Vezetés - szervezés, 1988 (21. évfolyam, 1-3. szám)

1988 / 1. szám

ságú nyeresége - vagyis nem csupán a gazdaságon be­lüli jövedelem- vagy vagyonátcsoportosítás történik akkor az egész gazdaságot, annak minden szereplőjét, részesét veszteség éri. Ha különböző áttételekkel is, de mindannyian szegényebbek lesznek az elveszített, elpusztult vagy inaktivált javakkal. Különösen igaz ez az olyan eszközökre, erőforrásokra, amelyek a gazda­ságban csak korlátozottan állnak rendelkezésre, s az irántuk való igény meghaladja tényleges mennyiségü­ket. Egyszerű, köznapi példákra lefordítva mindezt: ha a vállalatok a vagyonukkal és erőforrásaikkal önálló­an gazdálkodnak is, s így e vagyont, ezeket az erőfor­rásokat gyakorlatilag is úgy tekinthetjük, mint e válla­latok saját tényleges tulajdonát, a konvertibilis deviza, amit rosszul használnak fel, amit egy-egy rosszul fel­épített vagy megvalósított külkereskedelmi ügylet ré­vén elveszítenek, a termelőeszköz vagy éppen a tech­nológia, amelyet megvásárolnak, de megfelelően ki­használni nem tudnak, mind-mind a népgazdaság tény­leges lehetőségeit szűkíti, a benne keletkező és a fejlődésre vagy éppen a jólét növelésére felhasználha­tó nyereség mennyiségét csökkenti. Ezen mit sem változtat az a tény, hogy bizonyos tár­sadalmi-gazdasági berendezkedésnél e veszteségek a dolgok felszínén úgy mutatkoznak, mintha kizárólag egy meghatározott gazdálkodó veszteségei lennének. A gyakorlati érvényesítés mikéntjét, a helyes arányo­kat nagyon nehéz megtalálni, s e tekintetben még pró­bálkozásokig sem merészkedünk; alapelvként azonban mégis azt állítjuk, hogy a vázolt keretek között már nemcsak az egyes, a tulajdoni elkülönülés alapján önállósult gazdálkodók „magánügye” az, hogy milyen veszteségeket szenvednek el, hanem az egész nemzet­­gazdaságé is. Tudatosan váltunk itt át a „nemzetgaz­daság” kifejezésre, hiszen ezekről az összefüggésekről még csak azt sem mondhatjuk, hogy csupán a szocia­lista társadalmi-gazdasági berendezkedés sajátosságai. A továbbiakban - a technológiatranszfer összefüggé­sében - látjuk majd, hogy ennek igen nagy fontossá­got tulajdonítanak és megkülönböztetett „adminisztra­tív figyelmet” is szentelnek a fejlődő országok, de kö­zülük legalábbis azok, amelyek számára felismert lét­kérdés, hogy jól gazdálkodnak-e a fejlődés szolgálatába állítható erőforrásaikkal. Magától értető­dik, hogy a szocialista államnak, amely felelősséget vállal az egész társadalom jólétéért és - e jólét tartós fennmaradásának előfeltételeként - fejlődéséért, e té­ren még inkább elháríthatatlan feladatai vannak. Más kérdés, hogy alapvetően a társadalmi-gazdasági beren­dezkedéstől s ezen belül a választott gazdaságirányí­tási rendszertől függ, hogy a társadalom és a nemzet­gazdaság nevében eljáró „központ” mennyire akar és mennyire tud beavatkozni a gazdálkodók döntéseibe, mennyire vannak meg ehhez az eszközei és az a kész­sége, hogy vállalja az ezzel járó felelősséget is. Könnyen belátható, hogy a „központi” felügyelet és beavatkozás rendszerének szükségessége nagymérték­ben függ attól is, mennyire fejlettek és főként műkö­dőképesek az adott gazdaságban azok a belső - nem adminisztratív eszközökkel működtetett - mechaniz­musok, s az ezeket magába fogadó és éltető gazdál­kodási kultúra, amelyek a gazdálkodókat eleve az esz­közökkel és az erőforrásokkal való hatékony gazdál­kodásra ösztönzik és kényszerítik. „Központ” és gazdálkodó egyaránt kénytelen tudo­másul venni, hogy az utóbbi rendszerint nem képes nemzetgazdasági érdekek és összefüggések szerint mérlegelni és dönteni - és ez nem is feladata. Termé­szetes szükségszerűség, hogy a gazdálkodónak minde­nekelőtt a saját közvetlen (csoport)érdekeit kell szem előtt tartania és követnie, s a „magasabb” érdekeket csak akkor szolgálja, ha saját érdekei is erre viszik. A vállalati önállóság alapján működő gazdaságban reá­lisan csak erre épülhet a makrogazdasági szereposztás, másként fogalmazva a „központ” és a gazdálkodók kö­zötti munkamegosztás a gazdasági döntések meghoza­talában. Mindehhez azonban még azt is figyelembe kell venni, hogy mikrogazdasági szinten tevékenykedő gazdálkodónak többnyire eleve nincs is olyan rálátása a gazdaság egészére vagy akár csak annak nagyobb területeire, nincsenek meg azok az információi, ame­lyek alapján egyáltalán képes lenne a maga döntéseit a makrogazdaság érdekei szerint alakítani. Mindez persze nem lehet jogcím arra, hogy a „nem­zetgazdaság” lépten-nyomon beleszóljon a vállalati gazdálkodásba s csorbítsa a vállalati önállóságot. Ar­ra viszont igenis lehet jogcím, hogy a nemzetgazdaság szempontjából kritikus fontosságú területeken egy vagy több alkalmas intézmény ésszerű keretek között felügyeletet gyakoroljon, s valóban indokolt esetekben be is avatkozzék. Ilyen, számos vonatkozásban való­ban kritikus terület a jelentősebb technológiák import­ja is. A technológiatranszfer jelentőségéről A technológiatranszfer az innovációs fejlesztés egyik legfontosabb eszköze. Azok közül a tényezők közül, amelyek gazdasági jelentőségét megalapozzák, gondo­latmenetünkhöz az alábbiakat emeljük ki:­­ Legnagyobb részben a technológiatranszfer külön­böző formái révén valósul meg az eredményesség és a hatékonyság elérését segítő munkamegosztás az innovációs fejlesztésben és eredményeinek hasz­nosításában.­­ A technológiatranszferben rejlő lehetőségek gya­korta igen számottevő mértékben kitágítják az in­novációs fejlesztési eredmények lehetséges haszno­sításának körét, s ezzel növelik, illetve esetenként megalapozzák az innovációs fejlesztési programok gazdaságosságát és az azokban vállalt befektetések megtérülésének valószínűségét s így végső soron az egész program életképességét.­­ Az innovációs fejlesztési eredmények értékesítésé­nek lehetősége teszi célszerűvé - sőt egyáltalán ér­telmessé - az innovációs tevékenységekbe való be­kapcsolódást az olyan szervezetek (pl. intézményi háttérrel nem rendelkező fejlesztők) számára, akik az általuk létrehozott innovációs eredményeknek a saját tevékenységük keretében való hasznosítására nincsenek felkészülve, nem rendelkeznek az ahhoz 2 VEZETÉS + SZERVEZÉS

Next