat", is fölösleges­nek tartották és az elhagyását ma is ért­hetőnek tartják. (Lásd a postaautóbusznak nevezett zörögve-döcögő bárkák „egységes“ felírásait!) Mikor mindenféle feliratok fölébe elkezd­ték az államnyelvű feliratok ragasztgatását, egy szepesi üdülőhelyen is megjelentek a szállodai folyosók csöndjét őrző felírások — választékos nyugati fogalmazásban. A leg­közelebbi kabaréra megrajzoltam a szálloda fűtőjét, amint a „Hlasný rozhovor na chod­bách je prísne zakázaný“ felírás előtt áll és értelmetlenül vakarja a füle tövét. A konferáló „ansager“ pedig, elénekelte a rajz­hoz a következő versikét: Ily cifra szó ugyan minek? Hisz még a tót sem érti meg! Úgy mondja itt minden rangú : „Nerobce krik tu na gangu“. Különben pedig még azt is el kell mesél­nem ez alkalomból, hogy egy jó pár hónappal a kabaré után Poprádon egy társaságban bemutatkoztam egy addig ismeretlen poprádi úrnak. A nevemet hallva, élénk örömét fejezte ki, hogy találkozott velem, mert hírből ismer. Már kezdtem elbizakodni ! De kisült, hogy hivatásszerű tevékenységemről sejtelme sincs, de, mint mondta, úgy hallja, tőlem származik a „Ne robce krik na gangu“ mondás, amellyel náluk minden érthetetlenül nyuga­tiasan fogalmazott írás fölött szokás napirendre térni. * A „Mindent az idegenforgalomért !“ kor­szak egyik örvendetes újításaként üdvözöl­tük annak idején a turistajelzéseket Lőcse városa körül és annak belsejében. Termé­szetesnek gondoltuk, hogy a jelek magya­rázata is meg fog jelenni valahol, sőt azt is reméltük, hogy a forgatni óhajtott ide­genekre való tekintettel ez több nyelven is megtörténik. Miután a várva várt magyará­zat hónapok óta késik, kénytelen voltam keresni az összeköttetést a jelzéseket alkal­mazó körökkel. Egy kedélyes cseh bácsi aztán megadta a felvilágosítást: a piros­fehér jelzések a lámpaoszlopokon és ház­falakon az „U­minám“ korcsmába a kék­fehér jelek a Tátra-szálló éttermébe vezet­nek. Most már csak az kell, hogy a ven­déglők falán táblák jelezzék, hogy honnan vezetnek a jelek a korcsmába s akkor a turisták is használhatnák a jelzéseket — ellenkező irányban. Ha pedig még azt is megtenné az útjelző klub, hogy az útvo­nalak közbeeső pontjain táblákon jelezze, mennyire van még a sörforrás, akkor már majdnem elérnék azt a turisztikai és ter­mészetvédelmi ideált, amelyet a Poprádi tó környékén már megvalósítottak a kultúrát üzleti haszonnal terjesztő kultúraimportő­rök, ahol t. i. a szent természet vadregé­nyes ölén ülő padok támláira festett hirde­tések tájékoztatják az „ablovkás, esernyős turistákat“ arról, hogy hány perc múlva juthatnak frissen csapolt sörhöz 1 * Tovább figyelünk 1 K-y-ra. POLIO SZAPPAN ÉS __________MOSÓPOR a legjobb mosószerek Gyártja: Pocsátko & Friedman, Košice. Egy szepesi szemtanú az abosi vonatkisiklásról. Ha hivatásos újságíró volnék, riporter, aki a szenzációs híreket hajhászó publikum részére gyártanám a cikkeket, azt a címet írtam volna e sorok fölébe „A halálvonat“. Azzal kezdeném, hogy én is a halálvona­ton utaztam. Hála a gondviselésnek, nem volt halál­vonat, mert ha azzá lett volna, akkor valószínűleg nem én írnám ezt a cikket, vagy legalább is nem elmélkedhetnék író­asztalom mellett egy kényelmes karosszék­ben a történtek felett. Május 12-én az első fagyos szent nap­ján az Iglóról 9 óra 12 perckor pontosan induló u. n. prágai gyorssal utaztunk Kassára ifjú barátommal, H. Félixszel. Élveztük az utazást, a napok óta tartó esőzés után először kibukkanó napsugara­kat, a friss tavaszi zöld ruhájában pom­pázó Hernádvölgyét, amelyen már több mint 5­4 óra hosszat száguldott velünk a vasparipa. Félix ugyan már c­­esolaszi