Színház, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1976-06-01 / 6. szám
válik a drámaköltő a mickiewiczi nagy romantika méltó folytatójává és ellenfelévé, ezért lesz a darabbeli szalmacsatak, mely e Krakkó környéki lakodalmon egyszer besurrant éjfélkor a parasztokkal fennhangon barátkozó városi „urak” mulatságára, a század lengyel irodalmában mindig a nemzeti önvizsgálat eszközévé: Witkiewicznél, Jasiedskinál, Gombrowicznál is, vagyis azokban a színpadi művekben, melyek már Wyspianskit fricskázzák, parodizálják, pontosabban azt az ál-Wyspianskit, aki hamarosan felkerült a piedesztálra (még a Pilsudzki-féle Lengyelországban) az ál- Mickiewicz mellé; mindez ott rejlett Wajda filmjében is, amikor szélsőségessé fokozza, mondhatnánk, „sarkítja” a lidérces éj látomásait. Hanuszkiewicz viszont épp e többlettel marad adós, holott az enteriőr elvetésében követi Wajdát. Természetesen napjainkban számos olyan darabot, mely a századforduló táján szigorúan enteriőrre íródott, így adnak elő. Mégis Hanuszkiewicz mintha a film nagy lehetőségeivel akarna versenyezni, a monumentális látvány vonzza. Adam Kiliánnál festői színpadot terveztetett, melyen a naturális vagy naturálisan ható díszlet- és térelemek mögött az ég és a táj más elemei a szó szoros értelmében festve vannak. Már a megszakítás nélkül előadott első két felvonás sem hagyományos enteriőr, inkább annak valamiféle „stilizált” mása; a harmadik felvonás viszont, akárcsak a filmen, kint játszódik a mezőn. Csakhogy a Wyspianski által elképzelt falak ilyetén „leomlasztása” több tervezői stíluszavarnál: a dráma lényegét mossa el. Azt a folyamatot, melynek során a falusi lakodalmas ház történelmi színpaddá lényegül. Erre a Hanuszkiewicz rendezte előadásban sor sem kerülhet. Nyilván az az elgondolás húzódik emögött, hogy a Menyegző színpada a mai lengyel néző számára eleve történelmi színpad. Ez elvileg igaz lehet, ám épp a drámai történés tűnik el e koncepció következtében Wyspianski drámájából. S ami helyette marad - a rendezés szándéka ellenére-: túlságosan kisszerű. Hanuszkiewicz a látványosságra összpontosítja figyelmét: nagyvonalú bemutatót rendez lengyel népviseletből, működteti a színpadi masinériát, drámailag kevéssé indokolt, ám hatásos mutatványt látunk a forgószínpad segédletével. A leginkább azonban a fináléban lepleződik le a rendezői elképzelés tévútja. Ebből az előadásból tökéletesen eltűnt az a dráma végi groteszk addagja, amiért Wyspianski a művet megírta. Amire Wajda a Hamu és gyémántban, Mrozek a Tangóban hivatkozik. Eltűnt „az anyaföld fájdalommal és gyönyörűséggel elringató dallama”, ahogy Wyspianski írja instrukcióként; eljárják ugyan itt is ezt a táncot, de Hanuszkiewicz monumentális vízióval közömbösíti a hatást: elárasztja füsttel a színházat, mint a divatnak hódoló avantgarde együttesek szokták, s a gomolyagban, nem tudni, miért, újra előtűnnek az éjszakai jelenés alakjai. A színészi játékstílus - noha néhány ragyogó színészt látunk a színpadon (igazi meglepetés Andrzej Lapicki Vőlegénye) - nemcsak hogy nem mondható avantgarde-nak, hanem egyenest patetikus. Valamikor Wyspianski énekbeszéde a romantikusok már-már kabarészerű paródiájaként hatott. A mai lengyel drámában ezt az ironikus-szatirikus hangot Rózewicz üti meg, aki ebben (is) Wyspianski méltó örököse (és természetesen ellenfele, mint Wyspianski volt Mickiewicznek). A meglepő, hogy a varsói Nemzeti Színház tanúságot tett róla, hogy kitűnően ismeri Rózewicz nyelvét is, de ezt a tudásukat mintha egyszerűen elfelejtették volna arra az estére, amikor a Menyegzőt játszották. Anakronizmus lenne azt számon kérni, miért nem Rózewicz modorában játszották a Menyegzőt; ám a kérdés mégis felmerül ekképpen: az a társulat, mely rendelkezik a modern kifejezési eszközök széles skálájával (s ezt bizonyították a Kartoték előadásán), miért szólaltat meg egy nemzeti klasszikust olyan - nevezzük nevén: avítt - hangnemben, mellyel eleve közömbösíti a mű mai hatását ? Wyspianski: Menyegző (Varsói Nemzeti Színház).]Andrzej Lapicki (Vőlegény )J és Magda Umer (Rachel)