Vezetés - szervezés, 1988 (21. évfolyam, 1-3. szám)
1988 / 1. szám
ságú nyeresége - vagyis nem csupán a gazdaságon belüli jövedelem- vagy vagyonátcsoportosítás történik akkor az egész gazdaságot, annak minden szereplőjét, részesét veszteség éri. Ha különböző áttételekkel is, de mindannyian szegényebbek lesznek az elveszített, elpusztult vagy inaktivált javakkal. Különösen igaz ez az olyan eszközökre, erőforrásokra, amelyek a gazdaságban csak korlátozottan állnak rendelkezésre, s az irántuk való igény meghaladja tényleges mennyiségüket. Egyszerű, köznapi példákra lefordítva mindezt: ha a vállalatok a vagyonukkal és erőforrásaikkal önállóan gazdálkodnak is, s így e vagyont, ezeket az erőforrásokat gyakorlatilag is úgy tekinthetjük, mint e vállalatok saját tényleges tulajdonát, a konvertibilis deviza, amit rosszul használnak fel, amit egy-egy rosszul felépített vagy megvalósított külkereskedelmi ügylet révén elveszítenek, a termelőeszköz vagy éppen a technológia, amelyet megvásárolnak, de megfelelően kihasználni nem tudnak, mind-mind a népgazdaság tényleges lehetőségeit szűkíti, a benne keletkező és a fejlődésre vagy éppen a jólét növelésére felhasználható nyereség mennyiségét csökkenti. Ezen mit sem változtat az a tény, hogy bizonyos társadalmi-gazdasági berendezkedésnél e veszteségek a dolgok felszínén úgy mutatkoznak, mintha kizárólag egy meghatározott gazdálkodó veszteségei lennének. A gyakorlati érvényesítés mikéntjét, a helyes arányokat nagyon nehéz megtalálni, s e tekintetben még próbálkozásokig sem merészkedünk; alapelvként azonban mégis azt állítjuk, hogy a vázolt keretek között már nemcsak az egyes, a tulajdoni elkülönülés alapján önállósult gazdálkodók „magánügye” az, hogy milyen veszteségeket szenvednek el, hanem az egész nemzetgazdaságé is. Tudatosan váltunk itt át a „nemzetgazdaság” kifejezésre, hiszen ezekről az összefüggésekről még csak azt sem mondhatjuk, hogy csupán a szocialista társadalmi-gazdasági berendezkedés sajátosságai. A továbbiakban - a technológiatranszfer összefüggésében - látjuk majd, hogy ennek igen nagy fontosságot tulajdonítanak és megkülönböztetett „adminisztratív figyelmet” is szentelnek a fejlődő országok, de közülük legalábbis azok, amelyek számára felismert létkérdés, hogy jól gazdálkodnak-e a fejlődés szolgálatába állítható erőforrásaikkal. Magától értetődik, hogy a szocialista államnak, amely felelősséget vállal az egész társadalom jólétéért és - e jólét tartós fennmaradásának előfeltételeként - fejlődéséért, e téren még inkább elháríthatatlan feladatai vannak. Más kérdés, hogy alapvetően a társadalmi-gazdasági berendezkedéstől s ezen belül a választott gazdaságirányítási rendszertől függ, hogy a társadalom és a nemzetgazdaság nevében eljáró „központ” mennyire akar és mennyire tud beavatkozni a gazdálkodók döntéseibe, mennyire vannak meg ehhez az eszközei és az a készsége, hogy vállalja az ezzel járó felelősséget is. Könnyen belátható, hogy a „központi” felügyelet és beavatkozás rendszerének szükségessége nagymértékben függ attól is, mennyire fejlettek és főként működőképesek az adott gazdaságban azok a belső - nem adminisztratív eszközökkel működtetett - mechanizmusok, s az ezeket magába fogadó és éltető gazdálkodási kultúra, amelyek a gazdálkodókat eleve az eszközökkel és az erőforrásokkal való hatékony gazdálkodásra ösztönzik és kényszerítik. „Központ” és gazdálkodó egyaránt kénytelen tudomásul venni, hogy az utóbbi rendszerint nem képes nemzetgazdasági érdekek és összefüggések szerint mérlegelni és dönteni - és ez nem is feladata. Természetes szükségszerűség, hogy a gazdálkodónak mindenekelőtt a saját közvetlen (csoport)érdekeit kell szem előtt tartania és követnie, s a „magasabb” érdekeket csak akkor szolgálja, ha saját érdekei is erre viszik. A vállalati önállóság alapján működő gazdaságban reálisan csak erre épülhet a makrogazdasági szereposztás, másként fogalmazva a „központ” és a gazdálkodók közötti munkamegosztás a gazdasági döntések meghozatalában. Mindehhez azonban még azt is figyelembe kell venni, hogy mikrogazdasági szinten tevékenykedő gazdálkodónak többnyire eleve nincs is olyan rálátása a gazdaság egészére vagy akár csak annak nagyobb területeire, nincsenek meg azok az információi, amelyek alapján egyáltalán képes lenne a maga döntéseit a makrogazdaság érdekei szerint alakítani. Mindez persze nem lehet jogcím arra, hogy a „nemzetgazdaság” lépten-nyomon beleszóljon a vállalati gazdálkodásba s csorbítsa a vállalati önállóságot. Arra viszont igenis lehet jogcím, hogy a nemzetgazdaság szempontjából kritikus fontosságú területeken egy vagy több alkalmas intézmény ésszerű keretek között felügyeletet gyakoroljon, s valóban indokolt esetekben be is avatkozzék. Ilyen, számos vonatkozásban valóban kritikus terület a jelentősebb technológiák importja is. A technológiatranszfer jelentőségéről A technológiatranszfer az innovációs fejlesztés egyik legfontosabb eszköze. Azok közül a tényezők közül, amelyek gazdasági jelentőségét megalapozzák, gondolatmenetünkhöz az alábbiakat emeljük ki: Legnagyobb részben a technológiatranszfer különböző formái révén valósul meg az eredményesség és a hatékonyság elérését segítő munkamegosztás az innovációs fejlesztésben és eredményeinek hasznosításában. A technológiatranszferben rejlő lehetőségek gyakorta igen számottevő mértékben kitágítják az innovációs fejlesztési eredmények lehetséges hasznosításának körét, s ezzel növelik, illetve esetenként megalapozzák az innovációs fejlesztési programok gazdaságosságát és az azokban vállalt befektetések megtérülésének valószínűségét s így végső soron az egész program életképességét. Az innovációs fejlesztési eredmények értékesítésének lehetősége teszi célszerűvé - sőt egyáltalán értelmessé - az innovációs tevékenységekbe való bekapcsolódást az olyan szervezetek (pl. intézményi háttérrel nem rendelkező fejlesztők) számára, akik az általuk létrehozott innovációs eredményeknek a saját tevékenységük keretében való hasznosítására nincsenek felkészülve, nem rendelkeznek az ahhoz 2 VEZETÉS + SZERVEZÉS