körül azt a megjegyzést kockáztatta, hogy kocsink­nak valami baja lehet, mert különösen zakatol és lötyög, de azért semmi rosszat nem sejtettünk. Kisladnál, — ahol gyönyörűen virágzó gyümölcsfák tarkították az élénkzöld szín­pompát, — régen elhagytuk, Abos felé közeledtünk. Egyszerre az előttünk ülő utasok beszél­getése üti meg fülemet. Két utazó volt, aki már gyakran láthatta a vidéket, oda se hederítettek. — Veszedelmesen robog ez a vonat, még valami baj történik. Be van maga biztosítva baleset ellen? — kérdi az egyik. — Én bizony nem! — feleli a másik. — Lássa, én igen ! Még végére sem ért az igen szónak. A baleset elleni biztosítás hasznos és szüksé­ges voltáról szóló tanulságos előadás aj­kára forrt. Egy hirtelen erős zökkenésre eszmél­tünk, kocsink előre, majd hátra, azután Idegenforgalmi Iroda Sp. Nová Vesen (jelen). V Útlezárás tartamára a Rozsnyó—Kraszna-Horka i járatunkat beszüntettük. ▼ Akik hajlandók nyaralókat lakásra eset­leg ellátásra fizetésért vagy cserébe el­fogadni, szíveskedjenek címüket közölni a Vigadóban elhelyezett irodánkkal. Telefon 51. ismét hirtelen előre csapott a nagy fékezés következtében. Éreztük, hogy kocsink ki­siklott, kerekei már nem futnak simán a síneken, hanem erős rázkódtatással már a talpfákon és pályatesten. Két három percig tartott az egész. Fejünk fölött ívben repült előre a podgyász. Félix barátom hatalmas táskája egyenesen a két utazó közzé. Hál’ Istennek, egyikükben sem okozott kárt. Félix karkötő órájára nézve, hallkan konstatálja az időt: 2 perc fél 11 előtt. A mi kocsinkban senkinek sem történt baja. Kiszálltunk. Borzalmas látvány szemtanúi voltunk. A hatalmas gépóriás a szerkocsival együtt a töltés jobb oldalán levő, jó 6 méternyi mélységben elterülő mocsárban féloldalt feküdt. A töltés baloldalán, a Hernád felé, majd­nem teljesen szétroncsolva a postakocsi, melybe hátulról beleszaladt az első személy­­kocsi. Az utána következők, köztük a mienk a második volt sorban, már a fel­dúlt pályatesten maradtak. Az első, erősen megsérült személykocsi­ból csak lassan szállingózott ki a közön­ség, ott sokan megsebesültek, gyermek­sírás, asszonyok ideges sikoltozása közben. De ez pár percen belül elült, mindenki lecsillapodott látva, hogy milyen nagy katasztrófától menekültünk meg az isteni gondviselés következtében. Csodálatos nyugalom és csend támadt Talán azért is, mert szombat lévén, arány­lag kevesen utaztunk a máskor zsúfolásig telt vonaton. Rögtön összeverődtünk zipserek. Dr. F. Lajos Iglóról, Késmárkról a sztaroszta. Rövidesen hozzánk csatlakozott B.-né kis leányával, akik Lőcsén lakó rokonaiktól Romániába utaztak haza, valamint Sch.-né, D. Ilonka, aki ugyancsak Lőcsén volt szüleit látogatta meg. Egyikünknek sem történt bajunk, hála Istennek. És ezt az isteni gondviselésen kívül a mi derék zipszer mozdonyvezetőnknek és a fűtőnek, régi kipróbált iglói vasutasok­nak köszönhetjük ! Velünk együtt vala­mennyien, akik akkor ezen a halálvonaton utaztak ! Ezekkel a derék vasutasokkal szemben a köteles hálán kívül volna még egy köte­lességünk, amit a helyszínen tehettünk volna meg, illetve ott kellett volna meg­tennünk ! Én ma a tisztelt szerkesztőséget kérem föl, vállalja el a gyűjtést, hogy ezek a derék, igazán életmentő zipser vasutasaink némi kézzelfogható jutalomban is részesül­jenek részünkről és azok hozzátartozói részéről, akik a halálvonaton utaztunk. Ki-ki járuljon hozzá tehetsége szerint ehhez a gyűjtéshez I Lőcsei krónikás. Benzol, olajok, petro­­leom és kenőcsök II legjobb minőségben, olcsón kaphatók: FREUND MÓR cégnél, Kežmarok, I­I fon 39. — — —* — Poprad, telefon 56,­­ BENZIN

Next