Színház, 1975 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1975-09-01 / 9. szám

fásult férjjel szemben; az érzéki szenve­dély csak mozgósítja a Jupiterben rejlő többletértékeket, melyek egy szabad, okos, harmonikus, gyengéd s ugyanak­kor játékosan derűs ember portréját raj­zolják példaképül a lehetőségeik alatt cammogó Amphitryonok elé. Ezt som­mázza a végén Alcmene­ azért választotta Jupitert, mert az olyan, amilyenné „az öröklött minta” nyomán Amphitryon­­nak is válnia kellett volna. Ez tulajdon­képpen a dráma legfőbb mondandója, noha a befejezés többszörösen megcsa­varja. (Messze járunk már az egy mon­datba sűríthető hacksi tételektől!) És épp itt fakul valamit a rendezés palettája. Itt a legvégén ugyanis először az történik, hogy Jupiter és Alcmene megfogalmaz­zák Amphitryon számára a leckét. Ez­után e lecke megértése végre önálló gon­dolkodóvá teszi a mindennapokba bele­szürkült, perspektívátlanná vált Amphit­­ryont, sőt, olyan ellenérveket csihol ki belőle, melyek Jupiterrel szemben is megállják a helyüket: könnyű tökéletes­nek lenni, kiteljesíteni az emberben rejlő lehetőségeket - ha nem élünk benne e földi világban! A tézist meggyőzően vi­tató antitézisre azonban magasabb fokon felel a jupiteri szintézis: a mentségekkel élni szabad, de visszaélni nem­­csak ak­kor mentenek, ha nem abszolútumként hivatkozunk rájuk: „Ha látja, nem em­ber még: ez teszi az embert csaknem em­berré.” És Hacks még itt sem áll meg. Jupiternek igaza van, de mégis örül, hogy isteni teendőire hivatkozva odébb­állhat, kifizetve a házaspárt egy tetszetős szofizmával: „Megoldás nincs. Az van, ami lehet.” Nos, e pazar drámai kompo­zíciónak Csiszár épp a mégiscsak legfőbb motívumát: az említett jupiteri szintézist keni el. Jupiterének csak a pácból való szabadulás a fontos, az állandó emberi önkritika parancsát mellékesen, ötletsze­rűen hadarja el, így a befejezés komi­kuma egyértelműbb ugyan, de épp a szerkesztés komplexitásában rejlő fe­szültség szenved csorbát. Csiszár kitűnően választotta meg mun­katársait is. Székely László elbűvölően szellemes színpadképe felfokozza a ren­dezés vizuális valőrjeit, s ha az Amphit­ryon az utókor szemében is jelentős alko­tásnak bizonyul, melynek előadástörté­netét is megőrzik, bizonyára számon tartják majd, hogy Miskolcon használták először az éjszaka ábrázolására a Hacks előírta kék függöny helyett a tűzdelt kék paplant­­ vonulása, sértődött lassítása, durcás-riadt sietsége, tündéri elpirulása önálló szereplővé avatja (a szegedi liba példája jut eszünkbe: hogyan kelnek életre, íme, a kellékek egy alkotó szel­lemű produkcióban!). Ugyancsak kifeje­­zőek és funkcionálisak a jelmezeket is tervező Szakács Györgyi maszkjai; cél­szerűségüket jelzi, hogy még kettős, sőt, hármas rétegben sem látszanak zavarni a színészeket. A maszkok egyébként azt is bizonyítják, hogy jó színészeket a mi­mika ilyetén kikapcsolása sem foszt meg egyéniségük érvényesítésének lehetősé­gétől, legföljebb arra szorítja őket, hogy amit itt veszítenek, az mozgásban, hang­ban, játékintelligenciában bőséggel meg­térüljön. Leginkább Lázár Kati külön­leges, pikáns szépségét sajnálta volna az ember (nem véletlen, hogy az Amphit­­ryon-előadások egy része egyáltalán nem alkalmazott maszkot, de ahol igen, Alc­­menét többnyire ott is maszk nélkül ját­szották). Lázár Kati félmaszkja mögött viszonylag felismerhető maradt, de Alc­­menéjének lényege az volt, hogy ez az asszony több, mint szép: az őszinte szen­vedély, a nyílt és kíváncsi érzékiség páro­sul benne az állandó készenlétben levő, ellenőrző értelemmel, méghozzá annak legemberibb, humorral dúsított formájá­ban. Ez teszi minden földi nők legkívá­­natosabbikává, a legtökéletesebb ember: az isten partnerévé. Blaskó Péterre már nehezebb volt ráismerni a komolyan vett maszk alatt, azaz: nehezebb az utca Blaskó Péterére, de könnyű Blaskó Péterre, az egyre egyénibb hangú, érde­kes színészre. Jupiterje az írói és rende­zői dialektika minden húrját megszólal­tatta: a legemberibb isten volt s a leg­istenibb ember, s ehhez még izgága, lo­bogó kamasz is. Amphitryon szerepébe a próbaidőszak második fázisában ugrott be a főiskolás Maszlay István. Egy ilyen váratlan feladat egy főiskolai vizsgaelő­adás esetében felszabadítóan is hathat. Itt, komoly, hivatásos színházban, „fel­nőtt” partnerek között inkább a feladat súlya nehezedett rá; pontos értelmezéssel hajtotta végre a rendezői utasításokat, de a maga egyéniségével - legalábbis a be­mutatón - nem tudott beköltözni a sze­repbe. Mercuriusként Somló István egy közepes előadásban kitűnő lehetett vol­na, itt csak közepes volt (és hadd említ­sem meg, mint azt mások kapcsán mások is nem egyszer tették, hogy ezzel a név­vel nem ildomos magyar színpadra lép­ni); Csapó János mint Sosias pedig egy régi értelmű jó vidéki átlagszínvonalat képviselt egy fővárosi (vagy­ új értelmű vidéki) színvonalú előadásban. Ám az Amphitryon kevésbé épül ensemble-telje­­sítményre, mint A lohosityi csata; itt a szerepek sztárarcokra íródtak, és öt sze­replő közül kettő is élménnyé avathat egy előadást, ha a többi nem kifejezetten rossz, és ha a rendezői munka ilyen meg­győző sodrású. * Mindkét Hacks-bemutató érdekes és je­lentős eseménye volt az 1974/7­5-ös évad­nak. Autonóm értékeiken túl azért is, mert ismét kiderült: a biztonsági műsor­politika hosszú távon kockázatosabb a kockáztatónál. Lehet bátran, kezdemé­­nyezően, találékonyan műsort tervezni, ha a kezdeményezés, a bátor invenció nem merül ki egy-egy „nehéz” darab ki­választásában, hanem az előkészítés min­den fázisában érvényesül, korszerű, al­kotó dramaturgiai-rendezői munka for­májában. Peter Hacks: A lobositsy csata (Szegedi Nemzeti Színház) Rendezte: Giricz Mátyás, díszlet és jelmez: Gyarmathy Ágnes. Szereplők: Kátay Endre, Marsai Károly, Körtvélyessy Zsolt, ifj. Újlaky László, Kato­na András, Szabó István, Kovács János, Mentes József, Szűcs András, Jachinek Ru­dolf, Kovács Gyula, Bagó László, Gyürki István, Miklós Klára, Buday Déry Mária, Simon Éva, Gémesi Imre. Peter Hacks: Amphitryon (Miskolci Nemzeti Színház) Rendezte: Csiszár Imre, díszlet: Székely László, jelmez: Szakács Györgyi. Szereplők: Blaskó Péter, Somló István, Maszlay István, Csapó János, Lázár Katalin. 17 3

Next