Színház, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1976-08-01 / 8. szám
már jó néhány előadásban hallottunk, s az ön tolmácsolásában merőben más, új, mai értelmet kapott Katinovits Zoltán önálló estje lenyűgözően eredeti. Megvalósítja saját, sokat hangoztatott, rendhagyó versmondáselméletét úgy, hogy az előadóba csempészi a színészt, a maga mozgás- és gesztusrendszerével. Nála a vers „eljátszása” a költő megjelenítésével fonódik össze. Gondolat és intuíció szétválaszthatatlan ötvözetével keríti művészi hatalmába közönségét. Többek közt Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső szólal meg pódiumán. Hol térdel, hol ül vagy éppen fel- és alá sétál, sír vagy vidám hiteles. Latinovitsnál megszokott, hogy feszültséget teremt nézőiben. Ezúttal nem „csak” ezt teszi. A színész-közönség kapcsolat nyomasztó feszültségét derűvel oldja fel, ha szerzője engedi. Tehát nemcsak izgat, hanem „felszabadít” is, s ha teheti nevetésre késztet. Színész eszköztára bámulatosan szolgálja a költőt. Rendkívüli élmény. - Nem a pillanatnyi helyzete szülte gondolat-e az, amit az imént megfogalmazott? Nem tudatosan fojtja el esetleg meglevő szerepnosztalgiáit ? - Nem biztos, hogy életem végéig színész leszek. Úgy érzem, hogy egykét évvel ezelőtt beléptem abba a korszakomba, amikor már nem egy szerepet kell játszanom - hanem az összest. Rendeznem kellene. S miután ezt már kipróbáltam és sikerült - teljesen érthetetlennek tartom, hogy megfosztanak ettől a lehetőségtől. Végső célom pedig az írás. Ha vágyaim teljesülnek, s rendezhetek, nem biztos, hogy a rendezés és az írás közt marad a játékra időm. Hiszen sokszor rendkívüli módon terhel az, hogy szövegeket kell megtanulnom. Pontosabban: az, hogy magasságokat hagyok ki, azt jelenti: az én következő magasságom - ha adatik mód - már nem az lesz, hogy játszom, hanem az, hogy rendezek. És az azon túli magasság az írás. Dehát ez még messze van, talán nyolc-tíz év választ el tőle. Azt már most tudom, hogy engem sokkal jobban kielégít, megnyugtat, hogyha írok, mintha játszom. - Még akkor is, ha a legideálisabb körülmények között játszik ? - Még akkor is, mert hiszen a színpadon az ember célja az, hogy a pillanat keresztmetszetében a maximumot adja magából. Ám hiába kap az előadás, amelyben játszik nagyszerű kritikát, olykor túlságosan is nagyszerűeket, mégis úgy érzi, többet tudott volna adni, mindig benne marad valami. S így előadás után hazajönni és hozzáfogni az íráshoz - nehéz ügy. - Korábban említette, hogy jól érzi magát a Fővárosi Operettszínházban, szívesen próbált, s játszik itt. Miként lehetséges, hogy ön, akiben ennyi hit, akarás és elkötelezettség van a főpróbák idején, amikor a külső megfigyelő úgy látta, bizonytalan még egyes momentumokban, esténként vidékre utazott önálló esteket tartani ? - A színész magát premierre vagy az első és utolsó nyilvános próbára időzíti. S ez általában problematikus. Bennem már kialakult egy olyan időzítés, miszerint, ha érzem, hogy nem tudok arra a megfelelő próbára elkészülni, amikor már a közönség is jelen van - lemondom a vidéki utakat. De úgy éreztem, van ezekre is erőm. Egyébként mindig van egy olyan napom a főpróbahéten, amikor elidegenedem az egész dologtól - ez aztán a premier után is bekövetkezik. Nagyobb sorozatot kéne játszani, nem így elszórtan - dehát sajnos, akkor még az Irodalmi Színpadon voltam, amikor ez a műsortervezés létrejött. - És miért vált meg az Irodalmi Színpadtól ? - Semmi dolgom nem volt ott többé. Nincs már értelme, hogy mással mondjak együtt verset. Én nem tudok előadni másként, mint ahogy eddig tettem, más meg nem tud hozzám alkalmazkodni. Tehát legjobb, ha egyedül csinálom - önálló est formájában. - S a csapatmunka ? A kollektivizmus ? - A pódiumon nincs csapat. Egy-egy előadó van csupán kitéve a semmibe , minden színjátszókellék, szituáció és díszlet nélkül. A költőt jeleníti meg. Ki-ki, ahogy tudja. - Nem azért hagyta ott az Irodalmi Színpadot - mely évekig foglalkoztatta önt -, mert most az Operettben új otthonra lelt? - Nem. Hiszen már javában próbáltam az Operettszínházban, amikor még az Irodalmi Színpad tagja voltam. Nem volt szándékomban megválni tőlük. Erre a lépésre akkor szántam el magam, amikor végleg megbizonyosodtam arról, hogy itt nem lesz lehetőségem rendezni... - Egy-egy színházi, előadói est után kinek a véleményére hallgat? - Számomra mindenkinek - a portástól a nézőig, a kritikustól a kollégáig - fontos a véleménye, hiszen ezekből mindig leszűrök valamit. Egy-két barátom ítélete döntő. - Mivel fejezzék be ezt a beszélgetést ? - Annak ellenére, hogy nem látszik rajtam, javíthatatlan optimista vagyok, s míg élek, az leszek, a mi ügyünket illetően. A „mi” olyan embereket jelent, akik szintén azzal a bélyeggel járnak-kelnek, hogy összeférhetetlenek. A legjobb színészek gyakran ezt a jegyet veszik magukra, mert a műtársulatokban, amelyek ma vannak - tisztelet a kivételnek - természetes módon összeférhetettlen az az egészséges színész, aki valamit akar és valamit tud. Lehetetlen dolgokban nem lehet részt venni. Az a vágyam, hogy minden ilyen összeférhetetlen, „magányos farkas” végre összekerüljön egy csapatba, és akkor kiderülne, hogy vajon magányosak-e és összeférhetetlenek-e valóban, s nem abban a kötelékben volt-e a hiba, mely tartotta őket. Latinovits Zoltán a Fővárosi Operettszínház előadásában (Iklády László felvételei)