Színház, 1975 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1975-09-01 / 9. szám
fásult férjjel szemben; az érzéki szenvedély csak mozgósítja a Jupiterben rejlő többletértékeket, melyek egy szabad, okos, harmonikus, gyengéd s ugyanakkor játékosan derűs ember portréját rajzolják példaképül a lehetőségeik alatt cammogó Amphitryonok elé. Ezt sommázza a végén Alcmene azért választotta Jupitert, mert az olyan, amilyenné „az öröklött minta” nyomán Amphitryonnak is válnia kellett volna. Ez tulajdonképpen a dráma legfőbb mondandója, noha a befejezés többszörösen megcsavarja. (Messze járunk már az egy mondatba sűríthető hacksi tételektől!) És épp itt fakul valamit a rendezés palettája. Itt a legvégén ugyanis először az történik, hogy Jupiter és Alcmene megfogalmazzák Amphitryon számára a leckét. Ezután e lecke megértése végre önálló gondolkodóvá teszi a mindennapokba beleszürkült, perspektívátlanná vált Amphitryont, sőt, olyan ellenérveket csihol ki belőle, melyek Jupiterrel szemben is megállják a helyüket: könnyű tökéletesnek lenni, kiteljesíteni az emberben rejlő lehetőségeket - ha nem élünk benne e földi világban! A tézist meggyőzően vitató antitézisre azonban magasabb fokon felel a jupiteri szintézis: a mentségekkel élni szabad, de visszaélni nemcsak akkor mentenek, ha nem abszolútumként hivatkozunk rájuk: „Ha látja, nem ember még: ez teszi az embert csaknem emberré.” És Hacks még itt sem áll meg. Jupiternek igaza van, de mégis örül, hogy isteni teendőire hivatkozva odébbállhat, kifizetve a házaspárt egy tetszetős szofizmával: „Megoldás nincs. Az van, ami lehet.” Nos, e pazar drámai kompozíciónak Csiszár épp a mégiscsak legfőbb motívumát: az említett jupiteri szintézist keni el. Jupiterének csak a pácból való szabadulás a fontos, az állandó emberi önkritika parancsát mellékesen, ötletszerűen hadarja el, így a befejezés komikuma egyértelműbb ugyan, de épp a szerkesztés komplexitásában rejlő feszültség szenved csorbát. Csiszár kitűnően választotta meg munkatársait is. Székely László elbűvölően szellemes színpadképe felfokozza a rendezés vizuális valőrjeit, s ha az Amphitryon az utókor szemében is jelentős alkotásnak bizonyul, melynek előadástörténetét is megőrzik, bizonyára számon tartják majd, hogy Miskolcon használták először az éjszaka ábrázolására a Hacks előírta kék függöny helyett a tűzdelt kék paplant vonulása, sértődött lassítása, durcás-riadt sietsége, tündéri elpirulása önálló szereplővé avatja (a szegedi liba példája jut eszünkbe: hogyan kelnek életre, íme, a kellékek egy alkotó szellemű produkcióban!). Ugyancsak kifejezőek és funkcionálisak a jelmezeket is tervező Szakács Györgyi maszkjai; célszerűségüket jelzi, hogy még kettős, sőt, hármas rétegben sem látszanak zavarni a színészeket. A maszkok egyébként azt is bizonyítják, hogy jó színészeket a mimika ilyetén kikapcsolása sem foszt meg egyéniségük érvényesítésének lehetőségétől, legföljebb arra szorítja őket, hogy amit itt veszítenek, az mozgásban, hangban, játékintelligenciában bőséggel megtérüljön. Leginkább Lázár Kati különleges, pikáns szépségét sajnálta volna az ember (nem véletlen, hogy az Amphitryon-előadások egy része egyáltalán nem alkalmazott maszkot, de ahol igen, Alcmenét többnyire ott is maszk nélkül játszották). Lázár Kati félmaszkja mögött viszonylag felismerhető maradt, de Alcmenéjének lényege az volt, hogy ez az asszony több, mint szép: az őszinte szenvedély, a nyílt és kíváncsi érzékiség párosul benne az állandó készenlétben levő, ellenőrző értelemmel, méghozzá annak legemberibb, humorral dúsított formájában. Ez teszi minden földi nők legkívánatosabbikává, a legtökéletesebb ember: az isten partnerévé. Blaskó Péterre már nehezebb volt ráismerni a komolyan vett maszk alatt, azaz: nehezebb az utca Blaskó Péterére, de könnyű Blaskó Péterre, az egyre egyénibb hangú, érdekes színészre. Jupiterje az írói és rendezői dialektika minden húrját megszólaltatta: a legemberibb isten volt s a legistenibb ember, s ehhez még izgága, lobogó kamasz is. Amphitryon szerepébe a próbaidőszak második fázisában ugrott be a főiskolás Maszlay István. Egy ilyen váratlan feladat egy főiskolai vizsgaelőadás esetében felszabadítóan is hathat. Itt, komoly, hivatásos színházban, „felnőtt” partnerek között inkább a feladat súlya nehezedett rá; pontos értelmezéssel hajtotta végre a rendezői utasításokat, de a maga egyéniségével - legalábbis a bemutatón - nem tudott beköltözni a szerepbe. Mercuriusként Somló István egy közepes előadásban kitűnő lehetett volna, itt csak közepes volt (és hadd említsem meg, mint azt mások kapcsán mások is nem egyszer tették, hogy ezzel a névvel nem ildomos magyar színpadra lépni); Csapó János mint Sosias pedig egy régi értelmű jó vidéki átlagszínvonalat képviselt egy fővárosi (vagy új értelmű vidéki) színvonalú előadásban. Ám az Amphitryon kevésbé épül ensemble-teljesítményre, mint A lohosityi csata; itt a szerepek sztárarcokra íródtak, és öt szereplő közül kettő is élménnyé avathat egy előadást, ha a többi nem kifejezetten rossz, és ha a rendezői munka ilyen meggyőző sodrású. * Mindkét Hacks-bemutató érdekes és jelentős eseménye volt az 1974/75-ös évadnak. Autonóm értékeiken túl azért is, mert ismét kiderült: a biztonsági műsorpolitika hosszú távon kockázatosabb a kockáztatónál. Lehet bátran, kezdeményezően, találékonyan műsort tervezni, ha a kezdeményezés, a bátor invenció nem merül ki egy-egy „nehéz” darab kiválasztásában, hanem az előkészítés minden fázisában érvényesül, korszerű, alkotó dramaturgiai-rendezői munka formájában. Peter Hacks: A lobositsy csata (Szegedi Nemzeti Színház) Rendezte: Giricz Mátyás, díszlet és jelmez: Gyarmathy Ágnes. Szereplők: Kátay Endre, Marsai Károly, Körtvélyessy Zsolt, ifj. Újlaky László, Katona András, Szabó István, Kovács János, Mentes József, Szűcs András, Jachinek Rudolf, Kovács Gyula, Bagó László, Gyürki István, Miklós Klára, Buday Déry Mária, Simon Éva, Gémesi Imre. Peter Hacks: Amphitryon (Miskolci Nemzeti Színház) Rendezte: Csiszár Imre, díszlet: Székely László, jelmez: Szakács Györgyi. Szereplők: Blaskó Péter, Somló István, Maszlay István, Csapó János, Lázár Katalin. 17 3